Az ismeretlen katona  (2)

De a katonai hatáskör területén kívül zsúfolásig megteltek a vendéglők és kávéházak. Mindenütt szenvedélyes viták folytak, és az italfogyasztás nagy volt. És mivel az idő már éjfél felé járt, különböző magánlakásokban összegyűltek Prága összes spiritiszta körei és klubjai. Az ajtókat kulcsra csukták, a villanyfényt eloltották, és gyertyákat gyújtottak, mert a szellemek a lágy gyertyafényt kedvelik. A zborovi katona igazi hősnek bizonyult. Ha már egyszer belekezdett nehéz munkájába, elszánta magát, hogy kitart a végsőkig: szeánszról szeánszra szaladgált, és nem hagyott ki egyetlen összejövetelt sem. És persze tökéletesen megmagyarázta, hogy az Óvárosi téren mi történt. S mindenütt gyönyörűen beszélt. Sok érdekeset mondott a síron túli élet szociális és kulturális viszonyairól, mély gondolatokat fejtegetett, és általában magasrendű szellemnek bizonyult. Az előbbi életére vonatkozó adatok azonban kissé ellentmondóak voltak. Ha Vinohradyn azt állította, hogy Prokop Holý kapitánya volt és a lipanyi csatában esett el, Košířében pedig, hogy Šternberki Jaroslav volt, a tatárverő, ezellen nem lehetett kifogást emelni; de ha Prága II. kerületében azt mondta, hogy előző életében Karel Havliček Borovský volt és a Malá Stranán azt, hogy Radetzky apánk, akkor ebben feltétlenül valami tévedésnek kellett lenni. Nuslében, ahol Rudolf trónörökösnek mondta magát, kijelentette, hogy, ez az utolsó asztrális megnyilatkozása, és éjfél után elnézést kért, hogy most már nincs több ideje, mert Libeňbe kell mennie egy szüléshez, és fél, hogy későn érkezik. Valami szegény szülők várnak ott gyereket, és neki ebbe a gyerekbe kell beletestesülnie, hogy a cseh nemzet számára még a szellemi szabadságot is kivívja, és az emberiséget elvezesse Krisztus igaz hitéhez.
Ezekben az órákban a politikai pártok végrehajtó bizottságai is üléseztek. A néppárt gyűlésén sokat vitatkoztak azon, célszerű-e, hogy ma délelőtt csoda történt légyen az Óvárosi téren, avagy előnyösebb, ha nem történt légyen csoda. Mivel a jelenés nem volt katolikus gondolkodású, és legföljebb a rossz szellem incselkedésének lehetne minősíteni, a vélemények eltértek, és a kérdés egyelőre megoldatlan maradt. Viszont egységes vélemény alakult ki afelől, hogy az eseményt politikailag ki kell használni, és a képviselőklubnak meghagyatott, hogy minél nagyobb hasznot kovácsoljon belőle a katolikus hitel- és fogyasztási szövetkezetek javára és a huszita eretnekek kárára. Hasonló álláspontot foglalt el a többi klub is.
Mert míg a nemzetet a nyilvános helyiségekben izgalom és várakozás hevítette, a politikusok reálisan ítéltek. A politikusok és a tőzsdések. A Continental-kávéház, a tőzsdések törzshelye, zsúfolva volt, Roubiček úr, aki baisse-re játszott, a kezét dörzsölve mondta Spitzer úrnak, aki sápadtan és szorongva ült mellette: – Ugyan kérem, maga egy öreg chamer, akinek az agyára ment Masaryk apánk és „a mi fiatal köztársaságunk”. Most aztán a papírjaival kitapétáztathatja a hálószobáját.
