(Előrebocsátom: NEM szexuáltechnikai, csupán nyelvi fejtegetések következnek. Ráadásul kissé elvontak. Azért talán élvezhetők… És: bizonyos szavakat tudatosan a normától eltérő helyesírással használok. Sorry)

Különösen a tanultabb nyelvészektől kérek elnézést – félamatőrként esetleg régi nótát pengetek, netán mellényúlok valaminek vagy nem jól értelmezem – semmiképpen sem ártó szándék vezet, csupán a végtelenül gazdag és nekem annyira nyelvi világ egy szeletének bemutatása.

Eleinte inkább a (nyelvtani) nemeket is figyelembe vevő idegen nyelvekben volt megfigyelhető az a törekvés, hogy az eredetileg férfiakra koncentráló nyelvhasználatot – akár a nyelvet megerőszakolva is – kiterjesszék a nőkre, valamiféle rosszul alkalmazott antimaszkulin grammatika nevében. Az újlatin nyelvek többségében példának okáért a hímnem egyfajta „gyűjtőnemként” funkcionál, vagyis nem csak a hímneműeket (hímeket; egyre inkább terjedő spanyol eredetű szóval: a mácsókat) foglalja magába, hanem a nőneműeket (nőstényeket) is. Érvényes ez elsődlegesen olyan általános kifejezésekre, mint az „ember”, a „tanuló” vagy a „ló”. Senki sem kételkedik, hogy az „ember” a férfiakat és a nőket – sőt, a meghatározhatatlan, illetve átmeneti nemű vagy nemüket vesztett embereket – egyaránt jelöli; a „tanulók” is fiúk-lányok vegyesen, és a „ló” lehet csődör is és kanca is – sőt, akár monyafosztott ’paripa’ is. Ha valaki meg akarja különböztetni szexualitásuk szerint a fentieket, akkor az erre szolgáló – minden nyelvben föllelhető, és kizárólagosan az egyik nemet jelölő – szavakkal megteheti. Ha kanbuliról van szó, nem azt mondja, hogy emberek mulattak ott, hanem hogy férfiak (fiúk, srácok, pasik, stb.) Ha a ménesben csupán nőstények vannak, akkor rámutat: ez kanca-ménes (bár ez magyarul dialektikus ellentmondást hordoz magában, lévén a „mén” eredetileg csődör – egyben bizonyíték arra, hogy a mi nyelvünkben is inkább a „hímnem” a gyűjtő értelmű, hiszen kizárhatjuk, hogy lovas eleink csupán csődöröket tartottak együtt, megakadályozva ezzel a természetes szaporodást, sőt, természetellenes akciókra kényszerítve szegény méneket).

Tehát a magyarban is eredetileg a hímneműt jelentő szó volt a gyűjtőfogalom. Az ’ember’ férfit jelentett, ezért volt egy olyan párja, amely ’nem-embert’, azaz ’nőt’ jelölt, ez a mára pejoratív felhangú ‘némber’; sokhelyütt vidéken, ha azt mondják, hogy ’az ember kint van a mezőn’ – mindenki tudja mindmáig, hogy a ház uráról beszélnek). A ’gyermek’ (’csecsemő’, ’kisded’) még egyértelműbben vonatkozik mindkét nembéli apróságokra, noha feltehetően egykoron ez is csak a leendő harcosokra vonatkozott… A későbbi keletkezésűek közül ide sorolható az ’államférfi’ vagy az ’üzletember’, meg a „professzor” is. Az indoeurópai nyelvekben hasonló a helyzet. Ha nem is annyira kifejezetten, mint pl. a spanyolban (ahol a hímnem „deklaráltan” gyűjtőnem, tehát pl. az elsődlegesen ’uraim’ jelentésű ’senores’ a hölgyeket is magában foglalja), általában a – legalábbis eredetileg – hímneműt jelölő szavak lettek a kiterjesztő értelműek (pl.: homme, man, mensch, cselovek – mindegyik mindkét nembéli ’embert’ jelöl).

És itt érkeztem el főbb mondandómhoz.

