Az ismeretlen katona (1)

Július elsején a hálás nemzet az ismeretlen zborovi katonát temette az Óvárosi téren.
Mint minden divat, az ismeretlen katonatemetés is Párizsból került Prágába, és a csehszlovák kormány elismerte, hogy a névtelen hősöket szimbolizáló ismeretlen katona iránt tanúsított kegyelet aktusa szép, nemes, politikailag hasznos és katonailag nevelő hatású tényező. A Lengyelországgal folytatott diplomáciai tárgyalások után katonai küldöttség utazott Zborovba és Cecov falu mellett, egy kölessel benőtt mezőn kiásott néhány csontot, vagyis azt, ami még megmaradt valamelyik katonából, akit öt évvel ezelőtt a szanitécek meztelenül és talán még kissé élve egy gödörbe dobtak. És egy másik csehszlovák küldöttség ezerháromszáz kilométernyire onnan, az Alpok mészköves talajából kikapartatta azoknak az olaszországi légionáriusoknak a csontjait, akiket Frigyes főherceg a többi hazaáruló elrettentésére és saját örömére felakasztatott. A hősök földi maradványait aztán koporsóba tették, Prágába szállították és a Múzeum panteonjában helyezték el. Zászlókkal és koszorúkkal borítva feküdtek ott, egy kis pálmaerdő közepén, lábuknál hatalmas ezüstgyertyatartók meredeztek, körös-körül selyemszalagok fénylettek különböző színekben, és a levegő hatalmas virágnyaláboktól illatozott. Katonák és szokolok álltak előttük díszőrséget, kivont karddal és szigorú arccal. Emberáradat haladt el előttük, néhány anya felzokogott, néhány apa és testvér elkomorodva megállt, és a tanítók elhozták diákjaikat, s figyelmeztették őket: – Sohase felejtsétek el, fiúk, ezt a látványt! Így jutalmazza a haza a hősöket, akik életüket áldozták érte. Örök dicsőség és soha nem múló emlékezet az ő osztályrészük.
Július elsején ágyútalpra helyezték a nemzeti zászlóval letakart koporsókat, és díszőrség kíséretében a lakosság sorfalai között az Óvárosi térre vitték. Itt felsorakoztak a katonai alakulatok, és külön meghívók alapján összegyűltek a nemzet előkelő és tiszteletre méltó reprezentánsai: a kormány, a nemzetgyűlés, a hivatalok, a diplomáciai kar, a püspöki kar, az egyetemek képviselői, a kereskedelem és a bankok küldöttei, a külföldi méltóságok és a nemzeti viseletbe öltözött hölgyek. A teret elárasztották a nap sugarai és a ruhák színei. A Celetná utca felől patkócsattogás hallatszott, és a kövezeten feldübörögtek az ágyútalpak kerekei. Az ünnepi csendbe trombitaszó harsant. Tiszti vezényszavak pattogtak, gyalogosszázadok sarkai csattogtak, katonakezek csapódtak a puskatusokra, meghajoltak a zászlók, és a napsugár megvillant a lekapott cilinderek és keménykalapok alól hirtelen előbukkanó tar koponyák sima bőrén.
Amikor az ágyútalpakat egymás mellé állították, az emelvényre egymás után léptek fel a szónokok, és megindultsággal, hazafias szárnyalással, valamint szebb jövőt kilátásba helyező esküvésekkel teli beszédeket mondottak.
És éppen akkor, amikor a főpolgármester az „ismeretlen, névtelen zborovi hőst” aposztrofálva befejezte beszédét, éppen ebben a pillanatban történt az a különös és bizonyára egészen példátlan eset: az egyik koporsón gyanúsan hullámzani kezdett a fehér-kék-piros zászló, és a koporsófedél a zászlóval együtt leesett a földre. S a nyitott koporsóban egy katona ült.
Zubbonya ujjával végigtörölte homlokát és megszólalt:
– A hétszentségit, de meleg van itt!
Az egész Óvárosi tér hirtelen egy-két centiméterrel feljebb emelkedett, mert mindenki egyszerre lábujjhegyre állt, a katonasapkák, cilinderek, női kalapok és a népviseleti fejkendők egy pillanatra ide-oda inogtak. A meglepetés túl hirtelen jött, és túlságosan lélegzetállító volt ahhoz, hogy ennél kifejezőbben nyilatkozzék meg.