Az állami sajtóiroda is virrasztott. Meg kellett fogalmazni a hivatalos jelentést. A minisztériummal való értekezés után végre úgy döntöttek, hogy az ünnepségről szóló beszámoló végéhez hozzáfűzik ezt a mondatot: „Egy apró mozzanat is felmerült, amelynek nem lehet jelentőséget tulajdonítani, s amely az ünnepséget a legcsekélyebb mértékben sem zavarta meg.” A mozzanat főnév jelzőjéről sok telefonbeszélgetés zajlott le a sajtóiroda és a belügyminisztérium között. A „bizonyos” melléknév túl általánosan hangzott, a „kínos”, vagy horribile dictu a „rejtélyes” teljesen megengedhetetlennek minősült, s így végül maradt az „apró”. Ugyanakkor minden államügyészt utasítottak, hogy a zborovi jelenésről semmiféle hírt ne engedjenek közzétenni a sajtóban. De tudták, hogy ez csak haladékot jelent, nem pedig végleges megoldást. Mert a külföldi diplomaták már táviratoztak kormányaiknak, és holnap egész Európa Prágáról fog beszélni. Egyébként ez a tény volt az egyetlen vigasztaló momentum ezen a mai, izgalmas napon.
Reggel ismét összeült a minisztertanács.
Megjelentek a beidézett szakértők. A rendőrigazgató úr, a teológiai kar dékánja, a műszaki főiskola rektora és az orvostudományi kar egyik elmegyógyásza.
Elsőnek a rendőrigazgató tett jelentést, és a házkutatások, valamint egyéb vizsgálatok lefolyásának ismertetése után véleményét így foglalta össze:
– Kizártnak tartom, hogy a lezárt koporsóba bármilyen élőlény bejuthatott volna. Meghívtam egy bűvész-szakértőt is, Viktor Ponrepo urat, aki megszemlélte a koporsót, és kijelentette, hogy semmiféle bűvész-trükkre nem alkalmas. Tekintetes minisztertanács! Teljesen lehetetlen, hogy a katonaság, rendőrség és Sokol-alakulatok által őrzött panteonban valaki a halott hős maradványaihoz férkőzött volna, s ugyancsak lehetetlen, hogy a teljesen megbízható kísérő őrszemélyzet jelenlétében, az Óvárosi térről a rendőrigazgatósághoz vezető úton, a koporsóból kilopózott volna. Az elkobzott optikai műszerek átvizsgálása sem vezetett semmi pozitív eredményre. Ugyancsak eredménytelen maradt a letartóztatott személyek kihallgatása, amely egyébként, a legnagyobb eréllyel, e pillanatban is folyik. A dolog egyenesen Sherlock Hohnes-i rejtélyt takar. Megpróbálunk más nyomon elindulni, de a vizsgálatot rendkívüli mértékben megnehezíti az a körülmény, hogy a legjobb detektíveink éppen a belügyminiszter úr parancsára, jelenleg politikai ügyekben, Szlovákiában tartózkodnak. Az egyetlen dolog, amit ehhez még hozzátehetek, az hogy a tekintetes minisztertanács a biztonsági szolgálat tökéletesítésének céljaira az eddiginél magasabb összeget szíveskedjék folyósítani, hogy a közrend ilyen kínos megzavarása többé meg ne ismétlődhessék. A legfőbb rendőrségi szerv lehetőségei, a köztársaság viszonyaihoz képest, e téren igen szűkreszabottak, s ez egyik fő oka a tegnapi eseménynek is.
