Bölöni Domokos tud valamit. Tudja, hogy az irodalom nem olyan fontos dolog, de azért mégis; mint ahogy azt is, hogy az íróságot nem jó túl komolyan venni, mert abból baj lesz. Ezt szem előtt tartva írta meg terítéken lévő kisprózakötetét, s nem is lett baj belőle. Egyéb azonban igen. Ahogy megpróbálok végignézni Bölöni pályáján, az első, ami szembetűnik, hogy nem próbálta felküzdeni magát az „élbolyba”. Inkább megmaradt a fedélközi árnyékban, s amíg az élenjárók lihegtek a megerőltetéstől, ő könnyed nyugalommal élvezte az árnyék örömeit. Kívánatossá tette más számára is.

Ha jól számolok, ez a kilencedik kötete, s ugyan irodalmi szenzáció nem lesz belőle, de azok számára, akik rátalálnak erre a feketén szerény borítójú könyvre, könnyed, üdítő olvasmányélményként szolgálhat. Az olvasmányélmény szót hangsúlyoznom kell. Az élbolyban lévő szerzőket gyötri a kényszer: sokkolóan eredetinek lenni. Esterházy például sokkal eredetibb, mint olvasható. Bölöni ilyen problémákkal nem küzd. Ő csak elmesél néhány történetet, zsigerből, lazán, a történet és a mesélés kedvéért. Nem a rendkívülit keresi sem nyelvben, sem témában, hanem az otthonosat. Hogy ez így akkor nem „magas irodalom”? Meglehet, de Bölönit ez szemmel láthatóan nem is érdekli. Ő egyszerűen csak „sztorizik”, legtöbbször humoros-groteszken, játékosan, összekacsintósan, s ha olykor fájdalmasan is, a tragédiát akkor is feloldja valami nem várt derű. Olykor úgy tűnik, Bölöni nem tud, nem akar komoly lenni, a komoly dolgokat is „elbolondozza”, a magasztos egykettőre bagatellbe fordul nála, a szent pedig profánba. Nincsenek elmélyült jellemrajzok, a szituációk is csak félszavakkal vannak körvonalazva, Bölöni nem az elbeszélés sodró epikumát részesíti előnyben, hanem a karcolat hangulatiságát és a tárcanovella hétköznapiságát. Hát ezért van az, hogy egy Bölöni-írás sosem fekszi meg az ember gyomrát, viszont mindig jólesően hat. Lehet, hogy a „jólesés” nem túl sok, de ez ugyanakkor egy olyan adu-ász, amivel a jelenlegi erdélyi magyar prózaírói prérin nem sokan tudnak előhozakodni: Bölöni le tudja kötni, el tudja szórakoztatni az átlagembert. Nem filológusokról beszélek, akik amúgy többet beszélnek az olvasásról, mint amennyit olvasnak, hanem Mariska nénikről és Jancsi bácsikról, akik – állítólag – valamiért mostanában nem akarnak olvasni. Na, hogy ezért nem Bölöni a felelős, az biztos!

