A bukaresti béke

Egy vasárnapi napon, 1918. február közepén közös minisztertanácsra mentünk fel Wekerle miniszterelnökkel ketten Bécsbe. Az ülés eltérően a rendes szokástól – ez alkalommal a hadügyminisztériumban volt, kizárólag hadügyi természetű tárgyról, az 1918. év második felére tervezett háborús rendelések előirányzatáról lévén szó. Mellesleg megjegyezve, erős rohamot intéztem az előirányzat ellen, mely szerint a hadvezetőség olyan nagymérvű rendeléseket akart kiadni, hogy azok nem egy félév, de egy évnél hosszabb idő alatt sem lettek volna szállíthatók. Sikerült is az előirányzatnak körülbelül felét töröltetnem. A hadügyi igazgatás alaposan gondoskodott az osztrák ipar alimentálásáról. Akkor még az előző évi rendelések jelentékeny része is hátralékban volt, oly gazdagon adták ki ezeket a rendeléseket.
Az ülés déli ebédmegszakítással estig tartott. Délután négy óra tájban bejött az ülésterembe Salm herceg őrnagy, a közös hadügyminiszter szárnysegéde és jelentette, hogy a kabinetirodából éppen most érkezett telefon, mely szerint Ő Felsége engem este fél 8 órára kihallgatásra rendelt, hozzátéve, hogy a Felség értesült róla, miszerint az éjjeli tizenegy órai vonattal haza akarok utazni, intézkedett tehát, hogy udvari automobil álljon rendelkezésemre, mely idejében a vasútra vigyen. A király mindig nagyon figyelmes volt, ez egyik jellemző vonása volt. Fogalmam sem volt róla, hogy miért rendel a király magához, zavarban is voltam miatta. Ugyanis úgy mentünk fel Szombaton éjjel, hogy Vasárnap éjjel ismét visszautazunk, tehát csak útiruhában, podgyász nélkül. Arra nem gondolhattam, hogy kihallgatásra kell mennem a királyhoz. Bár Károly király minden külsőséget mellőzött és a megtestesült közvetlenség volt, még sem járulhattam eléje útiruhában, tehát gondoskodnom kellett megfelelő ruháról. Vasárnap délután volt, az üzletek zárva. Igen kínos helyzetben éreztem magamat, melyből végül kisegített a hadügyminiszter második hadsegéde, báró Dőry barátom, aki hozzám hasonló termetű volt. Így, kölcsönvett ruhában mentem ki Badenbe. Mondhatom, nem tartozik a legkellemesebb érzésekhez, más ember ruhájában királyi kihallgatásra menni.
Nyolc órakor fogadott a király. Csak tőle tudtam meg kihallgatásom okát, illetve célját. Még a szárnysegéd sem tudta, vagy legalábbis nem akarta megmondani. A bukaresti béketárgyalás ügyében kívánt a Felség velem beszélni. Ez sok gondot okozott neki. Gróf Czernin külügyminiszter előterjesztésére a magyar kormány képviseletében nekem kellett ezen a béketárgyaláson résztvennem. Gróf Czernin ugyanis azt kívánta, ha Wekerle nem mehetne el személyesen, – nem tudom miért, de úgy is intézte, hogy ne mehessen, – akkor a király engem bízzon meg. Ezt is a királytól tudtam meg, ezt az ügyet akarta velem megbeszélni, ebben akart utasításokat adni.