Amikor a teológiai kar dékánját kérték fel véleményének előadására, a monsignore meghajolt, jámbor mosollyal ajkán jobb keze ujjainak hegyét bal keze ujjainak hegyéhez szorította, s így szólt:
– Minthogy az a nagy kitüntetés ért, hogy a mélyen tisztelt minisztertanács az én szerény véleményemet kéri ki, úgy képzelem, hogy a mélyen tisztelt kormányt az a kérdés foglalkoztatja; vajon a látszólag megmagyarázhatatlan óvárosi esetben nem lehet-e szó csodáról, s úgy vélekedik, hogy ezt a kérdést elbírálni a teológusok feladata. – A monsignore ezután részletesen ismertette a csoda, azaz az egyház egyik alapvető dogmája fogalmát, majd így folytatta: – A feladat: megállapítani, hogy a jelen esetben csoda történt-e. S ez meghaladja az én csekély erőmet. Először egyházi vizsgálatot kellene elrendelni, s a döntő szó akkor is a Szentszéket illetné. De minden kétséget kizáró tény az, hogy az úgynevezett természeti erőket vagy törvényeket Isten és az ő szentjei bármikor megváltoztathatják. De Isten engedelmével megteheti ugyanezt a Sátán és az ő ördögei is. Példa erre mind a Szentírásban, mind pedig Egyházunk történetében, még legújabb történetében is, ezerszámra akad. Mert meg kell kérdeznünk, mik azok a természeti törvények? A természeti törvények, mélyen tisztelt minisztertanács, nem jelentenek egyebet, mint azt a módot, ahogyan a jelenségek következését látni megszoktuk. De nem szabad engedni, hogy a szokás és eszünk gőgje félrevezessen bennünket, és ha a föld ma nyugat-keleti irányban forog, ez sem bizonyíték arra, hogy holnap is így lesz, és hogy azok a hatalmak, amelyeket a jelenlevő urak többsége a saját terminológiája szerint irracionálisaknak méltóztatik nevezni, nem döntenek-e másként. És éppen egy ilyen, úgynevezett természetfeletti jelenségről volt szó tegnap az Óvárosi téren. Erről a jelenségről, legnagyobb sajnálatomra, nem nyilatkozhatom közelebbről, de világos, hogy magyarázatot csak a teológia tud adni, mint minden olyan rejtély esetében, amely előtt tanácstalanul áll meg az emberi tudomány. Végezetül és engedelmükkel azt a tiszteletteljes kérdést szeretném feltenni a jelenlevő mélyen tisztelt hadügyminiszter úrnak, vajon meg lehetne-e adminisztratív úton állapítani, hogy a katonák, akik a koporsó közelében álltak, nem éreztek-e maguk körül bűzt, sőt esetleg kén- vagy szurokszagot?
– No, a felől a büdösség felől éppen kikérdezhetjük őket. – mondta készségesen a nemzetvédelmi miniszter.
A műszaki főiskola képviselőjének véleménye eltért a teológiai kar dékánjának álláspontjától. Lényegében a következőket mondotta:
– Örülök, hogy a rendőrigazgató úr kizárta a bűvészkedés lehetőségét, mert ezzel a probléma napnál világosabbá vált. Amint azt tegnap megállapítottam, a laikusok abba a kísértésbe estek, hogy az esetet kinematográfiai képvetítéssel magyarázzák, és a rendőrigazgató úr intézkedéseidből ítélve (amelyek egyébként lelkiismeretességét dicsérik) a magas intelligenciával megáldott laikusok is ebbe a kísértésbe estek. Sőt, attól félek, hogy ezt a hipotézist néhány olyan ember is magáévá akarja majd tenni, akiket sajnos, tudományos körökhöz tartozóknak számítanak. De ez a hipotézis teljesen alaptalan. Képvetítéshez, a tudomány mai fejlettsége fokán, még mindig elég sűrű vetítőfelületre van szükség, legyen az vászon vagy üveg, vagy más szilárd anyag. A levegőre való vetítés módját még nem ismerjük, nota bene kis távolságra és teljes déli napfényben. Ez nonsens. De ha a legutóbbi időben ilyen találmány világot is látott volna, bocsássák meg nekem, uraim, szerénytelenségemet, de erről én is tudnék valamit. A tegnapi kép más természetű volt: fata morgana, amelyet hasbeszéddel kötöttek össze. – A professzor, kimondván ezt