A katona kiegyenesítette a lábát, aztán ráült a koporsó szélére. Az erős napfénytől hunyorogva végignézett a téren, majd vidáman a polgármester felé fordult, aki éppen vele szemben állt az emelvényen. És megszólalt:
– Ne féljenek tőlem! Éppen olyan ember vagyok, mint maguk!
Ebben a pillanatban a nemzeti viseletbe öltözött lánycsoport sivalkodni kezdett. A lányok már-már szétszaladtak volna, s piros parádéjuk színfoltjait az egész téren szétfreccsenve pánikot okoztak volna, ha a közelükben szigorúan fel nem kiált egy higgadt úriember: – Nyugalom! Ez a műsor egyik száma, kérem! – És amint az már lenni szokott, a megfontolt szó, amely a legzűrzavarosabb helyzetekben is jelszóvá válik, itt is megtette a maga hatását, és még azok is megnyugodtak, akik az ünnepség műsorát összeállították. Csak a Mikulášská utcánál álló csendőrséghez nem jutott el a nyugalom jelszava, s így a parancsnok, nem tudván mi történt, élesre töltette a fegyvereket és felszólította a legénységet, hogy ha néminemű felforgató elemek zavart keltenének, könyörtelenül lőjenek. De erre nem volt szükség: az egész tér feszült figyelembe dermedt.
És a katona zsebre tett kézzel szintén szónokolni kezdett:
– Bocsánatot kérek, tisztelt gyülekezet, amiért megzavarom a mulatságukat, de nem tudom megállni, hogy én is ne mondjak valamit maguknak. Már elég régen hallgatom a szónok urakat, és most már nekem is beszélhetnékem van. Itt egész biztosan valami tévedés történt. Mert én nem vagyok sem ismeretlen, sem névtelen, én Václav Pĕnička szövőmunkás vagyok és Kuchelnában laktam a 18-as házszám alatt. És nem vagyok semmiféle hős sem. Vagyis nem vagyok nagyobb hős, mint azok, akik élve és egészségesen jöttek vissza, akiknek maguk trafikengedélyt adtak, vagy hivatalszolgákat csináltak belőlük, vagy megengedik nekik, hogy a pályaudvarok előtt cipőt tisztíthassanak. Tudják, én mindig jó pajtás voltam, sohasem akartam extravurstot és most se akarom, hogy nekem itt zene játsszon és hogy virágokat szórjanak rám, csak azért, mert én halott vagyok, ők meg élnek. Én nem is tehetek arról, hogy halott vagyok. És lehet, hogy maguk Zborov tekintetében is tévednek. Tudják, amikor megalakítottuk a cseh hadsereget, azt mondták nekünk, hogy megszabadulunk Bécstől, Romától, a kapitalizmustól, a nemességtől, hogy demokráciát csinálunk magunknak, hogy majd szocializáljuk a nagybirtokokat, a nehézipart és a bankokat, és hogy mindenkinek jó dolga lesz, mert a mi országunk gazdag és minden van benne, ami kell, és mert a mi jelszavunk a huszita Tábor. Senki sem volt köztünk, aki ezt el ne hitte volna, és ha akadt volna ilyen, annak összetörtük volna a pofáját, mert azt hittük volna, hogy osztrák provokátor. És most mondják meg, ki lett volna olyan gyáva, hogy nem fogott volna fegyvert, és nem ment volna verekedni ezekért a dolgokért. Nyolc évig kínozott bennünket Korbel járási kapitány; ha sztrájkoltunk, csendőröket küldött ránk, szétverte a gyűléseinket, becsukatta a szónokainkat és a rikkancsainkat. A prügelpatenttel kelt és nyugodott. Tizenöt évig uralkodott rajtunk Korbel szövetségese, Koudelka plébános, butította a gyerekeinket, rontotta az asszonyainkat, árulkodott ránk vallássértés és felségsértés miatt, és sztrájktörő- meg spiclibandákat szervezett. És Horowitz igazgató a vérünket szítta. És hogy szítta! Csak úgy habzott a szája, és addig nem nyugodott, míg minden cseppet ki nem szívott, aztán a sápadt lányokat kék karikával a szemük alatt a temetőbe, és az öreg görbe lábú szövőmunkásokat koldulni küldte. És ha úgy elképzeltem magamnak, hogy ezt a három embert kiemeljük a puha fotelből, és elküldjük őket a gyárba becsületes munkára, és hogy aztán