Hetedik nap: Bangkok – az ellentétek harmóniája

A Suvarnabhumi-i csoda

Thaiföldről az információk kétfélék: borzasztóak és meseszerűen szépek. Sokakban Thaiföld az álomszerűen idilli és giccsesen szép kékvizű, pálmákkal és orchideákkal szegélyezett szigeteket jelenti, míg a hírekből, kormányzati honlapokból tájékozódva elrettenünk a sok borzalomtól, amit egy harmadik világbéli ország jelenthet. Nagyon kíváncsian vártam a pillanatot, amikor majd a katonákkal biztosított reptéri alagútból a felszínre érve, melyik határozza meg ezek közül bennem, hogyan is lássam Bangkokot és ezáltal Thaiföldet. Amint korábban említettem is, a thai kollégákkal eltöltött hét a levegőben és különböző kontinenseken már nagyban előrevetítette, hogy a mérleg bennem csakis pozitív irányba fog eldőlni. Az alagútból a Suvarnabhumi reptér ötcsillagos szállodájának, az azonos nevű Novotelnek gigantikus halljában találtuk magunkat. Naviya és Geor, mielőtt hazasiettek volna, elvezettek bennünket a szállodánkig, mi magunk négyen voltunk, hárman a New York-i bázisról és egy másik új kolléga Londonból.
Nagyon sok szállodában és előkelő helyen megfordultam már – ha másként nem, szájtátóként – de ennyi fényűzést és luxust aligha láttam az amerikai, sem az európai kontinensen. És gyorsan hozzá kell tennem, ha már nem ugyanabban a mondatban tettem meg, hogy mindez jó ízléssel értendő. Fény-árnyék játékok azt az érzést keltették, mintha valami művészfilmbe csöppentünk volna bele, és minden szegletben orchideák és legyezőpálmák emelték ki a hely szépségét. Lépésenként pedig finom egyenruhába öltözött alkalmazottak álltak, és figyelték, akad-e bármi is, amiben segíthetnek, és tenyereiket összetéve – mint ahogyan a keresztények imádkozni szoktak – meghajoltak a vendégek előtt tiszteletteljesen és mosolyogva köszöntve mindenkit aki mellettük elhaladt. A hall közepén, a recepcióval átellenben szökőkúttal díszített, festménykiállítással tarkított olvasó-, találkozóhelyek, szeparék. Odébb a vendéglő és a bár halk zsongása mellett a világ minden tájáról érkezett látogatók oldódtak bele a pasztellszínű elegáns környezetbe. A szobakulcsot jelentő kártyámmal a kezemben a lift felé indulva, már messziről észrevesz az egyik londíner, és mielőtt közel érnék, mélyen meghajol előttem, és liftet hív számomra. Az emeleten is találkoztam személyzettel, azonnal lehúzódtak a futószőnyeg szélére, és tenyerüket összetéve, mély meghajlással köszöntöttek, és mindaddig nem egyenesedtek fel, és nem emelték fel tekintetüket, amíg el nem haladtam előttük. Amikor az érintéssel működő zárat megnyitottam, és beléptem a lakosztályomba, elsőre az jutott eszembe, hogy nem téves-e harmadik világbeli országok közé sorolni ezt a helyet, és mikor bezártam magam mögött az ajtót, elámultam…
A faltól-falig ablakomon finom selyemfüggöny és elegáns drapériák védték a szobát a kora reggel is erős napfénytől, és amikor széthúztam a függönyt, egy mesébe illő thai kertre nyertem kilátást csobogó patakkal, trillázó madarakkal, orchidea-lugassal és izzadó pálmafákkal. És persze, gyíkokkal. A kertész a bokrokat locsolta épp, és a lila orchideákkal körbelógatott padot az egyik sarokban megpillantva már tudtam, hol fogom a reggeli kávémat elkölteni. A lakosztály fürdőszobája impozáns volt, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy manhattani lakásom alapterületével vetekszik. Nem csak – akár két személyre is tágas – üvegfalú zuhanyzófülke, de méretes kád is helyet kapott benne, olvasólámpával, rádióval, telefonnal és ablakkal a szobára és a kertre. A mosdópulton személyre csomagolt neszeszerek, törülközők és persze, virágok. A szoba pedig nem csak alvásra, hanem dolgozószobának is használható. A panorámaablakra néző, bőrrel bevont íróasztal mellett kávéspult különféle kávéválasztékkal és teafüvekkel, eszpresszóval és teafőzővel. Rögtön éreztem, hogy, ha csak a szobámban és a kertben tölteném is el az előttem álló két napot, akkor is végtelenül elégedett lennék a sorsommal, de tudtam, hogy sok látnivaló, felfedznivaló vár rám a városban, így nem is késlekedtem felfrissíteni magam, és elkészülni egy oltári nagy csavargásra Bangkokban.