a tételt, végignézett hallgatóságán, hogy meggyőződjék róla, milyen hatást váltottak ki szavai. A miniszterek szeme rajta függött, és mély tiszteletet fejezett ki bölcsessége iránt. A teológiai kar dékánja elnézően mosolygott. De az elmegyógyász, egy szerfölött ideges úr, a cvikkerét villogtatta, alatta meg a szemét hunyorgatta, felhúzta bal vállát, és attól lehetett tartani, hogy egyszer csak felugrik helyéről. De aztán mégis erőt vett magán. A professzor úr pedig, nem engedvén zavartatni magát, folytatta: – A levegő tükröződése, amely általában fata morgana, vagy Afrikában szeráb néven ismeretes, a fénysugaraknak a különböző sűrűségű légrétegekben történő töréséből és teljes visszaverődéséből ered. A nyári utca forró aszfaltja, amely a levegő alsó rétegeit hevíti s ezáltal a felső rétegeknél ritkábbá teszi, különösen alkalmas feltétele a légtükröződésnek. Amit tegnap az Óvárosi téren láttunk, nem volt egyéb, mint fata morgana, amelyet valami ügyes agitátor, aki ért a hasbeszéléshez, propaganda-beszédre használt fel. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Minden egyéb tudományos feltevés téves. Sőt, nevetségesen téves. Teológiai spekulációkba, vagy ami még ennél is rosszabb, spiritiszta fantazmagóriákba pedig a műszaki tudományok, amelyeket itt szerencsém van képviselni, persze nem bocsátkozhatnak. A dolog különben világos, mint a nap. A rendőrigazgató úr akkor fog a modern tudománnyal összhangban eljárni, ha szabadlábra helyezi a vetítőgépek ártatlanul letartóztatott tulajdonosait és kinyomoztatja, hogy az Óvárosi téren tegnap megjelent személyiségek közül ki foglalkozott a múltban hasbeszéléssel.
Ezután az elmegyógyászt szólították fel álláspontjának kifejtésére. A pszichiátria szakértője cvikkerét babrálva és vállát rángatva megszólalt:
– Hm! – Aztán tovább babrálta a cvikkerét, és megint megszólalt: – Hát amit ez itten önöknek összebeszélt, az merő ostobaság.
– Ezt kikérem magamnak, kolléga úr! – ugrott fel a műszaki tudományok képviselője.
– Üljön le, ne izguljon és hallgasson végig! – felelte az elmegyógyász, és megrándította bal orcája izomzatát.
Ez a szóváltás az egyetemi karok között, a holnap meginduló szörnyű harcok, véres polémiák és elméleti felvezetések előjele volt.
Az elmegyógyász a kisujjával megvakarta a fülét, majd folytatta:
– Amit pedig a tisztelendő úr mondott, az ostobaság a négyzeten.
A teológiai kar dékánja alázatos arckifejezést öltött, mintha éppen imádkozni készülne ennek az istenkáromlónak a lelki üdvéért. A két katolikus miniszter azonban felugrott, és harci pózba helyezkedett.
De a pszichiátria professzora, nyilvánvalóan túlozva, folytatta a véleményadást:
– Ma már minden lelencházi gyerek ismeri a szuggesztió, hipnózis és fascináció mibenlétét, és minden piaci kofa tudja, hogy az olyan tömegszuggesztió, amilyennek tegnap az Óvárosi téren tanúi voltunk, az indiai fakír-szertartásokon és a maláji szigetek vallási ceremóniáin és táncünnepségein napirenden van. Bár igaz, hogy az olyan nagyarányú tömegszuggesztóira, mint amilyen a tegnapi volt, Európában az úgynevezett Lourdes-i látomás óta nem volt példa.
Hát ezt aztán a pszichiátria ideges szakértőjének igazán nem kellett volna mondania. Mert abban a pillanatban, ahogy kimondta, a néppárt minisztere felugrott, és elkiáltotta magát:
– De most már aztán elegem van ebből a vallásgyalázásból!
Ezzel elhagyta a helyiséget, és becsapta maga mögött az ajtót.
Ugyanezt tette a néppárt másik minisztere is.
A monsignore pedig, a teológiai kar dékánja alázatosan meghajolt, mondván:
– Úgy hiszem, mélyen tisztelt minisztertanács, hogy az én szerény szolgálataimra itt nincsen többé szükség.
És ő is elvonult, méltóságteljesen úszva a levegőben.
