Először talán a Szabad Európa Rádióból hallottam az Európai Unióról. Úgy rémlik, ’72 lehetett; minden esetre a legelső Európa-zászlót a ’72-es naplóban találtam, különálló lapon, vastag hegyű, olasz Carioca filctollal megszerkesztve. Alapját még svédkékre, ENSZ-kékre, égszínkékre vettem, az óraszámok gyanánt ragyogó csillagokat meg citromsárgára. Később, talán 1973-ban, a fekete-tengeri Jupiter üdülőhelyen, egy parkoló autó hátulján találkoztam először a még félhivatalos felségjel gyári változatával, egy telefontárcsánál alig nagyobb(,) öntapadó körrel. Nagyrészt fehér volt, a közepén nagy nyomtatott, fekete antikvákkal feszített az EU rövidítés; a kör még világoskék, gyűrű alakú peremén meg ott volt a tizenkét citromsárga ötágú csillag, alatta, fölötte, mellette meg, (ahogy logikusan elfért), a még csak tizenkét alapító tagállam parányi zászlajával. Úgy tizennyolc éves szememnek nagyon tetszett még e szabad világi, rikító tarkaság. A vajdasági Új Symposion egyik ’71-es számában láttam viszont egy amerikai zászlós rövid ujjú trikót —, ezt azért (akkor még) szívesebben viseltem volna a párosával, németjuhászkutyával grasszáló román rendőrök előtt.

Vettem a tengeren egy atlétatrikót^(H). Ahogy Erdélyben mondják: alsóinget^(TSY) / majót^(RO). A butikos fiatalember, egy konstancai egyetemista, adott egy vörös színűt, fehér peremmel. Kértem egy világoskéket is. Annak rózsaszín szegély volt a vállán —; sárga szegélyűt kértem, hogy a svéd zászlóhoz hasonlítson.

Parányi kozmopolitizmus, parányi kaland. Egy kényszeresen igazmondó, gyáva fiú belekóstol az alakoskodás varázsába. De nem kapatják el a leányok, s talán ezért nem lesz szélhámos.

Annyi zöldségüzleti — aprozári^(*) — „Nu ştiu ungureşte.”^(**) után olyan jól esik francia aranyifjút alakítani. Román fiúk haladtak előttem. Franciául kérdeztem meg, hogy merre van a támpont. Ügyesen elkalauzoltak, és egymás között malackodva megjegyezték, hogy „ott aztán bevered a f….d”… Nagyon jól esiett ez a hívatlan túlbecsülés, amelyre még hét esztendeig kellett várakoznom.

Egyszer valami német turisták sárga gumicsónakját löktem vissza a bóják felől. Svédül köszönték meg:

— Tack! — mondta a nagy mellű, német leány, s ha már a németek is svédnek néznek, — gondoltam — csak lehet benne valami…

Aztán reggel fogat mostam a közös férfimosdóban. Egy szál fogkefében voltam.

Odajött egy alacsony, rőt szakállas, harminc felé járó cseh férfi, és bizalmas mosollyal megkérdezte:

— English?

Bólogattam.

Az volt az érzésem, ismeri már a dörgést, „ő is volt fiatal”… Azóta nem blöfföltem, pedig még lehetnék bajor söröshordó.

Budapest, 2010. VIII. 15.

^{(*)  „}aprozar” ^(RO) [apro’zar] <”aprovizionare de zarzavaturi” ^(RO) — [aprovizio’nare de zarza’vaturj]’> = <”zöldségelosztó” — a magyarországi Zöldértnek felel meg>.

^(**) „Nu ştiu ungureşte.” ^(RO) [’nu∫tiu ungu’re∫te] = <”Nem tudok magyarul.”>