Nézem az AP-fotót, melyen emberek – katonák és gyerekek – testükkel, a kezükben tartott színes kendőkkel rajzolják meg a kedves vezetőket. Ha jól látom, az egyik maga a ”Kedves Vezető”, Kim Dzsong Il, a másikat a fiának nézem, ő lenne Kim Dzsong Un. Minthogy fiatalabbat mutat a kommunista képen, és mivel korábban már elért a hír, hogy a ”Fiú”-t szemelték ki továbbvinni a kommunista dinasztiát.

A kép friss, ha jól olvasom a hírt, hetek óta készülnek a nagy eseményre, egy nagyméretű pártkongresszusra, amilyen állítólag 1966 óta nem volt, illetve amelyik emlékeztet egy 1980-asra, amelyiken Kim Dzsong Il első fontos politikai megbízatását kapta. Akkortól kezdett el dolgozni az apja keze alatt, hogy aztán 1994-ben, apja halálakor átvegye a vezetést. Politikai megfigyelők szerint hasonló akciót terveznek.

Meggyőződésem, hogy Unból nem lesz III. Kim, vagy csak rövid ideig ülhet a trónon, így képzelem el: a koreai nép kiéhezettebb 2010-ben annál, hogy még egy diktatúrát elbírjon, s amikor Kína közbeszól, nemzetközi nyomásra, akkor nemcsak Kimet sodorja el az áradat s a Kimeket, hanem magát a kommunizmust is, ami tulajdonképpen nem kommunizmus, hanem baloldali diktatúra volt.

A parádék, az élő festmények jellemző módon a diktatúrák alkotásai, más művészetet nem szeret és nem ismer el a politikai vezető réteg – politikai színezettől függetlenül. Emlékszem, egyrészt a Dalles-terembeli szalonokra (Bukarest), ahol nagy része a munkáknak az ”Elvtársat” ábrázolta. Kellett, hogy ábrázolja. Másrészt egyéni emlékem van arról, hogyan készültek a lengetős jelenetekre: egy KISZ-titkárral kellett beszélnem Ifjúmunkás-ügyben, s csakis ott találtam meg, a stadionnál, maga vezette az előkészületeket. Rekedt volt már az ordibálástól, de – s ez lepett meg, ezért mesélem el – lelkes. Annak örvendett, hogy ő milyen jó szabadtéri ünneplő műsort tud készíteni. Meglepett az agymosottal való közvetlen találkozás, nyilván jelét sem adhattam, hogy másként gondolkozom.