Bár korábban is történtek – erőtlenebb – próbálkozások a két ’nemi nem’ nyelvi szétválasztására, ez csak az utóbbi évtizedekben, a nők – és ezzel egyidejűleg a feministák – társadalmi aktivizálódásának ’mellékhatásaként’ (collateral damage, hogy divatos angolszász terminus technicust is használjak) figyelhető meg az a törekvés, hogy a nemek politikai egyenjogúságát a nyelvhasználatra is kiterjesszék (a PC – political correctness – újabb angolszászizmus! – szellemében). Míg korábban főként az egyértelműsítés volt az indítéka az efféle distinkcióknak – ma már az inkább a hímsoviniszta-ellenességgel járó politikai háttér. Régen azért kellett megkülönböztetni az uralkodóknál-arisztokratáknál a nemeket, mert ennek lehettek pl. protokolláris vonzatai (a „queen” nem pontosan ugyanaz, mint a „king”, csak hatáskörében – a magyar még tovább finomít a király-királynő-királyné hármassal, vagy a királyfi-királylány, a herceg-hercegnő stb. párosokkal). Ide sorolható mondjuk az a spanyol megkülönböztetés is, hogy az utcai illemhelyekre nem írhatták ki a mindkét nemet jelölhető „hombres”(emberek illetve férfiak) kifejezést, mert akkor a félreértések okán illetlen jelenetekre kerülhetett volna sor – ezért az egyértelműbb, kissé eufém „Caballeros” (eredetileg ’nemes lovagok’, mára csupán ’férfiak’ jelentéssel) illetve „Damas” (eredetileg ’nemes úri hölgyek’, ma: bármilyen osztályból származó nők) került a táblákra. Korábban nálunk is fennköltebb Urak és Hölgyek látogatták az illemhelyeket, ma a hétköznapibb férfiak-nők…

Talán az ’elvtárs’ volt az első, amely gyűjtőnévből kettévált: az elvtársnők kikövetelték maguknak a saját külön bejáratú (bejáratású) megszólítást; azt gondolva, hogy ezzel az elsőbbséget is biztosítják maguknak. De gondoljunk csak vissza (aki vissza tud még gondolni) az „átkosra”: Kádár elvtárs soha nem kezdte beszédeit úgy, hogy ’kedves elvtársnők és elvtársak’, csak – igazi mozgalmi vérmácsóként – vagy így: ’kedves elvtársak”, vagy fordított sorrendben „Kedves elvtársak és elvtársnők”. Ott voltak gázban az elvtársnők, ahol a férfiközpontú nyelv nem tette lehetővé önálló női formula kialakítását …lásd: az orosz ’tovaris’ meg a román ’tovaras’ (ha létezik is ’tovarasa’, a pártgyűléseken nemigen szólították meg őket külön, emígyen), a német ’genosse’ (a meglévő ’genossin’ használata megegyezik a ’tovarasa’-éval), a spanyol ’camarada’ vagy az angol ’comrade’, a héber ’chaver’. Ahol a végződés eleve fölkínálta a megkülönböztetést, ott természetesen megkülönböztettek (ilyen a latin-amerikai ’companero-companera’, az olasz ’compagno-compagna’, a déli szláv ’drugar-drugarka-drugarica’, stb.)

Elsődlegesen tehát a megszólítás (a sok nyelvben létező vagy létezett vocativus folyománya) vált a nyelvharc fő küzdőterévé. A ’hölgyeim és uraim’ a legtöbb nyelvben ugyanígy – és ugyanebben a sorrendben – használatos (’doamnelor si domnilor’, ’ladies and gentlemen’, meine ’Damen und Herren’, újabban az oroszba is visszatért a NOSZF előtti ’dami i goszpoda’). De pl. a spanyol nyelvben a ’senores’ jelentése hagyományosan ’hölgyeim és uraim’ – a hispán nőszervezetek mégis erőltetik a ’senoras y senores’ megszólítást, mert az előbbit mácsósan kirekesztőnek érzik (ottani nyelvészek ugyanakkor többször rámutattak: a feminista érvelés egyáltalán nem helytálló, sőt – minthogy a hímnemű változat nyelvileg abszolút helyes gyűjtőfogalom, éppenséggel a nőnemű ’senoras’ a kirekesztő – abba ugyanis a férfiak nem férnek bele…) Pro memoria: a későátkosi profi mozgalmár hölgyek nálunk is erőltették volna az ’elvtársak és elvtársnők’-et, de szerencsére ennek bevezetésére sem jutott már idő. Megint csak egy spanyol példa (lévén ez a kedvenc nyelvem): a „nagykövet” jelentésű és mindkét nemre kiterjedő tartalmú ’Embajador” mellé a harcias ám botcsinálta nyelvművelő hölgyek beerőszakolták az ’Embajadora” kifejezést, amely a legtöbb spanyolul beszélő országban a nagykövet feleségére alkalmaznak (milyen gazdag nyelv a magyar: bezzeg nálunk megkülönböztethető a nagykövetné és a nagykövetnő).

