Mi történne akkor, ha máról holnapra arra ébrednék: nem és nem értem a körülöttem lévő világot? Vagy hirtelen megözvegyülnék? Ha elveszteném minden családtagomat, szerettemet? Ha tartósan lebénulnék és a világ kénye-kedvének lennék kiszolgáltatva?
Kemény, de valós élethelyzetek mind. Hasonlóak ahhoz, mint amilyennel Thamó Kata Téboly-ának főszereplője egyik pillanatról a másikra szembetalálja magát. Hogy milyen is ez a helyzet? Erről szól a százvalahány oldalas könyv (Kiadta az Irodalmi Jelen Kiadó, 2015 tavaszán). Ez a furcsa, többszintű, több szempontú élethistória. Amit legalább két nézőpontból mesél el a szerzője. És mindenik nézőpontot valósnak véljük, mert a maguk logikája szerint: igazak.
A riadalmat s a belőle fakadó bonyodalmat az okozza, hogy alapvetően szemben állnak egymással, egyikük kizárja a másikat. És mégis együtt kell létezniük.

Hallucináció vagy vízió?

Az írásmű első pár egyszerű mondata leüti az alaphangot: 2001.09. 11. Terrortámadás New Yorkban, katasztrófa van, rengeteg halott. Lili összeomlik.
Semmi több. Ami utána következik: kétségbeesett versenyfutás a megbomlott Én-nel, segítségkérés a családi környezettől, a gyógyító társadalomtól – orvosoktól, ápolóktól, sorstársaktól –, próbálkozás visszakapaszkodni arra a szintre, ahol Lili valamikor oly természetesen élt, mint közülünk bárki más…
A szeptember 11-iki terrortámadás (most nem foglalkozunk az eseményt minősítő különféle elméletekkel, azok szerteágazó irodalmával, annak esetenkénti célzatosságával) az egész világ szeme láttára zajlott, s egészen biztos, hogy nem Lili volt az egyetlen, aki az események hatására úgymond „összeomlott”; ami a közvetlen átélők, azok hozzátartozói, ismerősei, közvetlen szemtanúk stb. esetében már-már magától értetődő. Ahhoz, hogy akkora földrajzi távolságból, a média áttételein is maradandó lelki rombolást okozzon egy Erdélyből származó, pillanatnyilag Magyarországon tartózkodó fiatal lányban, némi személyi rátermettség, különleges érzékenység is szükséges.
Lilinek – aki a könyvben mindvégig a szerző élményeit, gondolatait lényegíti át és testesíti meg – sokkal mozgékonyabb és szerteágazóbb a fantáziája, semhogy megállna a primer élménynél: a betegség rátörésével egy időben mind összefüggőbb és gyötrőbb vízió keríti hatalmába. Elpusztult emberek százai, ezrei, egy fenekestől felfordult, veszélyeztetett világ, amelyben mindenütt vér csurog és amelyet sürgősen meg kellene menteni. És e mentő gesztushoz személyesen is mind erőteljesebb késztetést érez.
Bolondság? Téboly ez?
Minden bizonnyal, abban az esetben, ha mindez kizárólag csak hallucináció. Ám most, hogy a könyvet kézbe foghatjuk, akár feltételezhetjük azt is, hogy amit a szerző átél, az vízió értékű képzelgés. Az egyén szempontjából nézve bomlás-tünet, viszont alkotói szempontból: látásérzékenység, hajlam.
Lili azonban nagyon megijed. Nem tudja, mit kezdjen a helyzetével. Maga sem tudja, hová helyezze azt a világot, amelybe egyik pillanatról a másikra került. A Téboly-ban remek leírását kapjuk annak a kettősségnek, amely a főszereplőt elválasztja a külső világtól. Mintha ugyanazon az ablakon néznének befelé, s míg Lili egyet lát, a világ addig egészen mást. És ezen mindketten nagyon megütköznek. Csakhogy az omló világ nem adja meg egykönnyen magát – legtöbbször a bomló személyiség marad alul.
Most is ez történik: Lili bekerül a kórházba. Ahol megvizsgálják, miközben ő tovább szövi látomásainak tablóját. A kórházi szereplők csupán asszisztálnak az ő vízióihoz, amelyek lényege: neki minden áron meg kell mentenie az emberiséget, s hogy ez sikerüljön, meg kell győznie a környezetét, hogy gyors cselekvésre van szükség. Nem igazán érti, mit keres egy olyan helyen, mint a kórház, miközben csak úgy feszíti a tettvágy:
„… A gyilkos kór pusztítása megállíthatatlan, mindenütt gennyes sebekkel tarkított, jajgató emberek, halálhörgés hallatszik, és förtelmes hullaszag terjed. Lili úgy érzi, sietnie kell, mert a fertőzés terjedése megtizedeli az embereket. Fogytán az ereje, a nyugtatók hatására mindegyre lerogy ágyába, és úgy érzi, pihenésre sincs idő, hajtja valamilyen belülről fakadó tettvágy.
A folyosó végén felravatalozva már az unokahúga is ott van. Lilit hányinger kínozza, verejtékezik, közben megroggyan a lába. Egyre nehezebben viseli a szörnyű hullaszagot.
– Mi lesz itt, Istenem, igyekezz segítségünkre! – kiáltja, de nem hallja őt senki.
A falakon át a kisgyerekeket figyeli, akik ijedten nézik Lilit. Leül az ágyuk szélére, és megszorítja kezüket, hiszen bennük van a jövő, legalább ők maradjanak életben.
Ágyában fekszik és számol, egytől tízig, és megismétli mindegyre, közben végigfut a hátán a hideg. Ezzel a számolással ellenőrzi éberségét s azt, hogy még életben van. Egyik percben fáradtnak érzi magát, a másikban pedig élénknek. Szemei karikásak és duzzadtak, retteg attól, ami történni fog, de nem tudja, mi is történik majd.
Kimegy a folyosóra, és kérdi a fehér köpenyesektől:
– Vajon megvan-e még a szívem, és a májam? Hiányzik-e a karom!?
Újból megragadja az asszisztenseket, hogy energiát adjon nekik. Érzi a rezgéseket, abban bízik, hogy segítségére lesznek a továbbiakban, és felkéri őket is a keresésre. Észre sem veszi, milyen rémülten távoznak…”

