Semmelweis Ignác volt az a bécsi kórbonctani intézetben dolgozó boncolóorvos, aki egy idő után átkéri magát a szülészeti klinikára, ahol az orvostanhallgatók korabeli kiképzése is folyt. A Magyar Életrajzi Lexikon summás megfogalmazása szerint: „Akárcsak a többi szülészeti intézetben, itt is igen nagy volt a gyermekágyi láz halálozási arányszáma, ellentétben a bábák oktatását végző másik bécsi klinikával, ahol ilyen betegségek ritkábban fordultak elő. Velencei útjától Bécsbe visszatérve értesült barátjának, Kolletschka tanárnak tragikus haláláról. A törvényszéki orvostan tanára boncolás során szerzett fertőzésben halt meg, és Semmelweis átnézve a boncolási jegyzőkönyvet, megállapította, hogy barátjának kórbonctani lelete azonos volt a gyermekágyi lázban elhalt anyák kórbonctani elváltozásaival. Ennek alapján fogalmazta meg korszakalkotó megállapítását, hogy a gyermekágyi láz nem önálló kórkép, hanem fertőzés következménye, mint a sérüléseket követő gennyvérűség. A fertőzést a ‘bomlott szerves állati anyag” okozza, aminek forrása lehet gennyedés, szétesett rákos daganatok, hullák, közvetítője pedig az orvos keze, műszerek, kötözőanyagok, ágynemű stb. A fertőző ágens klóros vízzel elpusztítható, s ezért a vizsgálatok és kezelések előtt az orvos kezét ilyen oldattal kell fertőtleníteni, ugyancsak a használt eszközöket is. Semmelweis felismerését és tanításait a korszak haladó orvosai elismerték, de a szülészek többsége elutasította, mert ellentétben állottak a korabeli elavult felfogással, mely a gyermekágyi lázat sokszor misztikus okokkal igyekezett megmagyarázni: kozmikus hatások, a föld kigőzölgése, az időjárás okozta vérrögösödés, a leányanyák bűntudata stb. Semmelweis tanait klinikai észlelésekkel, kórbonctani leletekkel, állatkísérletekkel és az akkor egyre jobban előtérbe kerülő statisztikai módszerekkel alapozta meg. A klórvizes fertőtlenítés hatására a bécsi szülészeti klinikán csaknem teljesen megszűnt a gyermekágyi láz. Klein professzor ennek ellenére nem fogadta el tanait, s ezért tanársegédi kinevezését sem hosszabbították meg, noha Rokitansky, Skoda és Hebra tanárok mind mellette foglaltak állást. 1850-ben Bécsben elnyerte a magántanári képesítést, azonban több körülményt kifogásolt, s ezért hazatért szülővárosába, ahol a Rókus Kórházban vállalt – díjmentesen – szülész-főorvosi állást.”
Külön, máig ható vita tárgya az is, hogy mely népnek hoz tulajdonképpen dicsőséget az ő felfedezése – ahogy az már a nagy koponyák sorsa szokott lenni, amikor a tömeges elutasítás után bekövetkezik az ellenhatás: a tömeges bekebelezés. Érdekes – véli egy mai amerikai orvos, dr. Constance Putnam –, hogy az amerikai földrészen az egészségügyiek nagyjából tudják, szakmailag hova tegyék Semmelweis jelentőségét. De amikor nemzeti hovatartozása kerül szóba, akkor hol németnek, hol osztráknak tartják, majd amikor megtudják, hogy születése és munkásságának kiteljesedési helye szerint magyarnak illik lennie, nem értik, hogy mi a különbség az osztrák és a magyar között, elvégre a jeles tudós kitűnően beszélt németül, összefoglaló művét is németül írta, továbbá végig egyazon monarchiának az állampolgáraként élt – akkor is, amikor Bécsben dolgozott, s akkor is, amikor szülőhelyén, Budán vállal állást.
Akkor most magyar volt-e Semmelweis, vagy idegen?