A magyar nyelvbe is kezdik beleszuszakolni – külföldi (feminista) mintákra – a megszokott és általánosan bevett tanárnő, doktornő, szakácsnő, takarítónő, stb. és a nyögvenyelősen elfogadott professzorasszony (és ha nem asszony a szó anyakönyvi értelmében..?), elnökasszony, üzletasszony, miniszterasszony, nagykövetasszony, ügyvédnő, költőnő, stb. mellé az ilyeneket: sportolónő, (egyetemi) hallgatónő; tudósnő, filozófusnő valamint akadémikusnő, kémikusnő, fizikusnő és politikusnő (ha már az államférfiból nem lehet államasszony), noch dazu (germanizmus!) a kissé félrehallható konzulnő (de még sofőrnőt, informatikusnőt is hallottam már). Ezek a kényszerű képződmények a divat hatására elterjedhetnek, használni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem …

Gondoljunk csak bele, mi lehet mindebből. Mit szólnának az exegéták ehhez: „Engedjétek hozzám a fiúgyermekeket és a leánygyermekeket…”, a marxista darwinisták meg ehhez: „a munka tett bennünket férfivá és nővé”, a filozófusok: „tévedni férfiúi és női dolog”, a latinosok: „férfi férfinak, nő nőnek farkasa”, az örkényológusok: „az urak és a hölgyek egyaránt melegségre vágynak”, a nemzetstratégák: „Magyar Férfiak és Magyar Nők Világszövetsége”..? Nem véletlen, hogy (legalábbis az általam ismert) nőnemű – és általában igencsak nőies – költők kikérik maguknak a kissé lekicsinylő ’költőnő’ meghatározást. Az ember vagy költő, vagy nem – a neme e tekintetben lényegtelen (viszont az is egyértelmű, hogy boltban vagy ágyban elsődlegesen senki sem költőnői vagy mondjuk filozófusnői mivoltában ténykedik). A sportoló is a szerint megy ginekológushoz vagy andrológushoz (isten bizony van már ilyen is, ott írják föl a Viagrát, így hallottam más vérmácsóktól), az egyetemi hallgatókra vonatkozó előírások egyaránt érvényesek fiúkra és lányokra, és a Professzorok Háza is szexvizsgálat nélkül fogadja vendégeit. Amilyen visszás a nyelvtani nemekkel rendelkező nyelvekben az efféle – írásbeli – megszólítás: „Estimado/a Senor/a” (vagy erre a kaptafára, tegyük fel: Stimat/a Domn/a) – ugyanolyan nyelvi bunkóság a szintén ’nemkívántrésztörlendő’ stílustalanságú ’Tisztelt Uram/Hölgyem’, vagy a még tahóbb módon előre nyomtatott ’Tisztelt ….. úr/hölgy’ – akármilyen sorrendben).

Ellentétben egyes feminista vagy más amatőr nyelvészi hiedelmekkel: a nyelv sohasem diszkriminál. A nyelvben mindig nagyon logikus és félreérthetetlen a szexuális nemek értelmezése. És – szerencsénkre – a nyelv képes az öntisztulásra: meggyőződésem, hogy egyes vadhajtások önmaguktól leszáradnak majd. Az emberek (fiúk és lányok) együttes örömére.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