Lukáts János: Csongrád, vizek és borok városa
Tanult könyvtáros barátom, aki mellesleg főszerkesztő is, lelkemre kötötte, hogy feltétlenül látogassak el Csongrádra. Szépnek és hangulatosnak tartotta Csongrádot, amit látni kell. Egy könyvtáros véleményével pedig, ráadásul, akitől egy-egy írásom megjelenése is függ, nem szabad vitatkozni. Irány tehát Csongrád! Autóbusszal, úgy hamarabb éri az utazó, kényelmesen, átszállás nélkül.
Útközben nézegetem a térképet, alig tíz kilométer ide Tiszaalpár, ama bizonyos alpári csata helyszíne, ahol a honfoglalás döntő csatája zajlott. Árpád a közelben, a két folyó találkozásához építtetett várat, jól védhetőt, ahonnan az átkelés is ellenőrizhető. A Tisza végül is a Kárpát-medencének éppen a közepén folyik keresztül. Aki a parti várat meg az átkelést birtokolja, azé az ország. Így gondolta Árpád, és jól gondolta. Az államalapításra pedig Pusztaszer emlékeztet, dél felé talán egy óra járás.
A busz a város közepébe löki az embert. Innen mehetsz jobbra is, balra is. Én most jobbra indulok. Lesem a térképet, ujjam az útikönyvben, olyan vagyok, mint egy külföldi. De csak olyan… A térkép gyanúsan nagynak mutatja ezt a kisvárost. Évszázados parkon vezet át az út. A Főút felőli oldalon meghökkentő műalkotás, nehéz néven nevezni, mit is látunk. Hatalmas bronzkapu magasodik a park közepén. A kapu a II. világháború áldozatainak az emlékműve. Középkori katedrálisok aranykapuira emlékeztet. A tartóoszlopon kétszer négy kép, a képek jelzésszerűek, részletei alig kivehetők, de riasztó és komor valamennyi, talán bibliai, talán történelmi utalások. A kapuszárnyakon a csongrádi elesettek, elhurcoltak, katonai és polgári áldozatok neve, 978 név. Sűrűn televésve a kapu nevekkel, rettentő rovátkák. Magyarok, zsidók, más helyben élők nevei, betűrendben. Két nevet utólag véstek fel, nekik már csak a kapu alsó tábláján jutott hely. Az egyik kapuszárny kicsit nyitva áll. Oda lehet, oda kell menni, belesni, hová vezet ez a kapu. Mögötte sötét, hideg és nyirkos. Mintha a túlvilágba vezetne. Sehová se vezet, itt vége az útnak. A kapu tetejéről harsonás angyal hajol le. Komor beköszöntő a barátságos városhoz.
A főutca (bocsánat: a Fő utca!) különlegesen szép, négy sor platán szegélyezi az utat, középen halad maga a kocsiút, a két szélső sor között a bicikliút. Amikor építették az utat és ültették mellé a fasorokat, bizonyosan a fővárosi Andrássy út lebegett a csongrádi várostervezők szeme előtt. Pesten már régen nincsenek meg a hajdani platánok, itt megmaradtak, vidéken nyugalmasabb az élet. Hatalmasak és gyönyörűek. A fasorok alföldi városaink büszkeségei, hasonlóan szép fasor-négyes hökkent meg Jászberényben, de Szolnokon, Gyulán, Békéscsabán is. És természetesen a „szomszédvárban”: Szentesen! A platánt „az örökkévalóságnak” ültetik a kertészek, azt meg kell várni, amíg nagyra nő, és nem könnyen lehet rendelettel másik fára cserélni.
A sarkon az Erzsébet szálló, egyemeletes, előtte a járdára (van hely!) asztalokat, napernyőket tettek ki. Nyár vége van, a fiatalság múlatja itt a délelőttöt. Már régen volt, hogy az első-egyetlen kávét felhajtottam, indulás előtt, most Erzsébetnél kopogtatok. Újabban mintha több helyen mérnének jó kávét Magyarországon, megadva a módját, ízzel és kulturált tálalással. Az Erzsébet a kávézót és a sörözőt egyesíti, az asztalok egyre magasabb dobogón állnak, ahogy távolodnak a pulttól. Belátni a vendégsereget. Vasárnap délelőtti, mise utáni pohár sörök emléke köszön itt vissza az előző századfordulóról, „amikor még Erzsébet is fiatal volt”. Két pincér álldogál a kevés és megszokott vendégsereg körül: a lány szép, a fiú erős, – egyik a vendég becsalogatására, a másik a féken tartására ügyel.