A választ gyanítom, hogy végül nekünk kell megadnunk, ámbár nem olyan biztos, hogy egy ilyen típusú válasz átsegít bennünket zavarunkon. Legbiztosabb az lenne, ha Semmelweis határozott opcióját ápertén kifejezte volna. De ez mintha nem lett volna annyira égetően perdöntő kérdés az életében – legalábbis olyan szempontból, hogy határozott válaszra, döntésre kényszerítse. Ugyanolyan jól érezte magát magyarként, német szülőkkel és névvel, német nyelvi kultúrával, ám magyar földön, ahol embertársai asszonyainak életét mentette élete végéig s ahol tanait nem támadták, hanem felkarolták. A kérdésben Gortvay György fogalmazza meg a szakma jelenkori álláspontját eképpen:
„Semmelweis maga mindig büszkén említette magyar származását és magát állhatatosan magyarnak vallotta. Már középiskolája anyakönyvében is úgy az ő, mint testvéreinek nemzetisége mindig magyarként van bejegyezve. Magyarnak nevezte magát az 1860. november 27-én a Magyar Tudományos Akadémiához intézett levelében is. A Rókus-kórházi állásért benyújtott folyamodványban így ír: Tudományomat eddigelé Bécsben gyakoroltam, azonban ezután hazámban, különösen a város kebelében szándékozom, mint gyakorló orvos állandóan megtelepedni…
Az 1860-ban az MTA-hoz írt levélből: Sorsom úgy hozta magával, hogy midőn a felfedezést (1847 évben) tettem, mint a bécsi szülészeti intézet segédorvosa, hazám határain kívül tartózkodtam. Így történt, hogy felfedezésem legelőször is a német szakközönségnek lőn bemutatva. Hazámba visszatértem után a magyar szakértő közönségnek is előadtam tapasztalataimat, s elméletemet a gyermekágyi láz körül az itt megjelenő Orvosi Hetilapban. Mialatt azonban tanom nálunk nem talált ellenzőre, több rendbeli, részint megtámadásoknak, részint elferdítéseknek volt az kitéve Németországban.”
Többen tanúsítják, s hátramaradt hagyatéka is igazolja: Semmelweis nem tartozott azon orvosok közé, akiket mesterségük gyakorlása közben is megszállt s tartósan éltetett az írás szenvedélye. Feljegyzéseit nehezen írta, életének sok homályos kérdőjelét magával víve a sírba. Nem csoda, hogy halálakor alapos kórbonctani vizsgálatoknak vetették alá, hogy minél pontosabban kideríthessék betegségének és halálának okait. Csakhogy ez a kettős bécsi vizsgálat nem bizonyult teljesen meggyőzőnek, ráadásul a holttestet a későbbiekben több ízben hantolták ki s temették el, majd újratemették, meglehetősen laikus, tudománytalan módon, ezért volt szükség negyedszerre gy tudományos antropológiai vizsgálatra, amely választ adhat a Semmelweis életét és halálát övező nyitott kérdésekre is.
Olyan életpálya és olyan vég jutott ki a 150 éve elhunyt boncolóorvosnak, amely beleérző képességű íróember számára hálás témát nyújt. Néhány szerző élt is vele – a már említett Céline-t is közéjük számítva –, s itt megemlíthetjük Kertész Róbert: Az anyák megmentője című regényét (Bp., 1942); Thompson Morton: Az élet ára. S. I. életregénye című művét (Bp., 1962); Száva István: Egyedül a halál ellen (S. I. életregénye. Bp., 1963) című alkotását. Mindenek fölött azonban Benedek István regényére hívnám fel a figyelmet (Semmelweis Ignác és kora. Gondolat, 1967), amely ma már felkutatásra termett könyvritkaság, s amelyről így írnak a könyvismertetők „Benedek István könyvében az eddig életrajzokat számos vonatkozásban kiegészíti, elmélyedten tanulmányozza éppen azokat a nehezen megoldható kérdéseket Semmelweis életével kapcsolatban, amelyek a múltban de még ma is sok vitára adnak alkalmat. Benedek legfőbb törekvése, hogy megszabadítsa Semmelweis emlékét az évtizedek során rárakódott tévedésektől, romantikus máztól nacionalista elfogultságtól. Mindent bizonyít, ragyogó logikával elemez. Benedek István Semmelweis életrajza igen meggyőző, hiteles, s amellett remek stílusú, élvezetes olvasmány.” A kereskedelmi szellemű fordulatokat leszámítva, Benedek István fő sikerkönyvét, az Aranyketrecet ismerve, elhihetjük a fenti pár sorban megfogalmazott summás véleményt. Ugyanakkor az orvostörténeti irodalom kitűnő kutatója és ismerője, Szállásy Árpád a Benedekről szóló esszéjében további érvekkel áll elő:
„A következő kihívás a ‘Semmelweis és kora’. Amilyen visszhang nélküli volt a Lamarck-könyv, annál nagyobb vihart kavart a Semmelweis-életrajz. Az történt ugyanis, hogy a legnagyobb magyar orvos halálának centenáriumára (1965) illusztris professzorok, illetékes akadémikusok (Haranghy László, Nyírő Gyula, Regöly-Mérei Gyula, Hüttl Tivadar) utólag diagnosztizálták Semmelweis betegségét. Legfőbb feladatuk volt a gennyvérűség haláloki kizárólagosságának bebizonyítása. Óvatosabb megfogalmazásban ez a változat került a Gortvay–Zoltán-féle monográfiába is, amelyet az Akadémiai Kiadó 1968-ban, születésének százötvenedik évfordulójára megjelentetett, angol nyelven is. Elmeháborodását a megnemértés, korai halálát „láthatatlan ellenfele” a szepszis okozta, így szólt a romantikus regénybe illő szentencia. Benedek István ekkor diagnosztikai disszonanciát követett el: felvetette a nem feltétlenül nemi úton szerzett szifilisz következményeként a hűdéses elmezavar lehetőségét. Elég sokat boncolt vénuszi nyavalyában elhunytakat, akkor még kesztyű nélkül. Az említett monográfiák szerzői ennek a legcsekélyebb lehetőségét is elutasították. A szocialista szemérem Munkácsy és Ady nyilvánvaló szifiliszével sem szívesen foglalkozott. Semmelweis pedig egy szerény Wassermann-pozitív reakcióval sem rendelkezett. Mire ezt a perdöntő laboratóriumi eljárást felfedezték, hősünknek már rég csak a csontjai fehérlettek a Kerepesi úti temetőben. Az esetleges gummákat sem vizsgálták.
