Gergely Tamás: Stockholmi abszurd / 1.
KÉRDÉSEK
Haladok a tömegben a metró kijárata felé, mikor észreveszem, hogy kifűződött a cipőm. Különös, gondolom, nincs is cipőfűzőm a tavaszi cipőmön, akkor meg mi fűződött ki…
Felvettem volna egy másikat, s nem is kapcsoltam reggel? Vagy ráragadt egy fűző az én cipőmre? De hiszen nem ült senki velem szemben, se mögöttem…
Valaki más lép helyettem?
A MOZGÓLÉPCSŐN
Szóval haladok a kijárat felé az idegen cipővel, mondtam: cipőfűzős, bár én tudomásom szerint hazulról egy csukával indultam, s annyira meg vagyok lepődve, hogy meg sem állok, hogy befűzzem.
Amikor valaki megszólal – melettem? Mögöttem? A hangját hallom:
„Veszem a lábam vissza.”
„Te jó ég, gondolom, nemcsak a cipő, hanem a lábam is idegen? S én láb nélkül maradok? Hogy fogok féltesttel kijutni a metróból?”
Nézem, a lift gombját féltesttel el se érem, s a mozgólepcső újra áll. Hibás vagy leállították… Egyremegy.
Illetve: egyreáll.
HOL A LÁBA?
”No de ha ez nem az én lábam, akkor hol a sajátom?”
Nézek körbe, hogy hátha feltűnik valakinek az altestén az én W34, L30-as barna bársony Malrboro Classics gatyám, de nem látom.
Mind farmerbe vannak öltözve, kopott, színtelen, egyeseken szakadozott, hát van ezeknek ízlésük?
De nincs időn ezen elmerengni, mert belém hasít a felismerés:
”Te jó ég! A metrókocsiban maradt! Nadrágostól a lábam….”
CUKORBAJ
Éreztem, hogy a vér kifut belőlem.
”Te jó ég, kiáltottam fel. Ha valaki most éppen viseli, mármint a metrón hagyott lábam, nem tudja, hogy inzulint kell neki beadni minden este, húsz egység. Illetve húsz egység az egész testemnek, deréktól lefele ezek szerint tíz. Ha nem kapja meg, fél év után vághatják le, ó, szegény lábam!
Mamma mia!
És nekem is csökkentenem kell tíz egységre az adagot, mert csak deréktól felfele vagyok cukorbajos. Amennyiben húszat adok be, akkor kómába esem, Mamma mia!”
MAMMA MIA
Ahogy a peronon sápítozom (”Mamma mia!”), hátba vereget egy ismeretlen.
”Ezé lenne?”, kérdem magamtól, mármint a lábam. Illetve a láb, ami szállít engem, míg az enyém egyre távolodik… Várom, hogy mit akar. Hogy fizessek?
”Mennyibe kerülhet, az az ötven méter? Metrókicsitól a mozgólépcsőig…?”
Barátságosan közelít: ”Mamma mia… Te is ABBA-rajongó voltál, azonos korúak lennénk.”
”Marha, sziszegem, én az ABBÁ-ra a katonaságnál tornásztam, reggelente hatkor. Arad mellett, Lippán. Érted, megvolt még a saját lábam. Most viszont a reggeli tornát ABBA-hagyom. Elvitte a lábam a vonat…”
FENÉKEN BILLENT
Káromkodni volna kedvem, hogy a feszültséget kieresszem, de hogyan is tegyem: ha ”mamma miá”-zom, vállon veregetnek, nem volt véletlen ”meleg” az illető?, cikázik át az agyamon. A ”te jó ég” sem felel meg, mert éppen a metró gránit tetejét látom az ég helyett, nem kompatibilis a szisszenet, hanem egy ”istenes áldás” kifut a szájamon. Rögtön van következménye:
Elém áll egy gyér hajú tanult ember ezzel:
”Az Isten nevét a szádra ne vedd!”
”Na, gondolom, már csak ez hiányzott! Oda a lábam, lehet, levágják az inzulinhiány miatt, s még fel kell jutnom a felszínre, talán láb nélkül, mert visszaveszi a kölcsönlábat a gazdája. Ráadásul a mozgólépcső sem működik, s akkor jön ez…”
Arra gondolok, fenéken billentem.
