Meg­es­het, hogy személye­sen nem is­merjük egymást, mégis arra kérlek, ol­vasd el le­ve­le­met. Nem va­gyok „különc”, leg­fen­nebb – al­ka­ti­lag is – magányos. Baráti cso­por­to­sulások­hoz nem tar­to­zom. De az írói létezésnek ez nem le­het akadálya, hi­szen (Móricz után sza­ba­don:) regényünket és gye­rekünket „személye­sen csináljuk”. Em­be­ri­leg nem jó a magány; en­gem az életkörülménye­im (is) erre ítéltek, és mind­ezt csupán azért kell most men­te­getőzve fel­em­le­get­nem, mert úgy szólíta­lak meg, hogy személye­sen talán nem is­merjük egymást. De tag­jai va­gyunk egy írószer­ve­zet­nek, írói létezésünk környe­ze­te – a „hely­zet” – azo­nos.

Ezért for­du­lok most tagtársként Hozzád. A rend­szerváltozás en­gem (szerzőként) a Mag­vetőnél talált, ott je­lent meg köny­vem a „for­du­lat” után (1991-ben). 1993-ban néhányad ma­gam­mal meg­alapítot­tam az azóta is működő PONT Kiadót. Ezt meg azért említem, hogy je­lez­hes­sem: mind írói, mind kiadói ol­dalról – történeti ala­kulásában is! – eléggé széles rálátásom van a fo­lya­ma­tok­ra. A lényeg válto­zat­lan: az írónak le­hetőség és sza­badság kell az írásra; szükség van a művek életét biz­tosító kiadókra; és ter­jesztőkre, hogy a műve­ket a közönséghez jut­tassák.

Ked­ves Írótársam! A rend­szerváltozás óta szabály­o­zat­lan (se­hogy, vagy rosszul szabály­o­zott) hely­zet­ben – távla­to­san – még ak­kor sem érez­he­ted jól ma­gad, ha pil­la­nat­nyi­lag éppen nincs külföldi szökésben a kiadód, és az ab­szolút mo­no­pol­hely­zet­ben lévő pár ter­jesztő va­la­me­lyi­ke fi­ze­ti a járandóságot el­adott köny­ve­id után… De nem pa­nasz­kod­ni hívlak, ha­nem ja­va­so­lok:

írószer­ve­zetünk­nek te is je­lez­he­ted (meg­erősíthe­ted!), hogy a ki­ala­kult hely­zet ren­dezésre vár. Aho­gyan az író a munkáját végzi, a kiadói és ter­jesztői mun­ka is saját lényegét és hi­vatását kel­le­ne ki­tel­jesítse.
A kiadói és ter­jesztői tevéke­nységek (nem­zetközi minták alapján) törvénybe fog­lalt szétválasztása elodázha­tat­lan Ma­gyar­országon. Nem arra gon­do­lok, hogy a lénye­ge sze­rint al­kotás-elvű, kul­turális értékképző, az íróért és közönségért tény­kedő kiadó ne ter­jessze műveit saját eszközökkel is (bolt, in­ter­net, hálózat, találkozó stb.). De ugyan­ilyen fon­tos, hogy a gaz­dasági me­cha­niz­mu­sok­ba ta­golódó ter­jesztő a saját fel­adatát köves­se. Ha a ter­jesztő ter­jeszt – és ter­jesztőként ter­jesz­ke­dik! –, ak­kor az al­kotás-elvű kiadók (írók!) művei több árus­hely­re el­jut­hat­nak, na­gyobb (hangsúly­o­sab­ban értékelvű!) választékban, tel­jes ma­gyar ki­te­kintésben (it­te­ni­e­ket a határon túli közösségek­hez, ot­ta­ni­a­kat az anya­országi ol­vasóhoz jut­tat­va).

