‘A Berliner Lokalanzeiger haditudósítója írja lapjának a nyugati harctérről a következő érdékes kis epizódokat:

Ugy terveztük, hogy meglátogatjuk a Fort des Camp Romains erődöt, amelyet a bajor csapatok még szeptember 26-ikán elfoglaltak, de közben erős ütközet kezdődött és a kirándulás elmaradt. Igy maradt egy kis szabadidőnk, hogy körülnézhessünk St. Mihielben. Kedden indultunk el; én és a nagy főhadiszállás hadifotografusa.

A szétlövöldözött helység immár megszokott képe vesz körül minket. A hid szomszédságában egy nagy kávéházban a félig leomlott fal mögött még látni öt vagy hat zöldposztós billiárdasztalt. Mindent szürke por, leomlott vakolat takar. Az őr a hidnál egy faköpenyegben álldogál. Mig a városban járkáltunk, állandóan süvöltöltek fejünk felett a gránátok és hatalmas dörejjel robbantak a pusztító lövegek a házak között. Bementünk a St. Etienne-templomba, amelynek lokális nevezetessége egy szoborcsoportozat, amelyet Michel Angelo egy tanítványa faragott. Mikor kiléptünk a templom kapuján, a szemközti ház tetejének zsindelytábláin pattogva robbant fel egy gránát. A következő percben egy katona futott ki a ház kapuján és hamarosan visszatért néhány szanitéccel és egy törzsorvossal, aki kalap nélkül futott ide a közeli kórházból. Azután megint kijöttek; a törzsorvos egy magas, karcsú alakot vezetett a karján, félig átölelve, mintha támogatná, hogy el ne essen. Egy hölgy volt; a haját, arcát ruháját vastag porréteg takarta. A nyaka baloldalán csunya nyílt sebből szivárgott a vér. A hölgy egyenesen, szilárdan ment, kissé talán koketten pillantott körül a téren. Csakhamar megtudtuk, hogy a házban fogorvos lakik és éppen kezelte a hölgyet mikor a gránát becsapott. A fogorvos koponyatörést szenvedett, egy hadnagy, aki a várószobában üldögélt, szintén súlyosan megsebesült.

Mint megtörtént komoly esetet mesélem el, hogy a fogorvosi rendelőteremmel szomszédos szobában egy fiatal hadnagy aludt, nehéz, kimerítő éjjeli szolgálat után. És amint a szanitéc-katonák sebesültek után kutatva, bejárták a házat, a hadnagyot ágyában fekve, mély álomba merülve találták. Mikor fölkeltették, hogy nem történt-e valami baja, csodálkozva kérdezősködött: Mi az? Mi történt? Régen megszokta ő már az ágyudörgést, fiatalos, mély álmából még a mellette robbanó gránát zúgása sem keltette fel. Beato dei, mondaná az olasz az ilyen esetre.

A Maas túlsó partján fekszik Chanvoncourt község. Itt szeptember 26-ikán és november 16-ikán heves harcok folytak. Mindkét napon 6—800 haloltat vesztettek a franciák, de a holttestek még 111a is ott hevernek a német lövészárkok előtt, mert a franciák nem temetik el halottaikat. Talán azt remélték,
hogy a feloszló emberi testek dögletes bűze ki kergeti a németeket árkaikból. Miután a bűz csakugyan borzasztó volt, egy sötét éjszakán a német katonák a holttesteket klórkálival öntötték le. Távcsövemen még mindig pontosan észrevehettem a szabályos, hosszú holttestsorokat. Nem kell túlságosan élénk képzelő-
tehetség ahhoz, hogy elképzelhessük annak a tisztnek az ijedelmét, mikor egy sötét éjjel a holttestek félelmetes tömegében hatolt előre az ellenség felé és hirtelen emberi hangok ütötték meg a fülét. Jó bajor dialektussal mondta valaki:
— Te, ha még egyszer hozzám nyúlsz, pofoncsaplak!
A beszélő egy bajor előőrs volt, aki a holttestek között fekve, teljesen észrevétlenül figyelhette az ellenség mozdulatait. A tisztnek még ma is megremeg a térde, ha erre a borzalmas kalandra gondol.

A következő, másik vidámabb epizódot egy tiszt mesélte el nekem.
„Egy éjjel megfigyelőhelyemen ültem. A mi oldalunkon néhány lövés dördült, azután csend lett. De a telefon zörgött mellettem. Jobbról is, balról is kérdezősködtek, hogy miért lövöldözött a mi századunk. Mind a két szomszédos század jelentést kért. Minden csendes maradt, de azért mégis útnak indultam. A rajvonalnál megtudtam, hogy az egyik őrszem tüzelt, de még nem küldött jelentést. Elmentem az őrhöz is. A legény elmondta, hogy harminc-negyven ellenség közeledett felé óvatosan, a földön kúszva; a sötétben is egész világosan látta a mozgó alakokat. Miután ugy látta, hogy a drótsövényen át akarnak mászni, tüzelt. Erre az egész csapat szellemgyorsasággal eltűnt, de egyet eltalált a golyó. A dolog nagyon fantasztikusan hangzott, de azért előre kusztunk a drótsövényig. A földön csakugyan egy mozdulatlan test feküdt. De nem volt francia. Vaddisznó volt, egy jól megtermett, hatalmas agyarú vaddisznó.
Az őr egy jól célzott lövéssel pompás vcsorát szerzett a századnak. A lelőtt vaddisznót két rúdra fektettük és nagy diadallal vittük hátra a konyhához. Pár perc múlva már a sült hus étvágygerjesztő illata töltötte meg a levegőt.”

Forrás: Pesti Napló, 1915. január 23.