vége lesz a tüdővésznek, nyomorúságnak, és magunk vesszük kezünkbe a folyóparti szövőgyárat, és kiköltözködünk végre penészes kvártélyunkból, ahol három kistestvérem halt meg angolkórban, és hogy hatvanöt éves édesanyám a reumájával megszabadul a fehérneműmosástól, amit a hivatalnokné nagyságák számára végez, no szóval amikor ezt mind így elképzeltem, akkor a puska szinte megnőtt a kezemben, és az ördöggel is szívesen megverekedtem volna. Amikor a dolog Zborovnál elkezdődött, ugyanolyan érzésem volt, mint amikor a küldöttséggel Horowitz igazgató irodájába mentünk megmondani, hogy vagy hozzáad a bérhez, vagy leállunk; semmi mást nem éreztem. No, és amikor az ember már benne van a pokolban, hát benne van. Amikor az első lövészárkon átrohantunk, két gépfegyver-golyót kaptam a hasamba. Kutya dolog volt. Az ember hirtelen nem tud tovább menni és nem is tudja, mi baja. Aztán leesik a földre. De akkor már tudja, mi baja. Egy kicsit káromkodtam, aztán a mamára gondoltam meg Frantinára meg a bátyámra és a gyerekeire, aztán még egy kicsit eszméletnél voltam, és kész. Azt se tudom, hol haltam hősi halált a hazáért, ott kint-e vagy a kórházban. De ez már el van intézve, és higgyék el, jobb így, mintha a Masaryk-pályaudvarnál Korbel úr, Koudelka úr meg Horowitz úr cipőjét kellene tisztítanom. Szóval az nagy tévedés, hogy ismeretlen vagyok és névtelen vagyok. Mert a dolog úgy áll, ahogy elmondtam. – A katona ránézett a főpolgármester úrra, aki kicsit riadt szemmel állt a szónoki emelvényen, aztán a homlokát összeráncolva folytatta: – A szónok úr itt azt mondta, hogy magukért és a maguk gyerekeiért haltam meg. Világos, hogy így van. De mi azt hittük, hogy egy kicsit magunkért is meg a mi gyerekeinkért is harcolunk. És kitűnt, hogy csak azért harcoltunk, hogy Korbel járási kapitány úrból belügyminiszteri tanácsos, Koudelka plébános úrból képviselő lehessen, és Horowitz igazgató úrnak kétmillió helyett tizenötmilliója legyen, és maguk, tisztelt közönség, itt parádézhassanak előttem. Reumás édesanyám tovább gürcöl a teknő mellett, a bátyám háromnegyed éve munka nélkül van, és tizenöt éves lányát becsukták, mert a községi erdőben egy batyu rőzsét lopott. És a mi vérszegény lányainkat tovább fogják temetni a sírásók, és penészes lakásainkban tovább fognak halni a gyerekek, és a nyomorék szövőmunkások tovább fognak koldulni. És még maguk csodálkoznak, hogy az ember a maguk beszédeit hallgatva forog a koporsójában, és úgy forog, hogy a végén leveri a koporsó fedelét is?… – A katona elhallgatott. Azután körülnézett a téren. Szája gúnyos mosolyra húzódott. – Tudják-e az urak, mit gondolok magamban, amikor így elnézem a maguk pacsuli szagú, tar koponyáit meg ezt a sok, arannyal teleaggatott pocakot, meg ezt a sok selymet és parádét, és amikor eszembe jut, hogy a tizedrésze annak, amit itt a zenéért fizetnek, elég volna ahhoz, hogy az édesanyámon segítsenek, meg hogy, ha ezek az újgazdag kisasszonyok azt a pénzt, amin virágot vásároltak, a bátyám családjának adták volna, akkor megszabadították volna a nyomortól? Azt gondolom magamban, hogy: tehetnek nekem egy szívességet, az egész parádéjukkal együtt. – Ez a mondás Krkonoše vidéki eufemizmus. És éppen ezért a katona emlékezetében felmerült a Kuchelský patak völgye, az égerfák a parton, a házacskák a lejtőn, bal felől Slap és hátul Kozákov. Ezért aztán az a villám, amely hirtelen felvillant a szemében, ki is hunyt mindjárt, s a katona csak ennyit mondott még: – Most pedig jó étvágyat kívánok maguknak – aztán a téren álló katonák felé fordult: – Szervusztok, fiúk! Ne haragudjatok, én igazán nem tehetek róla, hogy itt kell sülnötök a napon. Hisz tudjátok!