Bangkok-rapszódia

Ha az ember fehér vászonnadrágba és szürkéskék velúrcipőben egy laza sárga nyári ingben kilép a légkondícionált szobájából, és elindul a perzsaszőnyegekkel borított folyosón a lift felé, és útközben útjából félre állva, a kiszolgáló személyzet egész hada hajlong előtte összetett kézzel, nagyon könnyen elbolondulhat. Nagyon könnyen elveszítheti a fejét, és azt hiheti magáról, hogy ő most ettől lett valaki. Bevallom őszintén, hogy ha nem jártam-keltem volna magam is annyit a világban, mint amennyi eddig sikeredett, minden bizonnyal elragadtattam volna magam én is mindettől. Így azonban csak élveztem, és minden porcikámmal belevetettem magam a munkám nyújtotta kikapcsolódásba. Vidáman üdvözöltem viszont az embereket, és magam is megtanultam meghajolni előttük, amit végtelen hálával vettek tudomásul, noha, mint később megtudtam, nagyra értékelik ugyan, de nem várják el a nyugatiaktól ezt. A metróállomás a reptérre vezető alagútban van. Ott matattam a monitor előtt, ahol a belépőt kell megváltani. Ultramodern berendezés, mindenféle nyelven elérhető és érthető. New Yorkban élve az ember megtanul a maga ura lenni, hisz a legkevésbé sem számíthat mások, és főleg az erre kijelölt alkalmazottak segítségére, ha valamit nem ért vagy nem talál. Ezért lepett meg, amikor valahonnan egy katonai egyenruhába öltözött mosolygós asszony lépett mellém, és akcentussal ugyan, de jól érthetően megszólított angolul, hogy segíthet-e. Éppen végeztem a jegyvásárlással, de mivel készséges volt, néhány információt pontosítottam még vele, amit hajnalban a gépen Naviya és Geor felírt nekem egy lapra a legfontosabb látnivalók ügyében, és hogy melyikhez hogyan juthatok el. Megérkezett a metró, és figyelmeztettek, hogy csak akkor lehet beszállni, amikor a katonai egyenruhás biztonsági tiszt erre engedélyt ad. Ugyanis a szerelvényt előbb biztonsági okokból átkutatják a végállomásokon, hogy az utasok nyugodtan utazhassanak. Nehezemre esik a világ bármelyik földalatti vasútját a New York-ival összehasonlítani, mert a 110 éves New York-i metrónál lelakottabb és elhanyagoltabb nincs, felesleges tehát ehhez viszonyítanom a bangkoki vasutat. De bármihez is hasonlítanám, az eredmény csak az lenne, hogy makulátlanul tiszta, pontos és megbízható. Korszerű és kényelmes, civilizált környezetben repített a belvárosba perceken belül pár centért, hisz a thaiföldi pénz, a baht a nyugati pénzekhez képest nagyon olcsó, így minden elérhető és könnyen megfizethető itt. Talán emiatt is költöznek a jóléti országokból előszeretettel Thaiföldre, mert itt gazdagok lehetnek a pénzükért. Ugyanez turistákra fordítva is igaz. És már értem azokat a pilótáinkat is, akik bázisként Bangkokot jelölik meg, és házakat vásárolnak a szigeteken a legkevesebb erőfeszítéssel luxus életmódra kapcsolnak, maguk mögött hagyva az életszínvonalban és jólétben jeleskedő méregdrága skandináv országaikat vagy egyébb nyugat-európai országot is.

