Világos nagy nyolcszögletű teremben emberek és zsebek, a levegőben harcoló és fulladozó számok, egy-egy kemény kalapácsütés, lemaradtak bánata és győztesek boldog, birtokos mosolya, gyermekes öröme. Egy nagy asztalon és sok vitrineben megszámozottan, de azért mégis isteni rendetlenségben (és lehet-e végképpen rendezni, skatulyamód egymás mellé sorakoztatni azt, ami ezer hajlékból, ezer fedél alatt lakozó sok-sok kéz, megszokás, emlék és tekintet alól került ki?) régi magyar családok kincsei feküdtek.
Oltárteritők, rajta az a myrrha és a tömjén illata és a mezei virágoké is, amelyek alakját meghatott kezek hímezték a templomi szent asztalok takarójára, dalmatikák, amelyek a Jézus Krisztus barátai, szentéletü magyar papok vállaira terültek misemondás közben, Angelus hangjai alatt. Násfák és kösöntyűk, a régi erdélyi mívesek kezéből valók, ma is frissek és az elgondolásban puritánok, szüzek, mint a magyar fantázia. Régi jelzetlen aranyakat láttunk, melyekben még kevés volt a beolvasztott idegen érc és amelyek tiszta szine nemes borok fényével vetélkedik. Mintha ez aranyakat is a magyar nap áldó melege nevelte volna, mint halmaink szőlőgerezdit, öreg ezüstök, fakultak, olyanok, mint egy nemes agg kisasszony finom arca. Közben gemmák, nehéz gyűrűkbe foglalva és olyanok is, amelyek szabadok, déli lágyságu figurák, az örök nosztalgiát hirdetvén, mely az Anjou-korszak magyar-olasz vendég renaissance-a felé száll lelkünkből. Empire dolgok a jellegzetes sasokkal, oszlopokkal, koszorúkkal és „N” betűkkel, alliance-gyürük, amelyeket a veronai és a bécsi kongresszusok korában készítettek, a Károly-köruti nagy aukciós szobában egy, pillanatra átsuhan a márványarcu diplomata fehér emléke, Metternich kancelláré és egy, alvilágian elmés arcfintor, Talleyrand ez, Périgord hercege, aranygalonos diplomata frakkok, könnyű spádék, nagyon sok ur egy hosszú zöld asztal mellett ül… Biedermeyer karkötőcskék és függők is előkerülnek, szelíd könymosolyok, gyengék, de rajtuk a hősiesség, a nagyság utáni vágy, a nagy cselekedetek és a nagy életek iránti nosztalgia, amely annyira jellemezte a szelidségbe, a szűkösségbe és a békességbe száműzött ezt a szükmellü korszakot. Majd az empire akaratos utánzásai, gazdagság és erő öntudatos, ám ízléses fitogtatása, elmúlt korszakok és távoli, meghódításra váró vidékek motívumai egybeölelkezve, a második császárság ez, e ragyogó és pompás korszak, nekünk minden közt a legdrágább, azért, mert bár még benne élünk, a szokásaiban, az erkölcseiben, az ízlésében és a bűneiben is, mert bár még egészen a miénk, azért már történelem is és mult. Ma és azért mégis tegnap, eleven élet és mégis magasztosság…
Délelőtti napfény, a régi lim-lomok porszagá (e százszoros temető-illat) fiatal hölgyek mai parfümje, ékszerészek és ócskások falánk szeme, a levegőben reszkető birtokvágy, a kalapács itéletmondó hangja, zörgő papírpénz zenéje, egy kisasszony parányi csuklója megreszket a régi zománcos karkötő súlytalan súlyától, mit most szerzett meg erős küzdelemben, mellette egy öreg ur, tanár és városunkban a bibelotk legnagyobb szakértője a szakállába mormol szavakat, a szeme kigyul a jó holmin való lelkesedéstől, ám a szava takarékosságra intő és fukar, mint a piacon alkudó háziasszonyé, mindenki mindent meg akarna szerezni, kéz alatti másodüzletek kötődnek és egy pillanatra valamennyien elfeledjük, hogy e jószágokat a jótékonyság helyezte ide, a nemzet vérző szive és hogy a becsüs asztalát, ahol most hevernek, augusztusban még – amikor ugy tudtunk beszélni, mint a régiek — a haza oltárának hívjuk mindannyian. Katonák özvegyei és árvái jutnak majd ehez a pénzhez, amely vételárként gyül itt egybe e régi holmikért, amelyek mindegyike mintha egy-egy szivről szakadt volna le. Családi ereklyék ezek valamennyien, dédanyák ékszerei, ősapák boglárai, egy darab magyar szenvedés és kincs.
Életük van e tárgyaknak, több, mint egy ember élete, rajtuk a készitő mives ügyeskedő szorgalma, az első birtokos öröme, az örökösök megbecsülése és az ajándékozó meghatódottsága. A régi Magyarország egy része indult itt vándorútra. Magyaroktól magyarokhoz mentek e jószágok és évszázadok megteltségét vitték az uj birtokos kezébe, amely ez ékszerek alatt nehezen esett alá, mint horgony súlyos ónja, vasa. De egyes hölgyek keze a gyermek boldog tudatlanságával magasra emeli a régi holmit, amelyek élete hosszabb az emberénél és igy többet is jelent annál. Finom ujjak kecsesen simogatják az öregségtől mär vak nézésű ékköveket, a siket fémeket, akárcsak első birtokosa,, egy erdélyi kisasszony talán, ki a tizenhatodik században szedte azt elő nászládából és maga is fénylett és ifjú volt, mint az ékszer akkor. És háború volt akkor is…
L. L.

Forrás: Pesti Napló, 1915. január 12.