Markolókanál az otthonom. Markolom magam, halkonzerv fő saját levében. Agyam már rég habozik, hogy mitévő legyek a falon. Sorsokat döngetnek a lépcsőházban. Falaznak a virágoknak, de mindenről lehull majd a lepel, mint rólam is, persze senkit se érdekel. Mosogatás elhalasztva, rohanni létszükséglet, ha üldöz az idő, s a korcs sors, mely árba döngöl május közepén, vége felé. Kedves acsargók, lomha útonállók, agresszív világmegváltók, bajnok lemaradók mind ott macerálnak, ahol csak lehet, csiklandozva. Kötögetem szakadt szálaim, szálaik, szólamaik. Percegnek, morzsolnak, szájba rág régi újságban a moly. Fióktalan vagyok.