Irodalom és terápia

A művészet majd valamennyi ága, s köztük az irodalom is, alkalmas arra, hogy megfelelő keretek között levezesse az elmebetegség okozta képzelgéseket, az eltorzult alkotó energiákat, a beteget fogva tartó kényszerképzeteket. Thamó Kata könyvében bemutat egy olyan egészségügyi intézményt is, amelyben nagy számú személyzet segítségével, a kórház ötödik, legfelső emeletén különféle tevékenységi terápiákat tartanak.
„Lili a rajzzal kezdi. Mindenki szabadon rajzolhat, amihez épp kedve van. Ő egy gyönyörű tájképet rajzol vidám színekkel. Helén, a padtársa, aki művészi alkotásokat produkál, sötétebb színeket használ.
A rajzterapeuta kikérdezi a betegeket, mit éreztek, amikor ezeket a rajzokat készítették, miért van sok virág, mit ábrázol a kép, azután kiértékeli azokat. Évi összefirkálja a rajzát, és üvölteni kezd, hogy hagyják békén, és azután el is rohan a foglalkozásról. Az ő rajzai félelmetesek: koponyákat, szellemeket jelenítenek meg.
Pihenő következik, aztán kezdődik a zeneterápia klasszikus zenével. Tizenöt személy vesz egyszerre részt a terápián, klasszikus zenét hallgatnak, majd fel kell ismerni a zeneszerzőt és az előadót. Az sem baj, ha nem ismerik fel, de jó pont, ha igen. Kikérdezik a betegeket, hogy milyen hatást gyakorol rájuk a zene, és mit éreznek, mi jut eszükbe a zene hallgatása közben. Egyesek szellő susogását, tenger hullámverését élik át. Lili madárcsicsergést, a tenger hangos morajlását hallja.
Újabb pihenés következik, este pedig tornaterápia… Naplójegyzeteket készít a kórházban, nagyvizitkor is felolvass néha belőle, mert még mindig képtelen logikusan gondolkodni.”
A könyvbeli leírás nyomán szinte látjuk, miként nyüzsög, pezseg az élet a kórházban, Lili körül. Mindig történik valami érdekes, ami felkelti az érdeklődését, s mert fiatal és újra feltámad az életkedve, valósággal habzsolná azt élményeket. A felpörgés, a túlcselekvés elkerülhetetlen, s az amúgy építő terápia az ellentétébe fordul. Thamó Kata Téboly-ából világosan kirajzolódik, hogy a rövid távú céltevékenységek csak részeredményekhez vezetnek. Az ő gyógyulását az segíti alapvetően elő, hogy volt kellő írói érzékenysége, megfigyelőkészsége elraktározni mindent, amit jelentésesnek vélt feltápászkodásának rögös útján. Ha jól megnézzük, „csak” arról volt szó, hogy összekapta bomló személyiségét, felhasználta a terápia nyújtotta támaszokat, bízott orvosaiban és környezetében, nem utolsó sorban megismerkedett a hit léleképítő erejével és mindezt meggyőző élettanulságként papírra vetette.
Veress doktor úgy emlékszik, a praxisában találkozott még két olyan beteggel, akik megpróbálkoztak az írásterápiával, de gyermeteg szövegeknél nem jutottak messzebb. Tudomása szerint Thamó Kata nem vezetett folyamatosan naplót, viszont amikor nekikezdett a regénynek, és az első húsz oldalt megmutatta neki, az orvos azzal biztatta, hogy meg se álljon a kétszázadik oldalig! A biztatás termékeny talajra hullott: a sportoló előéletű, de talán tudta nélkül írói tehetséggel megáldott lány könyvének megírásával képes volt igazán bizonyítani, hogy önálló, alkotó gondolatokra képes, valós önismeretű, önmagára és környezetére alaposan odafigyelő, jó emlékező tehetségű, kitartó ember. A doktor szerint az ilyen emberekre, a saját sorsuk alakulásába belelátó személyiségekre minden gyógyító folyamatban nagy szükség lenne.

