A má­so­dik éva­dom jól in­dult, új sze­rep-csil­lag mo­soly­gott rám a zsi­nór­pad­lás­ról, azaz Thá­lia egé­ről.

(Nap­ló) Ki­tet­ték a Far­sang sze­re­posz­tá­sát. Adó­hi­va­ta­li gya­kor­nok va­gyok ben­ne. Is­mét egy sze­rep! Kiss At­ti­la ren­de­zi.

A Far­sang­ban cso­dá­la­tos sze­re­pet kap­tam. Itt van a leg­na­gyobb víg­já­té­ki le­he­tő­ség. Óriá­si ked­vem van hoz­zá. Hi­he­tet­len, hogy mennyi sze­re­pet ka­pok, és nem is akár­mi­lye­ne­ket. To­vább­ra is egy­foly­tá­ban dol­goz­ni fo­gok. Na­gyon ör­ven­dek.

– Tu­tu­ka, a szta­ha­no­vis­ta.

A Far­san­gig egye­lő­re vár­nom kel­lett, ad­dig is a Hegyi pa­tak alatt szen­ve­délyes kár­tyás let­tem. Ak­ko­ri­ban az ul­ti volt a di­vat a szín­ház­ban. Pró­ba vagy elő­adás előtt né­há­nyan így kö­szön­töt­tük egy­mást: „Ki oszt?” Szí­nész-ren­de­ző kol­le­gánk vé­let­le­nül kiosz­tott fer­tő­zött hár­mun­kat egy me­se­da­rab­ban, amely­ben kár­tya­csa­tát kel­lett vív­nunk. Olyan he­ves­re vet­tük a je­le­ne­tet, hogy me­net köz­ben kény­te­len volt vál­toz­tat­ni. Ere­de­ti­leg Póz­na vol­tam, majd Tánc­ki­rállyá változtam. Nem is let­tem az elő­adás osz­lo­pa.

A Hegyi pa­tak-tur­nék, -ki­szál­lá­sok alatt meg­ala­pí­tot­tam a Tap­ló ve­gyes­kó­rust. Né­gyen vol­tunk hal­lás­men­te­sek, ve­gye­sen éne­kel­tünk a busz hát­só fer­tá­lyá­ban. Elő­adás előtt be­vá­sá­rol­tunk, cso­ma­go­lás­kor han­gol­tunk. A da­rab hossza­san volt mű­so­ron, be­da­lol­tuk egész Er­délyt. Sőt még a ro­mán ki­rály­ság te­rü­le­tén is át­ma­gyar­nó­táz­tunk.

Apro­pó, ki­rály­ság! Ugye, hogy min­den csak tü­re­lem, ki­tar­tás dol­ga! Nem men­tem fő­had­nagy­nak a ro­mán–ma­gyar ha­tár­ra, nem men­tem sem­mi­lyen ran­gú ka­to­ná­nak a De­nyesz­ter­től a Ti­szá­ig. Ki­vár­tam, amíg ki­rály le­szek, még­pe­dig ma­gyar: II. End­re.

A má­sik ren­de­ző suttyom­ban a fü­lem­be súg­ta, hogy ol­vas­gas­sam a Bánk bánt. Sze­ré­nyen meg­je­gyez­tem, hogy már ol­vas­tam. Er­re elá­rulta, hogy ő fog­ja ren­dez­ni. Olyan szug­gesz­tí­ven né­zett rám, hogy hir­te­len­jé­ben azt sem tud­tam, Ti­borc va­gyok-e vagy Pe­túr bán. Majd gon­dol­ko­dó­ba es­tem: nem va­gyok nő, a haj­la­maim is egye­ne­sek… Min­de­ne­set­re ol­vas­gat­tam a Bánk bánt. Amíg jött a sze­re­posz­tás. Ve­le jött a tan­tusz – és na­gyot kop­pant. Az tör­tént, hogy Má­sik­ren­de­ző majd min­de­nik sze­re­pet dup­lá­ban osz­tot­ta ki, de egy he­lyütt tú­li­vott a cé­lon: az Izi­dó­rát (!) há­rom mű­vész­nő­nél va­sár­na­pi ven­dé­ge­bé­des­ked­te le, de csak ket­tőt tu­dott bol­dog­gá ten­ni, ezért a har­ma­dik nyil­vá­nos bánk­bá­nat­ba esett.

