Fürjfohászban surran a halál. Térdre ereszkedem. Nyitva a horizont,  egymásba olvad ég a földdel. Sehol hegy, sehol forma, csak szín és szín, benne lüktet ég és föld zenéje. Alattam tátong a mélység. Dacolhatok, panaszkodhatok…, egyre megy. A mélység peremén forgolódom, naponta mozdítom, naponta cipelem az ácsolt fakeresztet. A súly nehéz, de nem reménytelen. Megjelennek a szenvedés vigasztaló hangjai: ígéret földjével kecsegtetnek… A várakozásban kiürül az „Éden”. Kifeszített vászonra viszem a várakozást. A mélység fölött füst és pára…

Forrás: Vár-Lak