Ezek után az ismeretlen, névtelen zborovi hős újból lefeküdt, és eltűnt a koporsóban. A koporsó fedele és a háromszínű lobogó a földön maradt.
A nemzet előkelő és tiszteletre méltó képviselői még egy ideig tátott szájjal nézték egymást, s nem tudták, hogy amit láttak és hallottak, álom volt-e vagy komédia. Egymás szemében keresték a feleletet. Az első, aki valamelyest magához tért, a hadsereg főparancsnoka volt. Utasítást adott, hogy az ünnepséget még egy szónok beszédével feltűnés nélkül fejezzék be, aztán az olaszországi légionáriusokat helyezzék örök nyugalomra, a zborovi hős koporsóját pedig zárják le, és szigorú katonai és rendőri őrizet mellett vigyék a rendőrigazgatóságra alapos átvizsgálás végett.
Amikor az ünnepség közönsége széledni kezdett, a tisztek és a századparancsnokok komor arcot vágtak, de a katonák egymást bökdöstek a sorban, hogy micsoda jó cirkusz volt ez, és csak azt szeretnék tudni, ki a ludas benne. A népviseletbe öltözött kisasszonyok elővették kistükreiket, a hajukat igazgatták, és arról beszéltek, hogy csuda príma ötlet volt az a móka, csak kár, hogy messze álltak és keveset hallottak. De akik közelről láttak és hallottak mindent, azok tompa aggyal hagyták el a teret, és csak amikor már eloszlottak a távoli utcákban, akkor kezdték felfogni, mi történt. A tudomány képviselői, a tudományegyetem és műegyetem tanári-kara csoportokban távozott, s a csoportokon belül egy-egy tudós körül kisebb egységek keletkeztek, mint ahogy a csillagzatok bolygói is mindig a saját napjuk köré csoportosulnak. Mindannyiuknak nyájas mosoly játszott az ajkán, és olyan arcot vágtak, mintha mindent tudnának. – Nos, mi a véleménye a dologról, kolléga úr? – kérdezgették ingerkedve és még vidámabban válaszoltak: – Hát persze, a dolog világos, mint a nap! Vagy nem ez a véleménye a kolléga úrnak? – De senki sem mondott véleményt, mert nem akarta veszélyeztetni halhatatlanságát s rontani a tudományok történetébe és az irodalomtörténetbe bekerülő nevének jó hírét.
A tudósok között tehát nagy élénkség uralkodott, de a politikusokat és diplomatákat óriási izgalom fogta el. Mindannyian fölmentek az óvárosi városházára, hogy ott várják meg a rendőrigazgatóság telefonjelentését. A városháza termeiben csoportokba verődtek és a folyosók vörös szőnyegein kettesével, hármasával irkáltak a képviselők. Hogyan magyarázzák meg azt, ami történt? Milyen hatása lesz ennek a politikai helyzetre? Mit szól majd a külföld? Hogy fog reagálni a valuta? És ami a legfőbb: lesz kormányválság, vagy nem lesz kormányválság? Az urak néhányszor megkísérelték, hogy a külföldi diplomaták, elsősorban a francia követ véleménye alapján kialakítsák saját álláspontjukat. De a külföldi diplomaták merev szemmel Prága középkori polgármestereinek portréit nézegették a falakon, arcuk mozdulatlan maradt, s valamilyen természettudományi folyamattal légüres teret teremtettek maguk körül, amely elállította a lélegzetet, és amelyen nem lehetett keresztültörni.