Én II. End­re II let­tem, va­gyis pót­ki­rály. Ké­sőbb, va­la­mi­fé­le át­cso­por­to­sí­tás foly­tán, egye­du­ral­ko­dóvá emel­ked­tem. Má­sik­ren­de­zőn­él elő­ször és utol­já­ra. A to­váb­bi ki­lenc esz­ten­dő alatt még egy Nul­la­dik End­ré­re sem mél­ta­tott.

Az egyik ol­va­só­pró­bán meg­tisz­telt ben­nün­ket Ta­má­si Áron öz­ve­gye, il­lusz­tris kí­sé­ret­tel. Ak­kor je­lent meg Illyés Gyu­la Bánk bán-át­iga­zí­tá­sa. A tisz­telt ven­dég min­de­ni­kün­ket meg­aján­dé­ko­zott a gyö­nyö­rű ki­ál­lí­tá­sú könyv­vel. Is­mer­ked­tünk, há­lá­lkod­tunk, szó­ba ke­rült a Hegyi pa­tak… A kel­le­mes cse­ve­gést csu­pán egy-egy pa­pír­her­se­nés­sel kí­sért mo­tyo­gás za­var­ta meg oly­kor. Bi­ber­ack II seb­té­ben má­ris ké­szí­tet­te ma­gá­nak a sze­rep­pél­dányt. La­poz­ta a friss kö­te­tet elő­for­du­lá­si ala­pon: „Ezen a la­pon van szö­ve­gem, ma­rad; ezen a la­pon nincs szö­ve­gem – té­pés; ezen van, ezen is van; ezen nincs – hhrrss; ezen sincs…

A II. End­re volt az el­ső olyan sze­re­pem, amely előtt úgy áll­tam, mint if­jú há­ziál­lat az új be­já­rat előtt. Néz­tem, né­ze­get­tem, gyö­nyör­köd­tem ben­ne, de nem jöt­tem rá, ho­gyan kell be­men­ni raj­ta. A ház­mes­ter meg nem árulta el a kó­dot. Vagy ő sem tud­ta, vagy nem is akar­ta. Ná­lam nem, de ve­lem jól­la­kott. Pe­chem­re a ki­rály csak az utol­só, rö­vid (és még meg is hú­zott) fel­vo­nás­ban lép szín­re, ami­kor már min­den sze­re­plő vagy ké­szen van a fi­gu­rá­val, vagy már nem is lesz. És még ha­lo­gat­ta is a (szín)ház­mes­ter az én szí­ne elé lé­pé­se­met, míg­nem Visky nyílt szí­nen szín­val­lás­ra nem szó­lí­tot­ta irá­nyom­ba. Ak­kor kez­dett ve­lem több­ré­tű­en fog­lal­koz­ni: ím­mel is, ám­mal is.

(Nap­ló) Kín­ló­dom II. End­ré­vel. Sok­kal ne­he­zebb, mint hit­tem vol­na. Rö­vid, né­ha egy­sza­vas re­pli­kák, óriá­si át­élés­sel, min­den előz­mény nél­kül, egyet­len je­le­net­ben. Mély fáj­da­lom, te­he­tet­len­ség, ta­nács­ta­lan­ság, egye­dül ma­ra­dott­ság. És min­dez mi­ni­má­lis moz­gás­le­he­tő­ség­gel.

– Ép­pen ez a stockhol­mi sróf, Tu­tu­ka! Nem a langa­lé­ta ka­lim­pá­lás.

Egész éj­sza­ka nem alud­tam a Bánk miatt. So­kat vias­kod­tam a sze­rep­pel. A mai fő­pró­bán azon­ban mint­ha el­fo­gad­ha­tób­ban ment vol­na.

A be­mu­ta­tó után is so­kat ver­gőd­tem.

(Nap­ló) Né­hány ren­de­zői uta­sí­tá­son, be­ál­lí­tá­son mó­do­sí­tot­tam, és a – sze­rin­tem – meg­fe­le­lő út­ra tér­tem.

Egy­szer még fel is lá­zad­tam Di­cső­ben. Nem nagy di­cső­ség: ad­dig hő­bö­rög­tem ma­gam­ban, amíg eny­hén ber­úg­tam. Elő­adás előtt. A kö­zön­ség so­ha nem fi­gyelt ennyi­re rám, azt hit­te, ko­ra­be­li nyel­ven be­szé­lek.

És mit hit­tek a kri­ti­ku­sok?