– Aki nem akarja az igazat hallani, menjen – mondta a pszichiátria professzora, tanúságot téve ezzel a politikai kérdések ismeretének teljes hiányáról, s előadásba kezdett az Olo Ngandzsok vallásos táncairól Borneo szigetén.
De a kormány egy részének elszakadása, ebben a nemzet számára oly súlyos órában, komolyan veszélyeztette a haza sorsát, s ezért az agrárpárt elnöke rákacsintott egyik kollégájára, aki felugrott és a három távozó katolikus után szaladt. Csak az udvaron érte őket utol, amikor a közlekedésügyi miniszter úr már éppen autója hágcsójára tette lábát. De ezt már csak akkor tette, amikor látta, hogy az agrárpárti miniszter eljött utánuk.
– No, no, csak nem akarják megbontani a koalíciót a miatt a zborovi kísértet miatt? – kiáltotta az agrárpárti miniszter.
De amikor barátságosan megfogta a néppárti kolléga karját, észrevette, hogy az merev és hűvös, mint a templomi zászló rúdja.
A négy ember sokáig tárgyalt. Nagyon sokáig. Tíz teljes perc múlt el, amíg az urak kimondták az „elégtétel” szót. S további tíz perc múlva a két katolikus miniszter elindult visszafelé a minisztertanácsba, de ekkorra már tarsolyukban volt az iskolatörvény megváltoztatása, a huszita eretnekek állal elrabolt négy templom visszaadása, a néppárt takarékegyletei és fogyasztási szövetkezetei számára biztosítandó adó- és vételkedvezmények és az ateista sajtó ellen foganatosítandó szigorúbb cenzúra.
– És mit akar elérni a cseh vidék republikánus pártja? – kérdezték a néppárti urak útközben.
– Á, valami kis áremelést a húsnál, tejnél, gabonaféléknél. Ilyen alkalmat nem lehet elhanyagolni. A nemzeti demokraták akadékoskodtak ugyan egy kicsit az ipari növényekkel kapcsolatban, de reggel már létrejött az egyezség, engedményeket kapnak a textilnél.
– És a csehszlovák szocialisták?
– A probléma világos, mint a nap, ahogy az imént a professzor úr mondta. Egyéb megvalósítható program hiányában radikális támadást intéznek majd a titkos rendelkezési alap pénzkiutalásai miatt.
– És a szociáldemokraták?
Az agrárpárti miniszter vállat vont.
– Azokban sohasem ismeri ki magát az ember – felelte egy kis gondolkodás után. – Az tisztán eszmei párt. Egyébként remélem, hogy ők lesznek a legolcsóbbak.
Amikorra az urak visszatértek a minisztertanácsba, a szakértőket már megfelelő köszönetnyilvánítás mellett elbocsátották, és a szociáldemokrata párt képviselője éppen beszéde befejezésénél tartott:
– Uraim – mondta, ritkuló, szőke fürtjeit végigsimítva – , én igazán nem vagyok azok közül való, akik a műszaki, teológiai vagy filozófiai tudomány létjogosultságát kétségbevonják, de azt hiszem, hibát követtünk el, amikor erre a területre tévedtünk. Mi közünk nekünk tudományhoz? A tudósok azért vannak, hogy kutassanak, mi pedig azért, hogy politikát csináljunk. És a tegnapi eseményeket kizárólag csak politikai szempontból értékelhetjük. A titokzatos jelenést, akármi volt is az, az állam ellenségeivel szemben kell felhasználnunk. A nép magyarázatot kíván. A magyarázat megadatik neki! A szövetséges külföld bizonyítékot kíván arra, hogy a rend és fegyelem állama vagyunk. A bizonyíték megadatik neki! De ami ennél is több: az ellenségre olyan csapást mérünk, hogy egyhamar nem tér magához. Ez, Uraim, nemcsak a szociáldemokrata párt érdeke, hanem minden államalkotó párt érdeke és a haza érdeke is. A hazáról van itt szó. És csak a hazáról! A szociáldemokrata javaslat ellen nem merült fel kifogás. A szociáldemokrata javaslat kiút volt.