Fehér holló?

Ismételten elhangzott Thamó Kata Téboly-áról, hogy a maga nemében annyira rendhagyó, mint madárvilágban a fehér holló. A magyar irodalomban igazából a Benedek István Aranyketrec-e jár jókora lépésekkel előtte időben s teljesítményben is, bár a két alkotás elsősorban azért nem mérhető egymáshoz, mivel az egyik az orvos-író mélyen empatikus látásmódjából és tapasztalatából született, a másik viszont a páciens-író élményvilágába és annak feldolgozásába enged betekintést.
A köztük lévő szempontbeli különbségek dacára, mindketten alkalmasak arra, hogy az elmebetegségek körül kialakult társadalmi kirekesztettség és megbélyegzés reflex-szerű gyakorlatát visszaszorítsa, lebontsa. A szűkebb-tágabb környezet meg-nem-értésénél nincs rombolóbb, meghasonlást okozó tényező az elmegyógyászat mindennapos gyakorlatában, s életek, sorsok mennek rá arra, hogy a bolondnak titulált embertársunkon tartósan rajta marad a bélyeg.
Benedek István könyvéből az orvos szól hozzánk meggyőző példatára révén, hogy igenis, fogadjuk el a lelkileg sérült embereket is olyannak, mint saját magunkat – embertársunknak, aki ráadásul bajban van és csak mi segíthetünk rajta; elsősorban mi!
Thamó Kata könyve ebből a szempontból talán a Benedekénél is meggyőzőbb: a regény alapján mi magunk állapíthatjuk meg, hogy a lelki sérült, az elmebeteg igenis képes megtalálni józan ítélőképességét, ha emberszámba veszik, ha elfogadják őt – ahogyan azt Lilivel a Szakállas doktor tette.
A Székelyhon című portálnak adott interjújában a szerző beszélt arról: könyve megírásának egyik célja, hogy reményt adjon a betegeknek, bemutatva, hogy az orvosokba vetett kellő bizalommal, hittel, akaraterővel és szeretteik támogatásával talpra tudnak állni. Ifjúsági kézilabdázóként korábban ő már megtapasztalta, a sikerért kitartóan kell küzdeni, s ez is hozzásegítette a gyógyuláshoz. Ezenkívül el kellett kezdenie sokkal jobban figyelni magára, mint korábban: az átlagosnál jóval többet pihen, napközben is lefekszik, ha nem érzi jól magát, egy fárasztó hét után kimegy a természetbe, ahol kedvére sportolhat és játszhat két husky kutyájával, amelyek szeretete, úgy érzi, felér egy terápiával.
Thamó Kata nem csupán kitalálta, hanem keményen átélte mindazt, amit papírra vetett. Ez még akkor is igaz, ha valójában a könyvben vannak azért kitalált, regényes elemek is. De az egész logikája és igazsága kikezdhetetlen. A szerző a könyv kiadásáig diszkréten hallgatott arról, hogy milyen életutat járt be. Nagyon kevesen tudták csak, hogy milyen mélységeket és magasságokat tett meg a gyógyulásig. amikor elmondta valakinek történetét, általában sajnálatot váltott ki beszédpartneréből. Megfigyelései szerint a társadalom óvatos a pszichés betegekkel, még akkor is, ha már meggyógyultak, hiszen attól tartanak, hogy bármikor jöhet egy krízis, amelyet nem tudnak kezelni. Ezért kevés beteg kap esélyt arra, hogy megvalósítsa önmagát, baráti kapcsolatokat ápoljon, dolgozzon vagy családot alapítson, pedig az jelentené a stabilitást számukra, nem a társadalomtól való visszavonulás – jelentette ki Thamó Kata a Székelyhonban. De ahhoz, hogy a normalitás mezsgyéjén belül megmaradhasson, jól kell ismernie a határait és céltudatosan igazodni hozzájuk. Ez nem csupán a gyógyítók, de a beteg felelőssége is.

Cseke Gábor

(Befejezése következik)