A főpolgármester irodájában a miniszterek gyűltek össze. A rendőrigazgatóság jelentését várták. Végül megcsendült a telefon. Mély csend támadt. A rendőrigazgató jelentette, hogy a szemlét az ő jelenlétében folytatta le a szakbizottsági amely megállapította, hogy a koporsó érintetlen, fedele be van szegezve. Mikor felnyitották, egy kevés rögöt találtak benne, amelyet még vegyi vizsgálatnak fognak alávetni, és néhány csontot, amelyet a rendőrorvosok megvizsgáltak. A csontok túlnyomó része egy huszonöt-harminc éves férfi csontvázából származik, amely öt éve, tehát 1917 július havának elejétől volt a földben. Egy fölösleges kulcscsontról eddig semmi bizonyosat sem lehetett megállapítani, egy medencecsont-töredék pedig női csontvázból ered.
A szakértői véleményt közölték a kormány képviselőivel, akik azt az orvosi bölcsesség iránti mély tisztelettel hallgatták meg, és az a tény, hogy a Zborovnál elesett férfi halálának időpontját a tudomány lehetőségeinek felhasználásával csaknem napnyi pontossággal meg lehetett állapítani, teljes mértékben kivívta csodálatukat. De mivel a rendőrségi jelentés mégsem magyarázta meg a helyzetet, határozatot hoztak, hogy a maradványokat titokban át kell szállítani a kórbonctani intézetbe, fakultatív szakértői véleményadás végett.
Ezalatt az Óvárosi téren hatalmas tömeg gyűlt össze. A zborovi katona híre ugyanis már egy órája hullámzott Prágában, elöntötte a tereket és utcákat, az ablakokon, ajtókon keresztül behatolt a lakásokba, végigszaladt a telefondrótokon, és e percben az agonizálókon kívül nem volt Prágában ember, aki ne tudta volna, mi történt. Az Óvárosi térbe torkolló hat utcán óriási tömegek áramlottak, és abban az időben, amikor az urak a városházán a rendőrigazgató jelentését hallgatták, már ember ember hátán szorongott a téren, és a tömegből csak Husz János szobra emelkedett ki. Persze, itt semmi látnivaló sem volt. Először mindenki aziránt érdeklődött, hogy melyik helyen, melyik négyzetméteren történt a dolog, és hogy hogy történt, azután szenvedélyes viták indultak meg, amelyekben a hit a tudománnyal, az egyes tudományos nézetek pedig egymással küzdöttek, végül is úgy látszott, hogy a győztes a mindkét nemhez tartozó fiatalság humora lesz. De aztán igen veszélyes dolog történt. A nemzet megtudta, hogy a városházán országgyűlési képviselők bújtak meg. Ez felháborította a nemzetet. Hiszen a képviselők az ő képviselői voltak! Azoknak a polgároknak a választócédulái nélkül, akik most itt a téren már oly sokáig várakoznak, a nagyságos képviselő urak még mindig törökmézet árulnának a hetivásárokon. Látjátok ezt a korrupt társaságot? Látjátok ezt a disznóságot? Botrány! Ki velük! A nép képviselőinek a nép közt a helye! Másszanak ki a városháza erkélyére, vagy kapaszkodjanak föl a Husz szoborra és mondják meg a népnek, mi a helyzet! Vagy talán keveset koptatták onnan a szájukat, amikor szavazatokat verbuváltak? Ki a városházából! Ki, ki, ki! Ki, de rögtön!
Szerencsére, még mielőtt ez a hangulat túlságosan viharossá válhatott volna, megérkezett a rendőrség. A Celetná utcából tört előre lóháton. S a lovasrendőrök után gyalogrendőrök jöttek gumibottal a kezükben. A gumibotot meglóbálták a fejük fölött, szemüket hősiesen megvillogtatták, a többi már magától ment, annak rendje és módja szerint. Csak úgy suhogtak a gumibotok.
– Jézus Mária! – kiáltott az az úr, aki az első ütést kapta a fejebúbjára – hiszen én főkönyvelő vagyok…
– Hát akkor nesze még egy! – felelte a rendőr és ezúttal a tarkójára sújtott.