A hely­zet sajnála­to­san bo­nyo­lult, de Te is érzed, hogy mennyi­re dicsérendő pl. Pe­ter Suhr­kamp kultúra-elvű vállalása, aki magán in­gat­la­na­it adta el azért, hogy a tel­jes Prous­tot a német iro­da­lom számára hozzáférhetővé te­gye.
És Te is megdöbbensz, ha azt ol­va­sod, hogy a (szer­te a világban támo­gatásra érde­mesített) könyv­ki­adásból va­la­mi elképesztő hely­zet­ben va­la­ki fut­ball­csa­pa­tot vagy gyárat vásárol.
Ha a kiadói és ter­jesztői (érdek)szféra szétválasztása (ne­gyedszázad mu­lasztása után) tovább késle­ke­dik, ak­kor pár év múltán 1-2 család mo­nopóliumává válik a fura ma­gyar­országi kiadói-ter­jesztői kong­lo­merátum (mely­ben a – kultúra-sem­le­ges – mo­nopólium-törvény sem lesz képes gáta­kat szab­ni).

Ja­va­sol­ni sze­retném, hogy az írószer­ve­zet – írói álláspontként – szor­gal­maz­za a nem­zetközi minták alapján a kiadói és ter­jesztési szféra „tevéke­nység– és cél-spe­ci­fi­kus” törvényi szétválasztását. Első le­hetséges lépésként (kiadód is meg­te­he­ti, ha – miként az írószer­ve­zet – írói-al­kotói érdek­nek elköte­le­zett!) a Ma­gyar Könyv­ki­adók és Könyv­ter­jesztők Egyesülésének szétválasztását kel­le­ne szor­gal­maz­ni. En­nek nyomán például az Ünne­pi Könyvhét az írói és kiadói meg­mu­tat­kozás évi ünne­pi al­kal­ma le­het­ne újra.

Tu­dom, hogy végül el­kerülhe­tet­len lesz a ma­gyar kultúra érdekében a szétválasztásra törvényes meg­oldást találni; tu­dom, hogy be­le­tel­het akár egy évti­zed. An­nak is tu­datában va­gyok, hogy egyik-másik „kiadói-ter­jesztőileg” elköte­le­zett írótársam nyilváno­san nem fo­gal­maz­hat meg véleményt, leg­fen­nebb az írószer­ve­zet­ben. Arról is van­nak elképzeléseim és ta­pasz­ta­la­ta­im, hogy akár ez­zel a levéllel mit vo­nok a fe­jem­re. De a hely­zet­nek, a meg­oldásnak ak­kor is tu­datában kell lennünk, ha is­mert körülménye­ink között most nincs esély a változ­tatásra. (Egy éven át jártam az Iro­dal­mi Ke­rek­asz­tal heti ülése­i­re – eredményét te­kint­ve tel­je­sen fölösle­ges volt az erőlködés.) Most annyit te­hetünk, hogy leg­alább jelzünk. („Mi szóltunk?!”) (…)

Nem pa­nasz, nem köve­telés, nem pénz­kol­dulás a célja en­nek a le­ve­lem­nek sem, ame­lyet ne­ked küldök, ha­nem jelzés az írótárs­nak. És a végére egy (piac–, pénz– és ide­ológia­men­tes!) adalék az amúgy in­gye­nes (és okos) törvényal­kotásról: a két háború közötti Romániában csak az a (számlatömb­bel, plakáttal, kon­zerv­borítóval stb. gaz­da­godó) nyom­da kap­ha­tott működési en­gedélyt, amely saját költségén ki­nyo­mott és be­mu­ta­tott évi 2 ere­de­ti köny­vet/​ki­adványt. Az ipar (!) el­in­dult műve­ket ke­res­ni, fi­a­tal iro­dalmárok köny­ve­i­nek, folyóira­ta­i­nak tu­cat­jai je­len­tek meg (érde­kes módon évi 2 számmal!), és a román avangárd ezen a ta­la­jon léte­zett, és küldte a nagy­világba Iones­cu/​o-t és társa­it…

Köszönöm, ha el­ol­vas­tad le­ve­le­met, és Te is azt gon­do­lod, nem lesz érdek­te­len leg­alább egy-egy írószer­ve­zet­ben hal­kan el­mon­da­ni egy-két tényt.

Barátsággal üdvözöl, írótársad: Szávai Géza

Forrás:  eirodalom.ro