A szerző fotója

Az utcára kilépve Bangkokban nem nehéz észrevenni a lényeget: az ellentmondásosságot. Az amerikanizálódás, a nyugatiasodás üveg-felhőkarcolói tespednek az ódon város viskói között. Lomos, lelakott, kiégett tömbházak és fából tákolt viskók közt egy-egy hófehérre festett új ház, helyesebben: palota. Odébb gey üvegfalú irodaház. Az utcán egy ráncos nő zöldséget süt wokban és szárított halat árul, mögötte Starbucks és Dunkin Donuts, odébb H&M áruház és Cartier ékszerbolt. Az utcán tricikli-taxik, velem egyidős autóbuszok, nyitott ablakokkal – ez a légkondícionáló – megfáradt, izzadt helyiek bámulnak unottan ki a nedves forróságban is hemzsegő turista-folyamra. Menet az utcán sehol nem látok szemetet, amíg be nem fordulok egy kisutcába, ahol vendéglőszerű helyiség teraszán helyiek esznek épp és sört isznak, pár lépésre az asztaloktól pedig szemétdomb éktelenkedik. Szemmel láthatóan ez senkit nem zavar. Mint ahogy a legyek sem. A kisutcában nincsenek nyugati üzletek, csak rengeteg kábel lóg le az oszlopokról, mindenféle rendszer nélkül kézzel pingált, házilag készített cégtáblák hirdetik a maguk dolgát, sok helyen angolul is ki van írva, ha olyasmi tevékenység folyik adott épületben, ami a turista orrára is ráköthető. Például masszázs vagy aranyfelvásárlás, pénzbeváltás. Körülbelül negyven fok lehet, és olyan vastag a pára, hogy inni lehet. Nem bírtam sokáig a klímát, bemenekültem az első bevásárlóközpontba, ahol légkondícionálást reméltem. De semmi szándékom nem volt vásárolni, és amint biztonságosnak éreztem, nekivágtam a folyónak. Újdonsült thai barátaim egybehangzóan javasolták a hajótúrát a város körül, még azt is megmondták, melyikkel ne menjek, és mindenre felkészítettek, olyan tanácsokkal is ellátva, mint hogy: – Akárhol, akármit is veszel vagy ha taxiba szállsz, bármekkora összeget is mond az eladó vagy a sofőr, te pontosan a felét alkudd, semmi esetre se fizess soha annyit, amennyit kérnek! És ez működőképes tanács volt, és noha nem vagyok valami élelmes fajta, alkudni meg sosem tudtam igazán, azonnal felbátorodtam, amikor láttam, hogy emezeknek meg akkor derül fel az arca, amikor alkudozhatnak, és vidáman alkudoztam velük már akkor is, amikor épp nem akartam semmit sem megvenni. Mint kiderült, valamilyen formában ez is a tisztelet jele, bár az én agyammal és a mi szemléletünkkel ezt sokkal nehezebb megérteni és felfogni, mint elmondani.
A kikötőben egymást érték a csónakok és kishajók. A Chao Praya folyam szeli kettőbe a várost, leginkább egy hatalmas, gyorsfolyású koszos kanálisra hasonlított, a szaga pedig messzire megelőzte. A vizen szemetes zsákok úsztak és mindenféle hulladékok a piacokról és építkezésekről. 150 baht, azaz öt dollárnak megfelelő összegért egész napra kibérelhettem a helyet magamnak az egyik hajón, amelyik a városnézőket hurcolja a város alsó szegletétől a felsőig, megállva a fontosabb nevezetességeknél. Amolyan, a nyugati világban jólismert hop „on-hop off” cucc volt ez, és attól eltekintve, hogy késő délután volt már, teljesen jól felhasznált pénznek éreztem, hisz egyéb lehetőségem nem-igen lett volna bejárni az egész várost ilyen rövid idő alatt. Felfelé menet kinéztem magamnak a számomra legérdekesebb megállókat, és visszafelé sorra vettem őket. A buddhista templomok aranyozott-színes magasztos sokasága vezette fel a magas várfalakkal körbevett lélegzetelállító királyi palotát, a Grand Palace-t. Bár már zárni készültek a kapukat, sokan állingáltak még