Ha górcső alá vesszük az egyes íráso­kat, fel­fe­dez­hető, hogy azok­ban tárca­no­vellásan ke­ve­re­dik fik­ció és valóság – mely valóság a Bölöni valósága: sóvidéki fal­vak, ma­rosvásárhe­lyi képek. A témaválasztás sok­szor már-már újságírós, de az írás végül nem megy el tény­feltárásba, vagy éppen szo­ciográfiába, az ilyen indíttatású írások (pl. a kötet címadója) is a játékos talány, a hétközna­pi misz­ti­kum felé mu­tat­nak. Bölöni jól ábrázol­ja az értékválságban lévő erdélyi ma­gyar fa­lut, és a ki­sebbségi ma­gyart. Sok írása annyi­ra erdélyi ma­gyar, hogy más nem is ért­he­ti. Talán ezért is van, hogy Bölöni Ma­gyar­országon például kevésbé is­mert. Ked­ven­cem a kötetből a Go­gos című, ami akár klasszi­kus hu­mo­reszk­nek is ne­vez­hető, egy jólesően bájos nyel­vi játékon ala­pul: hogy azt mond­ja, a dia­lek­tus­ban beszélő roma gye­rek Áprily Tetőn című versét sza­val­ja, előtte rászólnak, hogy vigyázzon, ne tájszólásban, ne Árdéj-oz­zon, ő, ami­kor a kérdéses részhez ér, egy pil­la­nat­ra megáll, el­bi­zony­ta­la­no­dik, de aztán kivágja a re­zet: „s ti­tok­za­tos szót mond­tam ak­kor: Go­gos!”
Ért­hető ugye, hogy miért mond­tam: Bölöni a rom­ma­gyar valósággal fog­lal­ko­zik, me­lyet a big­ma­gya­rok meg sem ért­het­nek…
Első Bölöni-köte­tem a pol­con az 1986-os „Szárnyas em­ber” (még van neki előtte egy, a Forrás so­ro­zat­ban, de ah­hoz nem si­került hozzájut­nom). An­nak a fülszövegében ilyes­mik van­nak: „hu­mor, irónia hat­ja át eze­ket az íráso­kat, akár gyer­mek­ko­ri emléke­ket, fa­lu­si élet­hely­ze­te­ket ele­venít fel bennük, akár a valóságtól el­ru­gasz­kodó, fantázia szülte világba (…) ra­gad­ja az ol­vasót.” Ez a ki­je­lentés erre a 2006-os kötet­re is elsüthető. Per­sze, ez nem azt je­len­ti, hogy Bölöni egy­re csak a régi nótát fújja – de per­sze, azt is –, ha­nem inkább azt, hogy a pályakép ki­tel­je­se­dik, s beszűkülve ugyan, de elmélyül. Egye­di han­got alakított ki Bölöni, az biz­tos; nem fi­gyelt iro­dal­mi kánon­ra, vélhetően a dorgáló kri­ti­ku­sok­ra sem, csak témáira, hőse­i­re: stílusát végeredmény­ben azok határozzák meg. El­esettségükben is szim­pa­ti­kus fi­gurákat formál: ki­csit olya­nok, mint Svejk, vagy Karácsony Benő hősei. Jó érzékkel választ beszédes ne­ve­ket hőse­i­nek, sok­szor már ezek a ne­vek önma­guk­ban is „el­vi­szik” az írást (pl. Pi­ty­iri Jóska, Ki­smi­nya Ber­ta­lan, Li­picsné Gor­don Eulália stb.) Ugyan­ak­kor az írások címei is jól el­találtak, fel­kel­tik az érdeklődést – elég, ha csak a kötet címadó írására gon­do­lunk, amely egyből be­indítja fantáziánkat: Jézus meg­cibálja Prics­ki­li Dungónak a fülét.
A szerző elég so­kat fog­lal­ko­zik a kom­mu­niz­mus korával is, ab­szurd hely­ze­tek so­ro­zatában mu­tat­va be azt, de fin­tor nélkül a mai EU-mánia sem ússza meg. Témái mind élet­szagúak, tehát is­merősek. Így a kötet si­kerét, ol­vasmányosságát is ez adja, hisz az ol­vasó tit­kon min­dig olyan történe­tek­re vágyik, ame­lyek va­la­hon­nan is­merősek számára.
A könyv­vel egyet­len ba­jom van: külcsíni­leg elég szerényre si­ke­re­dett. Fe­ke­te, pu­hatáblás borító… No, de tud­juk, pénzen jár a világ…

Bölöni Do­mo­kos: Jézus meg­cibálja Prics­ki­li Dungónak a fülét. Imp­ress, Ma­rosvásárhely, 2006.

Forrás: eirodalom.ro