– Üssétek csak őket! – buzdították a legénységet hadvezérei. A tömeg futásnak eredt. Azok, akik elöl voltak, s fejük felett még nem prüszköltek lófejek, és nem köröztek gumibotok, torkuk szakadtából kiabáltak: – Gyalázaaat! – Az egész tömeg a Paříská út felé futott, ott keresve menedéket. De amikor az emberek már benn voltak az utcában, hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki, a házak mögül itt is előretört a rendőrség. Lóháton és gyalog. – Rajta! – ordítottak a rendőrfelügyelők. A tömeg veszettül rohant visszafelé, és a Dlouhá úton át igyekezett egérutat nyerni. De innen is gumibot-erdő tört elő. És a Týnská közből is meg a Železná utcából is. És a Melantrich utcából is. Mert a modern rendőrstratégiának éppen az a lényege, hogy a kiürítendő helyből olyan csapdát kell csinálni, hogy még egy egér se menekülhessen belőle. Aztán megkezdődhet a hadgyakorlat. A nemzetnek előbb alaposan meg kell kopogtatni a koponyáját, hogy minden forradalom kirázódjék belőle, csak azután lehet arrafelé hajtani, amerre mennie kell.
A Celetná utcában nagy volt a tolongás. Az utcát kétszeres rendőrkordon választotta el a tértől. A rendőrök egymás kezét fogva, arccal az utca torkolata felé fordultak. Senki se mehetett a térre, de a térről sem mehetett el senki. Ez a rend. És így az emberek, akik a Celetná utcában tolongtak, lábujjhegyre álltak és a rendőrsisakok között nézték a kergetőzést a téren. A rendőrkordon parancsnoka egy igen nyájas törzsőrmester volt.
– Mama, ne kelepeljen itt, hanem menjen haza ebédet főzni az urának! – szólt oda békésen egy asszonynak.
– Ha volna mit főzni! – vágta vissza az asszony.
Erre egy idealista ifjú, aki a helyzetet alkalmasnak találta arra, hogy a rendőrlegénység között agitáljon, felkiáltott:
– Ugyanolyan koldusok vagytok, mint mi, nem szégyellitek magátokat!?
A törzsőrmester nyugodtan feléje fordult:
– Maga, fiatalember, hallgasson és menjen haza, már jó ideje figyelem!
Az asszony, akinek haza kellett volna mennie főzni, tűzbe jött:
– A múltkor, amikor a háztulajdonosok tüntettek, akkor nem kergették őket gumibottal, mi?
És egy másik asszony megjegyezte:
– Biztosan ő maga is háztulajdonos!
Az emberek nevettek.
– Azt hiszi, hogy ha háztulajdonos volnék, akkor nem hagynám abba ezt a vacak szolgálatot? – mondta a törzsőrmester úr békésen, sőt némi melankóliával. De aztán hirtelen megszállta az energia: – Mars, mars! Gyerünk! – s elkezdte ököllel lökdösni az embereket. És kiadta a vezényszót: – Üssetek! Szaporán!
Így aztán a csata a Celetná utcára is kiterjedt. A hadgyakorlat az óvárosi téren egy félóráig tartott. Csak azután engedték meg a nemzetnek, hogy hazamenjen. A Melantrich utcán át volt szabad elmenekülnie. Bizonyára azért, mert a legkeskenyebb. Egy újabb negyedóra múlva üres volt a tér. Csak rendőrőrjáratok cirkáltak rajta. De a képviselők még nem mertek kijönni a városházából.