A király előtt több tervezet feküdt, úgy a külügyminiszteré, mint a hadseregfőparancsnokságé és Wekerlének egy javaslata is, melyet a politikai pártok vezéreivel, különösen gróf Andrássy Gyula és gróf Tisza Istvánnal való megbeszélés alapján adott elő a királynak. Volt még más katonai javaslat is, közöttük egy József főhercegtől. Én egyiket sem ismertem, még a Wekerleét sem, az nem fordult meg sem minisztertanácson, sem külön nem közölte velem. A király előadásából ismertem meg az egyes javaslatokat, melyek a legnagyobb eltéréseket tartalmazták. Hogy a katonáké ment legmesszebb, azt talán felesleges is mondanom. Ők Turnuseverin városát és északon az oknai petroleumterületeket is követelték. A magyar javaslat volt a legszerényebb, a Kárpátok túlsó lejtőjére fektetett csak súlyt Azugáig, azt is belefoglalva. Ez a javaslat a Kárpátok túlsó lejtőjén vonult végig, hogy Orsovától Brassóig és innen Petrozsényig ne lehessen a hegygerincekről veszélyeztetni az ország határszélét, városainkat és legértékesebb szénterületünket. Lakott részeket ez a javaslat alig foglalt be, nem akarva szaporítani Erdély román lakosságát. A király előbb véleményemet kérte a területi kérdésekről, tudván, hogy az erdélyi viszonyokat alaposan ismerem, majd nem épen a legnagyobb elismeréssel emlékezett meg hadseregfőparancsnokság és katonáék tervezeteiről, mint amelyek egyáltalán nem számolnak a politikai lehetőségekkel. Helyzetem nem volt épen könnyű, egyrészről, mert be kellett vallanom a király előtt, hogy a miniszterelnöknek ily fontos ügyben tett javaslatát nem ismerem, – de ez a könnyebbik része volt a dolognak, amennyiben a király már ismerte Wekerlének azt a szokását, hogy bizony nem ritkán fordult elő, miszerint minisztertársait nem avatta be a dolgokba, – de másrészről állást kellett foglalnom miniszterelnököm javaslatával szemben. Én ugyanis még messzebb mentem a mérsékletben és kizárólag a Kárpátok romániai lejtőjét ajánlottam követelendőnek minden egyéb terület nélkül, csupán Orsován alul kértem a Vaskaput biztosító kis sávot, de ezt mindkét parton, tehát Szerbiától is. A király még ezt is sokalta. Azt kérdezte tőlem, hogy mit akarok azokkal a sziklákkal? Majd hozzátette, hogy úgy látja, miszerint én is tábornokainak azon téves nézete által befolyásoltatom magamat, mintha a jövő háborújában jelentősége lenne az ilyen területi kérdéseknek, szerinte a Vaskapu biztosítását célzó követelésem is felesleges, mert a jövő háborúját nem a földön, hanem a levegőből fogják folytatni, azt nem ágyúk, hanem repülőgépek fogják eldönteni. Akik a fiatal király szellemi képességeiről oly kicsinylően szoktak nyilatkozni, azoknak ajánlom ezt a megjegyzését. A király tehát azt az álláspontot foglalta el, hogy a területi kérdés teljesen alárendelt, mellékes és minthogy a békét Romániával meg akarja kötni, utasításul azt adta e részben, hogy kerülni kell mindent, ami Románia megaláztatásával járhatna, területi kérdésben pedig nem szabad a békének meghiúsulnia, sőt ez okból még csak félbeszakítani sem szabad a béketárgyalásokat. Tekintettel hazai politikai viszonyainkra és arra, hogy Wekerle javaslata az Andrássy Gyula és Tisza István grófokkal történt megbeszélés eredménye volt, kértem a királyt, hogy mielőtt végleg határozna, hívja meg a két pártvezért és hallgassa meg őket is. A király készséggel fogadta el ezt a javaslatomat és nyomban ki is adta az utasítást a két államférfiú meghívására. Azután áttértünk a béketárgyalások gazdasági anyagára, itt már nagyon kevés megjegyzése volt a királynak, e részben teljesen szabad kezet hagyott nekem, csak folyton azt hangsúlyozta, – ami velem szemben, aki a mérséklés politikáját követtem és később a német túlkövetelésekkel szemben foglaltam állást, egészen fölösleges volt, kifejezést is adtam ennek, – hogy lehetőleg kímélni kell Románia érzékenységét és ha baráti, sőt szövetségi viszonyunk dacára ellenünk is fordult a háborúban, hálátlannak mutatkozva a monarchiával szemben, igyekeznünk kell ismét megnyerni magunk számára, lehetővé téve ott olyan kormány alakítását, mely ilyen politikát követhessen. A német gazdasági követeléseket a király túlságosan erőseknek tartotta, ilyen alapon szerinte nem lehet békét kötni.