Az állami sajtóiroda még aznap délután szétküldte a jelentést, amelyet a lapok este különkiadásban közöltek a megfelelő vezércikkekkel, kommentárokkal és ökölnyi címfeliratokkal ellátva. A címek megvetést fejeztek ki, a vezércikkek harcra buzdították a nemzetet, a kommentárok energikus rendőrségi intézkedéseket követeltek hőseink szent maradványainak meggyalázói ellen. A hivatalos jelentés így szólt:
Prága, július 2. Csehszlovák Sajtóiroda. A tegnapi zborovi ünnepséget a kommunista párt durva manőverre használta fel. Egy ismeretlen egyén eddig meg nem állapított módon behatolt a zborovi hős maradványait tartalmazó koporsóba, az Óvárosi téren ledobta annak fedelét, és agitációs beszédet mondott, amely durván megsértette a jelenlévők érzelmeit. A hihetetlenül ízléstelen agitációt minden tisztességes ember egyhangúlag elítélte. A legnagyobb megelégedéssel kell megállapítani, hogy a közönség tettes mértékben megőrizte nyugalmát, és az ünnepség menetét az eset a legcsekélyebb mértékben sem zavarta meg. A rendőrség széleskörű nyomozást indított, és sok letartóztatást foganatosított. A tettesek kézrekerítése küszöbön áll.
Ez zseniális megoldás volt. A lapok erélyes intézkedéseket követelő felszólításainak a kormány szokatlan gyorsasággal tett eleget. Még a különkiadások megjelenése előtt háromszáz kommunistát tartóztattak le a prágai és kladnói kerületben; a kommunista párt titkárságán és számos magánlakásban házkutatásokat tartottak. Az országos bíróság elnökét telefonon utasították, hogy azonnal szüntesse be a szabadságolást, és a már szabadságon levő urakat haladéktalanul hívja vissza.
Így történt, hogy a július elsejei események általános megelégedéssel zárultak. De ami ennél is több, a zborovi katona afférja, amely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a haza hírnevén csorba esik, egészen ellenkező eredménnyel járt, és hála az államférfiúi bölcsességnek, a nemzet üdvére s javára szolgált. A nép megnyugodott. Az antant-külföld, amelyet a szociális uszítás, sőt a háborúellenes agitáció lehetősége módfelett felizgatott, újból visszanyerte a Csehszlovák Köztársaságba vetett régi bizalmát. És amikor a korona árfolyamának támogatása céljából hatvankétmilliót küldtek Genfbe, a tőzsde is magához tért. Annyira magához tért, hogy három hónap múlva a Continental-kávéházban Spitzer úr ezt mondhatta Roubiček úrnak:
– No hát ki az öreg chamer, akinek az agyára ment a mi fiatal köztársaságunk?! Hát ha tudni akarja, holnap butonokat veszek a lányoknak. Pukkadjon meg!
De július 2-ára virradó éjszaka, éjfél előtt, az egyik olaszországi légionárius felébredt a kriptában. Felült a koporsóban, végigkutatta a zsebeit és amikor talált egy cigarettacsutkát, rágyújtott.
– Hej, fiúk, alusztok?
A fiúk felemelték egy kicsit koporsóik fedelét.
– Mit akarsz?
– Ide hallgassatok, amikor még iskolába jártam, azt mondta a tanító, hogy itt az Óvárosi toronyóra alatt szokott Jézus Krisztus sétálni éjfélkor azzal a huszonhét kivégzett cseh úrral. Hát azt gondoltam, hogy ne csatlakozzunk-e hozzájuk; mégiscsak együtt lehetnénk egy kicsit azokkal, akikért elestünk.
A zborovi is felült a koporsójában. Megvetően nézte a sötétben parázsló cigarettavéget.
Aztán megszólalt:
– Ember, láttad ma délelőtt a téren azt a népet, amelyikért elestél?
– Nem.
– Nem? No hát akkor hallgass és örülj, hogy fekhetsz!

1922

Fordította Zádor András