Az Erzsébettel szemben az egykori Magyar Király szálloda, talán Csongrád legelegánsabb épülete, de hiszen a város szívében járunk. Két szállodát manapság Csongrád nehezen tarthatna el, a Magyar Királyból Művelődési Központ lett, városi könyvtár, színház, „a kultúra uralkodója”. Az épület falán emléktábla, Csemegi Károly jogtudós szülőháza állt itt egykor. Ő Csongrád legismertebb szülöttje, de lehet, hogy nevét már csak a magyar jogtörténészek ismerik. (Családi neve Nasch volt, vajon honnan vette a Csemegi nevet?) Két nemzedék magyar jogásza tanulta és alkalmazta a „Csemegi-kódexet”, a modern büntetőjog magyarországi törvénykönyvét. Amikor megjelent, 1878-ban, a franciák azonnal lefordították, és Európa példaértékű jogszabály gyűjteményként tanították.
A főtéren (a neve természetesen: Kossuth tér) egymással szemben áll a nagytemplom és a városháza. Most európai pénzből felújítják mindkettőt, rengeteg a munka, ami elkészült, s majdnem ugyanannyi, ami hátra van. Ne fogyjon el a pénz se, a munkakedv se!
A templom (háló alatt, mintha gézkötés borítana lábadozó beteget!) barokk épület a XVIII. század második feléből. A torony mintha túlságosan zömök volna, pedig egyszer már karcsúbbra, magasabbra formázták. Bezárva, letakarva kevés látszik belőle. Az oltárkép Tiziano festményének másolata: Mária mennybemenetele. A mellékoltárok Szent Anna illetve Nepomuki János tiszteletére épültek. Anna édesanyja volt Máriának, tiszteletük gyakran egybekapcsolódik, Nepomuki Jánosnak pedig minden városban becsülete van, amelyet időnként a vizek rémítgetnek, mint a Tisza Csongrádot. Hogy kedvében járjanak, magyar nyelvterületen gyakran nevezik – bizalmasan – Mukinak (sőt akár Mukikának!) a prágai szent vértanút, akit a Moldva folyóba hajított a haragvó király. A templom egyik oldalán kőfeszület áll, siratóasszonyokkal körülvéve, a másik oldalon pedig egy meghatóan szép Pieta-ábrázolás.
– Nagy a meleg, majd hűvösebb lesz a Tiszánál! – nyugtatgatom magamat. Akkor még nem tudtam, hogy addig sok lépést kell tennem kelet felé. Az utca két oldalán, végig a házak előtt szilvafák. Darazsak döngenek körülöttük, a darázs csak érett szilvára száll. Nem állom meg, hogy meg ne álljak… Csak egy szemet, mondjuk, minden második fáról. Megértem a darazsakat.
Csongrádnak ezt a részét Belsővárosnak hívják, a Belsőváros nem belvárost jelent, hanem a Tisza-kanyar belsejében meghúzódó települést, Csongrád legősibb magját. Mondják, talán itt lehetett Árpád földvára, erre utal az Öregvár utca elnevezés. Várnak, maradványnak nyoma sincs már. Kanyargós utak, nádtetős és zsúpfedeles házak. A nád frissen vágott, a falakon a mész vakít a napsütésben. A házakat példás rendben tartják, családok élnek benne. Nem skanzen-falu! Az egyik házon tábla: a Tüskevár film helyszíne volt. Tisza-part – Zala-part, a nézőnek talán mindegy, a hangulat végül is áthelyezhető. De van itt harangláb, gémeskút, hatalmas diófák, meggy, birs és körtefa, – persze a szilva mellett. Miközben negyedóránként kidöcög a városi autóbusz. Ja, itt is áll egy Nepomuki szobor! Jobbról egy holt Tisza-ág, balról a nagy Tisza, amelyikbe beleömlik a Körös, bölcs dolog barátságban élni itt a mennyei gondviseléssel!
A töltés idelátszik, oldalt is, elöl is, katlanban vagyunk. A Tisza karjaiban, ha így jobban tetszik. Föl a töltésre, le a töltésről. Elrémülök, legalább nyolc méter magas, jó két emelet, a töltés alja kifelé hajlik, a betonfalon hullámminta, fölötte még egy méteres korlát. A Tisza-parton minden centiméter számíthat. Életet menthet, várost, vagyont, jószágot.
Gyerekek poroszkálnak, mezítláb, kisgatyában, szoknyácskában. Bátor, vidám gyerekek, a szemembe néznek, úgy felelnek. Értik a tréfát, mégse szemtelenek. Lassabban megyek, hogy tovább tartson a beszélgetés. Apjuk csónaképítő, ők maguk többször átúszták a Tiszát. De ismerik a veszélyt is, egyik se hősködik. Megmutatják a parti sárcsúzdát, amelyet ők építettek, le is fényképezem őket. Amikor elválunk, a fiú a tenyerembe csap, a kislány a feje búbját nyújtja puszira. Megmelegszik a szívem.