Laikus, de pontos

A mélypontra került lányt katatóniás rohammal átszállítják egy szomszéd város elmeosztályára. Itt kerül kapcsolatba Szakállas doktorral, akinek a szerepe és a személyisége meghatározó a továbbiakban. A beteg az első perctől kezdve megbízik benne – furcsa, de valahogy jó érzés, hogy a doktor mindent elhisz neki. A látomásait, a képzelgéseit, egészen addig menően, hogy az illemhelyen emberfejek emelkednek ki a vécékagylóból. A Szakállas elfogadja Lili „valóságát”, és úgy látszik, ez a fajta megértés kölcsönös: a lány is elfogadja a kórházi lét értelmét, rendjét, fegyelmét, érvrendszerét. Mindketten ugyanazt akarják: a gyógyítást, az emberek megmentését.
Ha jól meggondoljuk, Lili képzelgésének gyökerei is egyfajta kézzelfogható valóságba kapaszkodnak – a lány ugyanis, mielőtt összeomlik, pedagógiai asszisztensnek tanul; éppen másodéves tanulmányait szakítja félbe a kór, amikor a gyógypedagógiai tárgyakat tanulják. Régóta álmodik arról, hogy mikor végez, fogyatékos gyermekekkel foglalkozik majd. Az életmentés tehát a vérében van: valós ambíció!
A feltétlen bizalom és a helyesen felállított diagnózis látványos eredményeket hoz: Lili felépül. Újra készen áll az önálló életre. Meg kell erősödnie, viszont a képzelgései elmúltak. Furcsának tűnhet, de mindezt elsősorban a Téboly-ból tudjuk meg. Abból a könyvből, amelyhez végül is a szerző egyik kezelőorvosa, dr. Veress Albert írt előszót – Thamó Kata határozott kívánságára.
Az orvos ugyancsak jelen volt a könyv ősbemutatóján, Székelyudvarhelyen, s semmi okunk eltitkolni a tényt, hogy tulajdonképpen azonos a Szakállas dokival, aki a figyelmes olvasó szemében lassanként a könyv második főszereplőjévé növi ki magát.
Elsősorban azáltal, ahogyan a beteg lány mellé áll és módszereivel képes az élet felé fordítani.
Másodsorban azzal, hogy az életbe újra beilleszkedő, de annak embertelen, szorongást okozó, pörgő stílusához hozzászokni kénytelen, többszörösen is visszaesett – s ezáltal még mélyebbre jutott beteg személyiségét lépésről lépésre, türelemmel újra és újra felépíti. Így a visszaesések, érdekes módon nem a reménytelen kétségbeesést váltják ki Liliből, ahogy ez akár jogos is lehetne, hanem a hosszú távú bizakodást abban: valahányszor visszakerülhet a Szakállas gondoskodása alá, aki föltétlenül és következetesen elfogadja őt, rossz heteit, hónapjait mintha elfújták volna. Legfeljebb megdorgálja a maga szigorú, katonás módján: Lilike, maga most nagyon rossz kislány! Ne legyen olyan nyugtalan! Hamarosan újra a régi lesz…
Aki ismeri dr. Veress Albertet, a szűkszavú, a szerző által néhány határozott vonással megrajzolt portrét mindvégig annyira hitelesnek találja, hogy csöppnyi kétsége se támad az iránt: Thamó Kata nem csak rendhagyó beteg, de ihletett krónikás is.
Az előszóban dr. Veress Albert sem marad adósa a szerzőnek, akit ekképpen jellemez:
„Harminchét éve vagyok elmegyógyász, de ilyen hosszú tapasztalattal sem tudtam ennyire belelátni a Téboly legtitkosabb rekeszeibe, mint tette azt a szerző, aki átélte betegségét, nem szakkönyvekből, nem egyetemen tanulta annak tünettanát… Azt mondom Katóról: Lili egy olyan lány, aki megküzd mindenért, harcol betegségével, elfogadva és gyakran leküzdve azt. Jószívű, becsületes, vallásos. E tulajdonságai vértezik fel erővel, energiával. Kezét nyújtja a rászorulóknak.
Szeretem őt, mert az „ezerből Ő az az egy”, aki kórságával úgy tud együtt élni, hogy a körülötte levő egészséges elméjűt nem terheli betegségével.”
Beteg és orvos kölcsönös bizalma gyógyulást eredményez – de mindez elveszne valahol a nagy ismeretlenségben, ha nem született volna belőle egy igen sűrű szövésű, nagyon jelentős könyv. Dr. Veress Albert nem szégyelli bevallani: szakemberként is sokat tanult belőle. A könyv számára kórdokumentum jellegű irodalmi alkotás. inkább dokumentum, mert pontos, és ha figyelembe vesszük laikus voltát, akkor irodalmi telitalálat. A kérdésre, hogy mennyire tartja hitelesnek a szerző teljesítményét, röviden ennyit mondott: „Szakmailag csodálatosan írta meg, átéléseinek tükre valósághű.”

Cseke Gábor