A rendőrség számára a tér kiürítése után kezdődött az igazi munka. Friss alakulatok vonultak fel, megszállták az összes kapubejáratokat és kiadták a parancsot:
– Senki se be, se ki! – Húsz tapasztalt detektív, egyenruhás őrség védelme alatt házkutatásokat tartott. Utasításuk ez volt: – Kutatni kell mindennemű optikai műszerek és gramofonok után. A kevésbé gyanús tárgyakat a tulajdonos pontos címének feljegyzése mellett el kell kobozni, de azokat az egyéneket, akiknek birtokában bárminemű vetítőgép vagy ehhez hasonló gyanús szerkezet van, azonnal le kell tartóztatni. – A lakásokban ijedelem tört ki. Annál is inkább, mert az Óvárosi téren csupa rendes család lakik, s a házkutatás itt egyáltalán nem számít megszokott dolognak. A rendőrség minden zugot átkutatott, és egyetlen fehérneműs szekrény mellett sem ment el anélkül, hogy fenekestül fel ne forgatta volna. Rajnyš pénzügyőri szemlész felesége a rendőrség betörésétől hisztérikus rohamot kapott, szörnyűséges államsértéseket követett el, letépett három gombot az egyik rendőr egyenruhájáról, megkarmolta az orrát, miért is letartóztatták, és a rabomobilon elszállították a rendőrségre. A rendőrök a 6. sz. ház tulajdonosának leányára, Vlach kisasszonyra rátörték a fürdőszobaajtót, amelyet a kisasszony nem volt hajlandó azonnal kinyitni. De rendesen viselkedtek, és miután mindent jól megnézek, udvariasan bejelentették: – Ne tessék aggódni, mindjárt visszajövünk. – Titl városi tisztviselő lakásában a dívány alatt egy laterna magicát találtak. – Kié ez a gép? – kérdezte jeges hangon a felügyelő. – Emil fiamé. A gyerek hatéves – felelte Titlné asszony, és egész testében reszketett. – Hívja csak ide! – A fiút keresztkérdéseknek vetették alá. Megtagadta a vallomást, aztán bőgésben keresett menekvést, de végül is beismerte, hogy a laterna magicát a nagyapjától kapta. A rendőrség letartóztatta az apát, anyát és nagyapát, Emilt pedig egyelőre a Klárról elnevezett vakok intézetébe küldte nevelésre. A 17. sz. házban, a Týnská utca sarkán, Nĕmeček nyugdíjas trafikos lakásában olyan tárgyat találtak, amely nyilvánvalóan a fölötte gyanús szerkezetek kategóriájába tartozott. A tárgy egy díszes asztalkán állt, s egy üveggömbből, egy vékony gumicsőből és még egy tölcsér alakú alkatrészből tevődött össze. – Minek ez itt? – dörgött a felügyelő az öregúrra. – Ez egy emléktárgy – felelte nyugodtan Nĕmeček úr. – Majd adunk mi magának emléktárgyat! Vigyétek el! – De kitűnt, hogy az öregúr a rendőrként csak a holttestén keresztül engedi az emléktárgyhoz. – Uraim, hisz ez egy csibuk! Talán csak nem hiszik, hogy odaadom maguknak a csibukomat? Nyolcvankettőben zsákmányoltam Hercegovinában. Uraim, ne nyúljanak a csibukomhoz! – Vigyétek el őt is! – mondta nyájasan a rendőrfelügyelő, és Nĕmeček úrhoz mindjárt odalépett két rendőr. Hátracsavarták a kezét, és már vitték te az ajtó felé. – Uraim, ez barbárság – nyögött föl Nĕmeček úr és elsápadt. A rendőrfelügyelő a belső zsebéből noteszt vett elő, megnyálazta a ceruzáját és felírta: „Gust. Nĕmeček ny. traf. Óv, tér 17. sz. III. e. barbárok.” Ez legalább három hónapot jelentett Nĕmeček úr számára.
A házkutatások késő éjszakáig tartottak. A zsákmány nagy volt. A lakásból, padlásokról, mosókonyhákból és pincékből egy kocsirakomány gramofont, régi gramofontölcsért és lemezt, színházi látcsövet, távcsövet, sztereoszkópot, kaleidoszkópot, fényképezőgépet, laterna magicát, zseblámpát és nagyítóüveget hordtak össze. A szemüvegeket és csíptetőket ártalmatlan tárgyaknak minősítették. Huszonegy embert letartóztattak. Amikor az elkobzott szerkezetekkel megrakott kocsit, erős őrizet mellett, a rendőrigazgatóságra irányították, az Óvárosi tér és környéke olyan volt, mint valami ostrommal bevett város. Csend és üresség mindenütt. Az ívlámpák fényében csak katonai őrjáratok cirkáltak.

Fordította Zádor András

(Folytatjuk)