Csongrád a bor és a vizek városa. Az előbbi címet Rómában kapta, pontosan: „A szőlő és a bor városa” az elismerő kitüntetés neve. A városban működik a Szent Vince Borrend is, Vince neve a borvidékeken az ismert szentek közé tartozik. Hogy miért a vizek városa Csongrád, azt már értem, lássuk hát a borokat is! A nap hányja sugarait, felhő egy foltnyi sincs az égen, a parti sétányon számos-számtalan hely csábít evésre-ivásra. Óriási nyárfák, rezgő lombbal, kiterjedt árnyékkal, alatta faasztalok, deszkapadok. Alig karnyújtásnyira sivalkodnak „az én kölykeim”, intek nekik, visszaintegetnek a vízből. Két bort kínál a pincemester, a hírnevesebb ma valahogy nem az igazi. Nem volnék elég szomjas? Az ki van zárva! Elrágok mellé egy sajtot, a sajt jó. No, akkor a másikból! Ez már döfi, ez sajt nélkül is igazi csongrádi bor. Beosztással élek, már csak azért is, mert úgy se bírnék újra elindulni. A lábam reggel óta visz, neki is kell a pihenés.
Kerregő jetsky-k, néma bárkák, hahózó úszók integetnek egymásnak, miközben a bójákba kapaszkodnak. Félelmetes a Tisza sodrása, szemben a partot alaposan kimarta. A víz színéig benőtte a parti erdő, közötte nincs átjárás vagy kilátás. Dehogy nincs! Ott, talán ha ötven méterrel lejjebb. De hiszen… de hiszen az egy torkolat, akkor nyilván a Körösé. Hirtelen megzavarodom, a Tisza balról jobbra hömpölyög, itt pedig szembe hömpölyög vele-velem egy másik folyó. Mi lesz ebből?! Az, hogy nem tudok betelni a látvánnyal. A pohárral elsétálok addig, ahol farkasszemet nézhetek a Körössel. Ott iszom a két folyó egészségére. A barátságra, amit aztán tessék megtartani! Élményemet megosztom a pincegazdával, ő fejével bólogat és újratölti poharamat. Mondják, a törökök hozták be az országba a kadarka szőlőt, bár a borát nem itták. De a kadarka sem „őshonos török”, hanem albán származék. Most ezzel nem törődöm.
A parton szép villák, üdülők, de mintha kakukkvárosban járnék. Mindegyik ház a levegőbe épült, magasra, nyolc méterre, mint a töltés. Lépcső vezet föl, az építészek tobzódnak a lépcsőötletekben. A házak előtt hajóállások, magyarul stégek, előttük szerény ladikok, milliomosok jachtjai, kunkori orrú indiáncsónakok. Szervezett fürdő, kabinsor sehol, vagy csak én nem látom. Ide vetkőzötten járnak le, és hazáig megszáradnak? Bizonyosan. Mintha ez a Tisza-Körös-Kanyar a csongrádiak házi fürdője volna. A város apró titka.
Visszafelé indulok, búcsúzóul megmosom kezemet, arcomat a Tiszában. Hogy visszatérjek valamikor. Talán addigra kis barátaim is nagyra nőnek. Váratlanul „társ szegődik mellém”, a Tiszán hatalmas hídépítő óriásuszály vágtázik fölfelé. Apró tolóhajó az uszály tatján, talán egy harmada az óriásnak. És tolja, az uszály hasítja a vizet. Biciklisták megállnak a töltésen, úgy bámulják. A tolóhajó neve Botond, nem csoda, hogy elbír az óriással.
A Kiegyezés után Csongrád szinte versenyt futott az idővel, hogy nem egészen hiába, itt látható máig körülöttünk. A századfordulón ezen a vidéken volt a legerősebb a földmunkás mozgalom. A kubikusok álmeneti réteg voltak a parasztság és a munkásság között. Zárt és öntudatos társadalom volt az övéké. Az alföldi folyók medrét ők ásták ki, a folyó menti töltések ezer kilométereit ők rakták fel, utat, vasutat ők építettek Magyarországon és szerte a Monarchiában. Ami emlék megmaradt róluk, a csongrádi Tari László Múzeum őrzi.
És egy szobor, az útkereszteződésben… Durva kőszálon öles parasztalak, kezében ásó, fején kalap, amely árnyékot vet arcára. A szobor tövénél az elmaradhatatlan munkaeszköz, a talicska. Élő emléküket Móricz Zsigmond és Tömörkény megírta, munkájukon egy évszázada ott taposunk valamennyien.
Perzselő napfénytől árnyékos fasorok közé bújva, palotácskák és nádtetős vályogfalak feleselésében töltöttem ezt a napot, sétálva malmok, templomok és parti villák között. A veszedelmet egy több öles betonkaréj tartja távol tőlünk, Csongrád manapság békés szomszédságban él a Tiszával-Körössel. A gátak alapját még azok talicskázták ide, akiknek emlékét ma már csak egy bronzfigura őrzi. Csongrád a tengerszint fölött 83 méterrel fekszik, a Magyar Alföld egyik legmélyebb pontja.
2010. augusztus 22.
Pusztai Péter rajza
2016. március 19. 10:27
hogy sokan láthassák…