„… az End­rét ala­kí­tó Sza­bó Zol­tán já­té­ka, ami ma­ga a ve­re­ség: szin­te görcsbe csa­va­ro­dik, és hát­ra ret­ten a szín­pa­dra be se lé­pő zen­dü­lők elől. Meg­le­pő­en »gó­ti­kus« je­len­ség, még arc­já­té­ka is a ré­gi mi­nia­tű­rök sti­li­zált szo­mor­úsá­gát idé­zi.” (Ha­lász An­na: Bánk­ról gon­dol­kod­va Sep­si­szent­györ­gyön. A Hét, 1977. nov. 25.)

– Az: gó­ti­ká­ba csa­va­ro­dott szo­mo­rú görcs.

„End­re ki­rályt Sza­bó Zol­tán je­le­ní­tet­te meg, rö­vid­re nyírt sze­re­pé­vel, vé­le­mé­nyem sze­rint, nem vesz­tett a szent­györ­gyi elő­adás. Mél­tó­sá­ga és csa­lá­di éle­te rom­jai­ból va­ló fá­radt fel­tá­pász­ko­dá­sát Sza­bó Zol­tán el­hi­tet­te ve­lünk.” (Cze­gő Zol­tán: A fe­la­dat­hoz mél­tó elő­adás. Me­gyei tü­kör, 1977. dec. 1.)

– Drá­ga dru­szám, kö­szö­nöm a hi­szé­keny­sé­ge­det.

„Sza­bó Zol­tán, II. End­re ki­rály ala­kí­tó­ja, újabb lé­pést tett az elis­me­rés fe­lé, bi­zo­nyít­ván, hogy fenn­tar­tás nél­kül meg­ér­dem­li a ren­de­zők bi­zal­mát.” (O. Raˇde­a­nu: Bánk bán, Cu­vîn­tul nou, 1977. dec. 20.)

– Sa­ját for­dí­tá­som ro­mán­ból és ka­pás­ból.

Hir­te­len hír: oda­fönn rá­bó­lin­tot­tak a ma­gyar­or­szá­gi tur­nén­kra! Sylves­ter ad­dig spe­ku­lált, ad­dig fa­csa­rin­tos­ko­dott, amíg ki­sü­töt­te, hogy Sep­si­szent­györgy és Vesz­prém test­vé­rek. Majd ra­va­szul tá­lal­ta az ideo­ló­giai kö­rí­tést, és le­bon­tot­ta a na­cio­na­lis­ta ke­rí­tést.

A ha­tárt át­lép­ve meg­csa­pott a sza­bad­ság, az ott­hon, a ma­gyar or­szág má­mo­ra. No meg a Sze­melt riz­lin­gé.

Anyó­som ezút­tal egy ku­pa dió­bél he­lyett két ma­rék du­gi fo­rint­tal dop­pin­golt en­gem. Egy­ből tar­tá­som lett, ké­nye­sen lép­ked­tem, kü­lön­ben a ren­ge­teg apró­pénz úgy zör­gött a zok­nim­ban, mint­ha sar­kan­tyúm lett vol­na. Ép­pen há­rom üveg bor­ra va­ló­val ti­peg­tem.

Sze­ge­den várt ben­nün­ket Ilia pro­fesszor úr, aki­nek a Ti­sza men­ti ná­da­zás­ról-gyé­ké­nye­zés­ről írt dol­go­za­tait for­rás­ként hasz­nál­tam a fi­lo­ló­gi­án. A té­ren, ta­lán ép­pen a szín­ház előtt, üve­ges­től elé­be tán­to­rod­tam, s bő me­lénnyel tet­tem fel ne­ki a ra­vasz ta­lá­lós kér­dést:

– Tet­szik tud­ni, mi volt az ál­lam­vizs­ga-dol­go­za­tom cí­me?

Za­var­ba jött, érez­het­te a bor- és csap­da­sza­got:

– Sha­kes­pe­are, Mo­liè­re…

– A me­ző­fe­lei gyé­kény­szö­vő há­zi­i­par szak­szó­kin­cse – vág­tam ki a re­zet fél­száj­ból, mint ci­gány a ve­ze­ték­ből.

A pro­fesszor úr né­zett en­gem, néz­te az üve­get, néz­te a tár­sai­mat, én néz­tem, néz­tem a sze­me­tes ku­kát, majd ne­ki­ira­mod­tam hány­in­ge­rült­en.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