Milyen semmitmondó jelentéktelenségek voltak ezek Trianonnal szemben, pedig mi még azokat is erősen leredukáltuk. Gratz Gusztáv barátom, mint külügyi osztályfőnök vezette a monarchia részéről ezeket a tárgyalásokat és volt mit küzdenie az enyhítés érdekében a németekkel!
Kihallgatásom teljes két órát vett igénybe. Tíz órakor hagytam el a király dolgozószobáját azzal a kéréssel, hogy Andrássy és Tisza kihallgatása után kérem a Felség újabb esetleges parancsait. Nem hiszem, hogy arra szükség lenne, – válaszolta a király – de ha lesz még mondanivalóm, kérni fogom újból. Odakünn a hadseregfőparancsnokság feje, báró Arz vezérezredes várt, még referálnia kellett a királynak. Nem tudta, mire magyarázni az ily késő esti időben két órán át tartott kihallgatást. A király bizalmának megnyilatkozásához egy fiatal miniszterével szemben – éppen egy hónapja voltam akkor miniszter és ő így fogta fel ezt a kihallgatást – melegen gratulált. Ha a jó és igazán derék báró Arz akkor tudta volna, hogy miről volt odabenn szó, bizonyára kevesebb melegséggel üdvözölt volna. Andrássy és Tisza néhány nappal később tényleg megjelentek volt a király előtt a bukaresti béke kérdésében. A király meghallgatta őket, én azonban nem kaptam semmi újabb parancsot. Azzal az utasítással mentem el tehát Bukarestbe, hogy területi kérdésben nem szabad a béketárgyalásnak meghiúsulnia. Nem is hiúsult meg. Más szellem vezette azokat a tárgyalásokat, mint Versailles-t, Seint-Germain-t és Trianon-t! Mi volt ehhez képest még Brest-Litovsk is! Pedig mit mondtak akkor ezekről en-tente körökben!
A bukaresti béketárgyalások kapcsán még egy jellemző vonását akarom kiemelni Károly királynak. A béketárgyalásokat a monarchia részéről Czernin Ottokár gróf közös külügyminiszter vezette. Mellette az osztrák kormányt báró Wieser József kereskedelmi miniszter képviselte, a magyar kormányt én. Czernin azonban csak parafálta a szerződést, az aláíráskor már Burián volt újból közös külügyminiszter, vele együtt írtuk azt alá Wieser báró osztrák kollegámmal hárman. A békeszerződés megkötése után hazaérkezve, Czernin grófot Bécs városa nagyon lelkesen ünnepelte. A szerződés aláírásáról visszatérő Burián fogadtatásáról már nem volt szó. A királyt ez bántotta, de az időközben teljesen kegyvesztetté lett Czernin-nel szemben is szükségesnek tartott valamely ellensúlyozást. Én felmentésemet kértem az alól, hogy a szerződés aláírása céljából Bukarestbe kelljen utaznom, sajnáltam ettől a formalitástól az időt és költséget, a filmen való szereplés nem izgatott, nem a természetem, úgy véltem, hogy aláírhatom azt utólag itthon is. Így is történt, a király nem tett ez ellen kifogást. Az aláírás ünnepélyes aktusa napján este ismét megszólal közvetlen bécsi telefonom, a király akart velem beszélni. Közölte velem az aláírás megtörténtét, azt kérdezve tőlem, nem lehetne-e Buriánt hazajövet átutaztában meleg fogadtatásban részesíteni? Nagyon szeretné, ha ezt valahogyan megcsináltatnám. Ennyire terjedt mindenre a figyelme. Nyomban érintkezésbe léptem Bárcy István főpolgármesterrel és a fogadtatás el volt intézve. Telefonon jelentettem a királynak, aki melegen megköszönte intézkedésemet. Buriánt nem kis mértékben lepte meg az ünnepélyes fogadtatás, a király nem adott neki arról előre hírt; a kormány részéről én fogadtam őt, a székesfőváros részéről nagy közönség jelenlétében Bárcy üdvözölte. Csak utólag tudta meg, hogy fogadtatásának tulajdonképeni rendezője a – király volt.

Forrás: Báró Szterényi József: Régmúlt idők emlékei. Politikai feljegyzések. Budapest, 1925. Pesti Könyvnyomda részvénytársaság kiadása.