”De hát, kölcsön lábbal lehet? Úgy értem, etikus?”
Meg hát jogilag is…
ÁGYÉKÁHOZ KAP
Szóval hogy idegen lábbal seggberúghatom-e a bibliás öregembert, ez volt a kérdés. De ha jobban megnézem, mintha túl telt lenne, túl formás, gömbölyű… mármint a láb, a kölcsön lábam. Mint a villámcsapás ér a felismerés:
“Te jó…”, hogyan is sikoltsak fel – az istent emlegetni nem lehet, a slágerbe át nem mehet a felkiáltás, marad hát a “Tejó!”
“Tejó, mondom, hiszen ezek női lábak lesznek!”
Vegetatív idegrendszeri gyorsasággal az ágyékomhoz kapok.
“Megvan”, mondom, és egy felszabadult sóhajt eresztek meg.
TIZENHÉT
Ahogy a sóhaj, sóhajom elhagyja a szám, az enyém, megcsillan bennem a remény, ami így materializálódik: ”ha lefordítom-kifordítom”. Hogyan is magyarázzam… a stockholmi metróban ugyan én jól érzem magam, de mégis idegen vagyok, legalábbis a nyelvet illetően. Például ha ők, a bennszülöttek kritikus helyzetben azt mondják, hogy ”sutton”, akkor az nem azt jelenti, hogy ”tizenhét”, hanem hogy ”menj a francba”, minimum.
A francba!
Na most, ha én azt a magam nyelvén mondom, akkor se Jehova híve, se a zenerajongók nem támadnak le, mint korábban, tetszem érteni?
”Tizenhét!”
-mondom erre, sőt: kiáltom, túl belemelegedtem a magyarázásba, s nekem a lábam kellene visszaszereznem. Mert ez, amivel járok, nem az enyém!
DONÁL
Hát igen, hol kóricál most a lábam, az enyém? A metró elsuhant, mobilomból az elem kifogyott, meg se állíthatom tehát a vonatot, le sem szállíthatom a lábam, egyáltalán, kinek telefonálnék? A Jóistennek?
”Jóist…Ja. Tizenhét, párdon.”
Mert azt még könnyen elfogadná az agyam, hogy valaki felvette, s viseli. Donációként számolnám el Szent Péter előtt. Vigye, ha kell neki. De…
El tudom azt is képzelni, hogy utazik tovább, egy magyar pár láb a stockholmi metrón, rendesen összetéve, hogy mást ne zavarjon, s a végállomáson…
A végállomáson pedig – eltakarom a szemem, hogy ne lássam – a szemétbe lökik.
TÉRDEL
Azon kapom magam, hogy szégyenkezem. A nadrágom miatt. Nem a márkája, hiszen az ebben a környezetben egyenesen szuper, hanem hogy kitérdelt.
És annak oka van: túl sokat térdeltem az elmúlt napokban. Úgy értem, az albán meg a román könyvek könyvtáram alsó polcain is tanyáznak, s hát azon a részlegen dolgoztam.
Azt akartam, hogy azok is jól nézzenek ki, emberbarát, azaz könyvbarát tevékenységem viszont kitérdelte a Marlborómat.
S most mit gondol rólam, az, aki felhúzta lábastól, az. Hogy egy trampli lusta vagyok, aki a küllemére nem ad…
“Ó, te jó Marlboró! Elnézést, hogy így engedtelek el.”
TRAPPOL AZ ORSZÁGÚT MENTÉN
Hogy nem ”nyúlhatok utána”… ezt gondoltam, de hát álljon meg a menet: azt olvastam, egy svéd, illetve nem svéd, menő robottechnikus volt Mexikóban, ám felmondott, hogy Svédországban… de ne keverjem ezt az én lábam helyzetébe.
Illetve keverném, mert létrehozta, a mexikói, hogy a végtag gondolatra mozdul.
Kapcsolódás történik az agy, az elektródák meg az izom között.
De hol az az izom?!
Mármint a lábam, hogy hassak rá, szállítsam le a következő állomáson. S trappoltassam vissza az E4-esen.
Két féltest, azaz pár lábszár az országút mentén, mozgásban, feltűnést fog kelteni!
(Befejezése következik)
Pusztai Péter rajza