a bejáratoknál, és lestek be, hogy a pazar építmény udvarába beláthassanak. Odabenn is pompás épületek, grandiózus lépcsőfeljárók, tarkálló kertek és sétányok őrízték a falak titkait, amelyeken belül az uralkodó család, IX. Ráma király él. Thaiföld államformája alkotmányos monarchia, és jellemző, hogy rendkívül jó diplomáciai készséggel rendelkeznek, emiatt úszhatták meg, hogy bármely nyugati állam gyarmatává legyenek az idők során. Ennek ellenére, angol mintára, baloldali a közlekedés… Noha a királynak a politikai hatalma lényegében nagyon kevés, oszthatatlan tisztelet és megbecsülés övezi. Nem véletlen, hogy bármilyen tiszteletlen megjegyzés vagy magatartásforma, ami a király személyét illeti nagyon szigorúan büntetendő. Ha valakinek abban a kegyben és szerencsében lehet része, hogy látótávolságba kerülhet az uralkodóval, akkor sem láthatja őt, ugyanis a tekintetet a királyra emelni ugyanolyan nagy tiszteletlenségnek, ezáltal bűnnek minősül, ami komoly bajba sodorhatja az esetleg tudatlan emberfiát.
A New York-i télből érkezve – és teljesen felkészületlenül a hirtelen trópusi időre, amire korábbi években például floridai hétvégéken valamelyest beedzettem magam – mind inkább éreztem, hogy nagy hiba volt szalmakalap nélkül elindulnom felfedező útra. De legalább a testem által kiizzadt és elpárologtatott folyadékot igyekeztem pótolni. Barátaim tanácsa ott csengett a fülemben, nem szabad a csapból vizet inni, de kinek is kell vezetékes víz, amikor egymást érik az utcán a gyümölcsárusok, akik a a mindenféle trópusi mannából pillanatok alatt préselnek ízletes italokat a szomjazónak néhány aprópénzért. És ha már a gyümölcslé ürügyén oda keveredtem, nem tehettem meg, hogy nem nézek szét a piacon. Már csak azon barátaim kedvéért is vállaltam ezt, akik lelkemre kötötték utazásom előtt, hogy helyettük is utazzam be a helyetm és helyettük is kóstoljak, szemléljek meg mindent. Az enyhe napszúrás és a kitartó fülledt hőség nem tűnt ideális közegnek számomra idegen ételek kikísérletezésre, ugyanakkor hosszasan elméláztam a sorok közt, és ide-oda belekóstoltam a kiállított sültekbe azért.
Thai barátaim arra is figyelmeztettek, hogy nem meglepő, ha hasmenéssel leszek egy darabig, ugyanis, aki először veti bele magát a thai ételek világába, rendszerint napokig hasmenéssel küzd, de utána már mindent elbír a gyomra. Megszokás kérdése… Nem lett semmi bajom végülis. Kora este érkeztem vissza a szállodába. Mikor kicsit felfrissültem, ugyanolyan felfrissült erővel indultam el, most mikrokörnyezetemet felfedezni. A szálloda két szárnyát az emeletek közti magas folyosók kötik össze, ahonnan belátni az impozáns hallt, és át lehet járni az épületszárnyak közt. Az egyik szárny a már említett thai kertet fogja közre, a másik pedig az úszómedencét. Egy hosszú és megtett távolságokban, átrepült időzónákban illetve hőmérsékletekben bővelkedő nap után a medence felfedezése olyasmi érzéssel töltött el, mint amit a szomjazó érezhet a sivatagban, amikor oázist pillant meg.
Nem is került sok időbe, hogy a medencébe nyúló bár pultjánál a vízben ejtőzve kikérjem a sörömet, és a medencét övező nyugágyakkal, pálmafákkal és virágokkal övezett parkot megvilágító lampionok fényében, a halszobrok által a medencébe fecskendezett víz csobogásában, az estére egy bor mellé kiült vendégek halk morajában és a fölénk lépésekben emelkedő hold fényében teljesen kikapcsoljam magamból a világot.

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék