Az unitárius lelkészi lakba megérkezett az öröm. Levelet hozott a postás. A levél öröme még a templomot és a szószéket is bejárta. A lelkész úr ma szebben prédikált – újságolta Máriskó néni Zsuzskó lányának, aki, amióta a városba ingázik, még a harangozást sem hallja a hosszúra nyújtózkodó vasárnap délelőtti álmos pihenés miatt. A barátság szépségéről még a barátság szépségénél is szebben beszélt a lelkész úr. És ezt olyan dicsekedő lelkesedéssel adta elő Máriskó néni, hogy még az udvar közepén, az eperfa árnyékában unatkozó asztal borospohara is kíváncsi lett.
Másnap, hétfőn délelőtt a tiszteletes asszony azt üzente Máriskónak, hogy délután, amint megérkezik a lánya a városból, küldje hozzá, mert meg szeretné kérni valamire. Máriskó bólintott. Kedvtelenül, fáradtan, de Zsuzskó mégis bekopogtatott a lelkészékhez. A tiszteletes asszony derűs kedve és ölelgetése fogadta. Nem teketóriázott, hiszen olyan jó szomszédok voltak, hogy szinte családias viszonyban éltek.
– A férjem barátja, egykori osztály- és padtársa levelet küldött- újságolta. Budapesten él. Szeretnénk meglátogatni. Segítségre lenne szükségünk. Tudod, hogy Bélát 57-ben bebörtönözték. Majdnem három évet tartották a fogdában. 1975-től hiába kérte az útlevelét. Amióta kiszabadult, már több mint húsz év telt el. Micsoda világ! Mondtad, hogy a barátod édesapja afféle ember, aki az ilyen helyzetekben segíthet. Erre lenne szükségünk. Mit gondolsz, hogyan tudnánk nyélbe ütni egy ilyen megoldást?
– Erzsike néni, kedves, nem ígérhetek semmit, de péntek délután a barátom eljön hozzánk. Szombaton reggel kirándulunk a Firtos tetőre. Péntek este elcsalom Jencit magukhoz. Elbeszélgetünk, elmondják a gondjaikat, és én kérlelni fogom, hogy szóljon közbe az édesapjánál. Szerintem megteszi.
Péntek estére az ígéret is megérkezett. A tiszteletes asszony a vendégszobába tessékelte a fiatalokat. Az asztalon meggypálinka és ordás sütemény várta a vendégeket.
A tiszteletes asszony meleg hangjával, mosolya mágnesével könnyítette az ismerkedést.
– Csak annyit tudok rólatok, kapcsolatotokról, hogy középiskolás korotoktól barátkoztok. Tévedek?
Jenci és Zuszkó ismételt fejbólintó igenjei voltak a válaszok.
– Mit terveztek? Hogyan lesz tovább? De, ha kényes a kérdés és a válasz, nem kell felelnetek – tette föl nevető kérdését a tiszteletes asszony.
– A fiatalok szinte egyszerre mondták:
– Majd meglátjuk.
– Reméljük, jó lesz – egészítette ki Zsuzskó.
Majdnem egy órát csevegtek magukról, munkahelyükről, kirándulásaikról, szórakozásaikról és másokról, és még a pletyka is belefért az idejükbe. Jenci már ismerte a vendéglátás célját. Búcsúzáskor megígérte, hogy szóvá teszi édesapjánál a kérésüket, és reméli, hogy az ő többszöri érdeklődésével is segíteni fog. Legközelebb, a jövő szombaton, talán már választ is hozhat.
Ahogy kiléptek a lelkészi porta kapuján, Jenci azt mondta, hogy az édesapja, ha valakin segít, akkor némi feltételekhez köti, cserébe mindig valamilyen kérést fogalmaz meg. Semmit sem tesz haszon nélkül.
A következő szombat is megérkezett és vele együtt a várva várt válasz. Béla lelkész úr is megjelent a fiatal vendégek fogadásán. Egyik kérdés a másikat követte, de ezek kikerülték a kíváncsi választ. Talán a megfelelő időpontot várták, ami késve ugyan, de megérkezett. Amikor már a kérdések és a feleletek is elapadtak, úgy éreztette a helyzet, hogy a beszédszünetben Jencinek kell megtörnie a kíváncsiskodó csendet.
– Azt üzente édesapám, hogy hétfőn tessék bemenni a munkahelyére, úgy tíz óra után.
Béla lelkész úr másféle választ várt, de nem jelezte sem a meghökkenésével, sem az örömével ezt a felemás lelkiállapotát. A köszönete is késlekedett, és csak akkor jelentkezett, amikor már a búcsúzás közeledő pillanata is noszogatta.
Azt gondoltam- mondta a feleségének-, hogy a lakásukra hív ez az ember. Nem tetszik nekem az a hivatal, ahol dolgozik. Nem tudom elfeledni azt az épületet.
Aznap este meg sem szólalt Béla lelkész úr. Olvasással kendőzte gondterheltségét. Nem szerette, ha a felesége faggatásai nyugtalanítják. Lefekvés után még a takaróval sem lehetett eltakarni szokatlanná vált lelkiállapotát. Forgolódott, dörzsölte a karjait, vakarta, borzolta a haját, ami indokolt gyanút ébresztett a feleségében.
– Mi van veled, Béla, miért nem alszol?
– Hogy menjek oda, ahol annak idején helybenhagytak? Az eszméletem is elvesztettem.
– Ó, te, Béla, azóta már majdnem húsz év telt el. Büszke lehetsz, mert bátor voltál. Hiába vertek, nem súgtad be a gyanúsítottakat. Elengedtek. Látod, még öröme is van a rossznak! Néha el-elmondom, eldicsekszem a barátnőimnek. Azóta már a hatalom is másképpen gondolkodik. 1980-at írunk. El kell menned. Látod, Sándorékat annyi év után sem engedik Romániába. Ha elmegyünk, legalább megtudjuk, hogy mit gondolnak rólad.
Másnap a szószékről egy XVI. századvégi történetet hallhattak a hívek arról az unitárius atyafiról, akit a falu közössége ferde szemmel nézett, és valaki vagy valakik a hatalomhoz fordultak ellene. Emiatt, akárcsak a vallásalapítót, bebörtönözték. Szabadulásakor a hitfeleit csak titokban kereshette föl. „És végül mi történt ezzel a vallásához, hitéhez annyira ragaszkodó atyafival? – tette föl a kérdést a történet előadása végén Béla lelkész úr. Olyan nagy ereje volt a másik felekezet közösségnek a hatása és a felesége állandó könyörgésének, hogy mindketten áttértek a katolikus vallásra. Azután békében hagyták a falubeliek, de a lelki nyugalma örökre megsérült, mert árulónak tartotta magát. Igen, elárulta magát és azt a közösséget, amelyhez azelőtt tartozott. Vajon, melyik választást kedveli jobban a mi istenünk? Vajon, melyik utat választanátok, kedves híveim, ha egy hasonló helyzetbe kerülnétek? Én megmaradnék a hitem, a vallásom mellett.”
A hívek közül sokan fölfedezhették a XVI. századi atyafi viszontagságos életében Béla lelkész múltját. Volt, amiről beszélgessenek vasárnap délután.
Béla lelkész úr hétfőn a hajnali busszal beutazott a városba. A hivatal kapujánál, miután megmondta, hogy kihez kellett jönnie, igazoltatták, elkérték a személyazonossági igazolványát, és bekísérték egy szobába, ami a sok szék figyelmeztetése szerint fogadó terem lehetett.
Közel egy félórát várakozott Jenci apjára, akit már látásból ismert, ugyanis rokoni kapcsolatai mindegyre hazahívták. De amint a beszédük elején is kitűnt, András, Jenci apja sokkal jobban ismerte Béla lelkész urat. Még azt is tudta, hogy Sándornak hívják a budapesti barátját. A szűkszavú találkozás végén, András megígérte, hogy közbenjár az útlevél ügyben, de amint visszatérnek, el kell jönnie a hivatalba, egy beszámolót kell írnia, és majd segíteni fog abban, hogy ne legyen probléma belőle. Barátságot, jóindulatot érzett Béla lelkész úr az elköszönő kéznyújtásban is, ami megnyugtatta, és örömével társalogva utazott haza.
Másnap, kedden a feleségével együtt mentek a városba, beadták a kérésüket a hivatalos iratok másolataival, és a következő hét végén már meg is kapták az útleveleket. Béla lelkész úr, ahogy Jenci apja kérte, levelezőlapon értesítette Sándor barátját érkezésük időpontjáról, azaz augusztus harmadik szombatját. Aztán elkezdődött a készülődés. A Wartburg csomagtartójába már a levegő sem fért be, ezért a hátsó ülésre ültették a bőröndöket a ruhákkal, a cipőkkel. Éjfél előtt indultak. Pitymallatkor érkeztek az országhatárhoz. A határnál alaposan szemügyre vették mindkettőjüket. Kinyittatták a csomagtartót. Keresgéltek a paradicsomok, a paprikák között, a dióbélből mindketten egy maréknyit tettek a zsebükbe, hosszabban nézegették a szilvapálinkát, könyékig vájkáltak a búza- és a kukoricalisztben. Veszünk egy-egy almát és körtét – jelentette ki a köpcös-, mert ha maga kínál, az lefizetésnek számít. Aztán nekiestek a süteményes dobozoknak. Amikor már a harmadik szeletet ették, Klári kitépte a kezükből. Kóstolónak elég – mondta románul. A vámosok egy szót sem szóltak, megfordultak, és magukkal vitték az útleveleket. – Várjanak!- kiáltott vissza a köpcös. Körülbelül egy félóra után hozta vissza az útleveleket. A magyar vámosok csak épp lepecsételték az útleveleket, és jó utat kívánva, elengedték. Amikor már Budapest közelébe értek, Béla megszólalt.
– Kérlek, vedd elő a Sándor címét! Erzsike a táskája után nyúlt, kivette és kinyitotta a pénztárcáját.
– Megszeppentő ijedséggel szólalt meg.
–Nincs itt. Az ölébe borította táskája holmiját. Kapkodva keresgélt. – Nincs itt – ismételte. A konyhában, az asztalon maradt.
– Béla az út szélére vezette a kocsit. Megálltak. Két kezével eltakarta a száját. Talán még az isten sem hallotta, hogy mit suttogott.
– Te Úristen!- bővítette ki hallgatása mondanivalóját. Most mit teszünk? Kérdését az a nyugtalanító csend követte, amelyet – egy régi megegyezés szerint – arra az esetre kötöttek, amikor háborús állapot jelentkezik a felek között. Erzsike elővette, és a térdére terítette azt a térképet, mely a belváros épületeit is föltűntette.
– A Lenin utcában laknak. Itt, körülbelül ebben a monstrumban. Már otthon is megnéztük. Talán a 156. épület, de az emeletre és a lakás számára nem emlékszem. Szerintem már ennyi is elég ahhoz, hogy megtaláljuk.
– Gondolod?
– Biztos – vigasztalta a férjét. Hogy miért nem tartanak telefont? Persze, persze, érthető, hiszen mi sem kötöttük be.
– Minek egy besúgó „személy” a házban? – tette föl a számtalanszor megismételt kérdést Béla.
Negyed tizenegy volt, amikor bekanyarodtak a Lenin utcába. A térképen feltüntetett épület közelében találtak egy parkolót. Bezárták a kocsiajtókat, és elindultak. A föltételezett épületnél a házmester nem ismerte Sz. Sándor nevét. Kilenc vagy tíz lépcsőházban is érdeklődtek. Eredménytelenül. Megálltak egy élelmiszerüzlet előtt. Már nemcsak az est közeledte, a napnyugta, hanem a kedvük is nagyon lehanyatlott. .
– Forduljunk a rendőrséghez – indítványozta Erzsike.
– Azt nem, az nem lesz jó. Nem tudható, hogy mi lesz a következménye.
Az üzletből egy férfi és egy nő lépett ki. Házaspár lehetett. Románul beszéltek. Jólesett idegenben hallani a román szót. Ilyet nem észleltek Erdélyben. A férfi szinte fennhangon mondta a párjának: „Vezi, aici totul se găseşte. La noi se poate muri de foame.”* Béla és Erzsike szinte megölelték őket a köszönésükkel. A román férfi és a párja, mintha puskából lőtték volna ki őket, szaladni kezdtek. Béla hiába kiáltott románul utánuk, hogy ők nem affélék…Még az ijedtségük is megijedhetett a feléjük siető, segítséget jelentő tömegben.
Észre sem vették a hosszasan mosolyogtató csodálkozás közben, hogy már este lett. Kigyúltak az utcai villanylámpák. Visszamentek a kocsihoz. Fáradtak voltak. Először Béla, majd Erzsike is elaludt. Éjfél után Béla fölébredt. Hosszasan borzolta a haját, dörzsölte a szemét, súrolta az arcát. Jobb kezével összecsücsörítette az ajkait. Látszott rajta, hogy a gondolataival küszködik. A felesége mélyen aludt, amikor elindította a kocsit. Jó másfél óra eltelte után, amikor Szolnokra értek, Erzsike is fölébredt.
– Megtaláltad, Béla? Mintha az öröme kérdezte volna.
– Igen – válaszolt szinte nevetve- a hazafelé vezető utat.
– Hol vagyunk, Béla?
– Szolnokon.
Talán két óra is eltelhetett, amikor a felesége ismét megszólalt.
– Mit mondunk a híveknek?
– Meglátjuk. Gondolj ki valamit, amíg én vezetek!
Már Nagyváradon voltak, amikor Erzsike kigondolt valamit.
– Álljunk meg Margittán! Megérdemeljük, hogy elkényeztessük magunkat a meleg vizű strandon. A lelkem is nagyon kívánja a fürdést.
– Álljunk- egyezett bele gondolkodás nélkül Béla.
Öt napot töltöttek a strandon és a strand melletti szállodában.
Talán kellemesebben teltek ezek a napok, mintha Sándoréknál töltötték volna. Szombat délután érkeztek haza. Este már a vasárnapi istentiszteletre készülődött Béla. Istentisztelet után Máriskó néni Bélához somfordált.
– Megjárták, tiszteletes úr?
– Meg, Máriskó néni.
– Hál istennek, hogy szerencsésen hazaértek.
– Hála istennek.
Másnap a tiszteletes úr korán kelt. Le kellett adnia az útleveleket a megyeközpontba. Amikor belépett a hivatal főbejárati ajtaján, Jenci apja után érdeklődött a szolgálatos tiszttől, aki azt mondta, hogy áthelyezték a szomszéd megyébe. Az útlevél átadásakor egy ívpapírt és egy golyóstollat nyomtak a kezébe, és kérték, hogy írja le hol járt és kivel, mit beszélt. Egy oldalnyira tömörítette a „látogatás” eseményeit. Másnap a helyi rendőr kopogtatott a parókia ajtaján. Értesítette a tiszteletest, hogy be kell mennie a feleségével – együtt – az útlevélosztályra. Fél kilencre érkeztek. A feleségét egy másik szobába hívták. Bélát vallatóra fogta egy kapitány.
A tiszt hangos kétkedése máris fenyegetőzve kérdezte:
– Az igazat írta ide maga, erre a papírosra?
– Csakis az igazat – válaszolt nyomatékosítva Béla.
– Maga hazudik.
– Ne tessék sértegetni! Lelkész vagyok.
– Ki hiszi el azt, hogy elmegy Budapestre a barátjához, és hazatér, anélkül, hogy meglátogatta volna? Amikor ezt a kérdést tette föl a tiszt, már dörgött a hangja. Azért hívattuk be, hogy mondja el az igazat. Nekünk nem lehet füllenteni.
– Az igazat írtam, kapitány elvtárs.
– Az igazat? Nyomban meglátjuk. És abban a pillanatban úgy orrba verte Bélát, hogy hanyatt esett. A feje nagyot koppant a padlón. Talán be is törte volna, ha nem védi meg a vastag szőnyeg. Az orrából az állára, majd az ingére csorgott a vér.
– Álljon föl! Van zsebkendője? Törölje meg magát, mert taknyos!
Béla elszédülhetett az eséstől vagy az ütéstől. Olyan lassan, megtörten emelkedett föl, mintha legalább nyolcvan éves lett volna, pedig mindössze akkor lépett be a hatvannyolcadik év küszöbén. Sokkal erősebbnek nézett ki a tisztnél. Egy bátor ütésétől kiverhette volna a lelket a hatalom birtokosából.
Kopogtak. A szomszéd szobából egy ezredes lépett be. K. ezredes volt. A mosolya szinte kacagott. Valamit mondott a kapitánynak, majd Bélához fordult.
– Maga elmehet. De álljon csak meg! Mi történt az orrával? Véres.
– Elesett, megbotlott a küszöbbe, amikor belépett, ezredes elvtárs- sietett magyarázkodni a kapitány.
– Ritkán, de megtörténik. Én is egyszer megjártam. – Minden jót, lelkész úr! – mondta távozásra figyelmeztető köszönéssel az ezredes.
A felesége, Erzsike a folyóson várta. Nyomban fölfigyelt Béla megkékült orrára, majd a véres ingnyakra.
– Mi történt veled, Béla?
– Amikor beléptem, megbotlottam a küszöbbe, elestem.
Ja, jaj! Figyelmesebb is lehetnél. A fejed is mindig bevered a pinceajtó szemöldökfájába.
Az ezredes egy jót nevetett, amikor elmeséltem a budapesti látogatásunkat, és azt mondta, hogy amikor rossz kedve lesz, igyekszik mindig erre a történetre gondolni. Még kezet is csókolt, amikor elköszöntem.
*Látod, itt minden található. Nálunk meg lehet halni az éhségtől.