Az Orvosi Hetilap 2 tanúskodik róla, milyen éles pengeváltás történt ez ügyben. Az idő utólag Benedek Istvánt igazolta. Az Orvosi Hetilap 1902. évi számában a Gynaekologia című melléklet ugyanis a következőkről tudósít: „Semmelweis, Fleischer és Bruck Jakab is életük utolsó éveit a paralysis progressiva hosszú, sötét éjjelében töltötték el.” Ez Kézmárszky professzor tudtával jelent meg, aki tisztában lehetett a kórismével. Benedek Semmelweis-könyve bővített kiadásban, majd német nyelven is megjelent. Sajnos, a Gynaekologia nekrológjára csak aztán derült fény. Mégis ez eddig a legteljesebb Semmelweis-biográfia, a legolvasmányosabb stílusban megírva. A hivatkozási alap mindig pontosan megjelölt, szó sincs fantáziadús regényességről. A Semmelweis-irodalom összefoglaló alapműve méltó a legnagyobb magyar orvoshoz. Ha valaki egy jó könyvet ír, már a parnasszuson a helye.”
Semmelweis sorsa nem kerülte el a filmesek figyelmét sem: Magyarországon előbb 1939-ben készült film róla, majd 1952-ben, végül 1967-ben televíziós játék állította középpontjába a jeles orvos alakját. Ismeretes egy 1950-es DEFA-filmalkotás is (Semmelweis – Retter der Mütter ), illetve egy 1981-es olasz (RAI) filmsorozat, továbbá egy 2001-es amerikai játékfilm Semmelweis regényes életéről.
Milyen gondolatokat ébreszt ma egy, a Semmelweiséhez hasonló életsors és pályakép? – ezen tűnődtem sokáig, amíg írásomhoz anyagot gyűjtöttem. És akkor, teljesen véletlenül, egy 2008-ból származó blogbejegyzésen akadt meg a szemem, mely a maga nyers őszinteségével valósággal mellbe vágott. A blogot egy több mint húsz éves gyakorlattal rendelkező orvosnő vezeti, aki így gondol vissza a sokat ünnepelt orvoselődre:
„Semmelweis Ignác születésének (1818. július 1.) évfordulóján ünnepeljük az egészségügy és az egészségügyi dolgozók napját. Kórházunkban is volt ünnep. Magam – hallgatván a megemlékezés beszédeit – elgondolkodtam. Mit szólna az „Anyák megmentője” a mai egészségügyi helyzet/viszonyok/iszonyok láttán?
Benedek István Semmelweis és kora (Gondolat/Magvető/Budapest 1973.) c. könyvének előszavában olvastam: „Nem szívesen emlékeztek rá. A család azért nem, mert kissé árnyékba borította tisztes polgári hírnevüket: illetlenül fölhergelte a fél világ tudósait, aztán még illetlenebb módon elmegyógyintézetben halt meg. A barátok azért nem, mert nem voltak barátai. A magyar orvosok azért nem, mert szíven szúrta az egész orvosi rendet: azt tanította, hogy a gyógyítás helyett épp az orvosok űzik halálba pácienseiket. A külföldi szülészek azért nem, mert könyvében és nyílt leveleiben igen erélyesen móresre tanította őket.”
A mai kor egészségügyben dolgozóit is hasonló helyzetben látom: már rég árnyékba borult az orvosok, ápolók hírneve. A politika és a média jóvoltából folyamatosan hergelik az állampolgárokat az orvosok/ápolók/kórházak ellen. A barátok – mármint az egészségügy tényleges helyzetét tisztán és reálisan látók és segíteni akarók és segíteni képesek számát igen csekélynek látom. A magyar orvosok már rég szinte szíven szúrva vergődnek a bürokrácia és a politika útvesztőiben. Minket ki ment meg? Mi magunk? Semmelweis elismerése több, mint 20 évet váratott magára. Nekünk nincs ennyi időnk.”

(Folytatjuk)

Orvossorsok (1)