Háború

Miskolc. Nyár. Csönd. S egyszer csak: „Háború!”
Miért? Mi az? Új szavak, iszonyú
várakozások. Hogy? Szarajevó?
Princip? S mi lesz? A tréfás-borrrziős
Géza bácsi, a boszniai hős,
öreg káplár, az okkupáció
riadt rémeit idézgette, hogy
mi történt ott, mi nem, s az asszonyok
hogy menekültek… „Hát akkor haza,
Debrecenbe!” „Bevonulsz?” Tétova
volt mindenki, s olyanokról beszélt,
mint addig soha. „A becsületért”,
mondták, és „Csak idő kérdése”, és
„Vilmos” és „Antant”… Aztán, mint nehéz
harang, kondult a plakátról a szó:
„Népeimhez!”… S harmadnap, ragyogó
napfényben, új hangokra ébredek:
udvarunkon katonák, szekerek.

A messzi front

Mindenfelé katonák, szekerek.
Virágágy, pázsit? Rögtön vége lett
szép kertünknek a Rákóczi uton
(mert már ott laktunk). A sokadalom
gyűlt s ment; napokig; s mindig újra, víg
fiatalság, s öreg bajtársaik
üldögéltek, hevertek mindenütt,
már beöltözve és a fegyverük
zsírozva, tisztogatva: látom, ott
ténfergek köztük: a szívem dobog,
s nem értek semmit… Aztán, mikor a
had elvonult, s lett, mégis, iskola,
tágúlt a torkon a vad szoritás,
s remény is enyhítette, s megszokás:
a messzi front haza-haza-ütött
villámaival, de itt nap sütött
s élet zsendűlt – bizony, éveken át
csak tudtuk a háború iszonyát.

Forrás: Szabó Lőrinc. Tücsökzene. Magyar Elektronikus Könyvtár