Fotó: szekelyhon.ro

Amíg még járt a sínkoptató kávédaráló, a rücsi impegát a kis állomásépület egyetlen épen maradt szobájában húzta meg magát. Egyszer aztán vége lett a kisvasútnak, ki emlékezne rá. Valamikor 1997. április 1-jén a Román Vasúttársaság (CFR), veszteségeire hivatkozva megszüntette a marosvásárhelyi keskeny nyomtávú vasút mezőségi szárnyvonalán a közlekedést.

Néhány járat még üzemelt a másik vonalon, Nyárádszereda és Marosvásárhely között, majd április 14-én végleg megszűnt a személyszállítás. A gördülő állomány nagy részét, a gőz– illetve dízelmozdonyokat, a teher– és személykocsikat szétdarabolták, ami még megmaradt, azt a vasúttársaság eladta. Azt aztán már valóban senki sem tudja, az impegáton kívül, hogy abban az évben ki volt a közlekedési miniszter, és ki volt Maros megye prefektusa. Az emberek mindig csak annyit tudnak, ha tudják, hogy most éppen ki az ország elnöke, és ki a vásárhelyi polgármester.

Az im­pegátra egy esős héten ráom­lott a mennye­zet, de ki­sebb sérüléssel megúszta. A belső irodáról kiszóltak, hogy nem te­het­nek sem­mit, javításról szó sem le­het, ha hajlék kell, ke­res­sen másik állomást. Nyugdíjba nem küldik, mert az sok papírmunkával jár, el­len­ben a fi­zetését –
amúgyis olyan je­lentékte­lenül ki­csiny – továbbra is kézbesíti a pos­ta. Másnap cigányútra te­relték a te­le­fon­ve­zetéket.
A rücsi im­pegát hol a Mezőségen, hol a Nyárádmentén ten­gett-len­gett, amíg még áll­tak azok a kis épületkék. Ami­kor mind­je összedőlt vagy téglánként hordták szét, az im­pegát a mellékvágányon ha­gyott, ugyan­csak ki­fosz­tott, le­ron­gyolódott va­go­nok­ban húzta meg magát. Meg­fog­ha­tat­lan, hogy miként talált rá a min­dig más-más postás, hi­szen az országban he­te­kig ke­re­sik a címzet­te­ket, gya­kor­ta nem­hogy a pénz, ha­nem a pénzes­postás maga sem kerül elő.
Az is rejtély, hogy va­gon­lakó korában a rücsi im­pegátnak miként támadt táltos híre, aki meg­mond­ja, mi lesz. Hozzáférhetősége a nullát súrol­ta. Kosz­lott kincstári sapkája hol az egyik, hol a másik vasúti ko­csi ab­lakában kéklett föl –, ám ami­kor a tanácskérő cso­daváró va­la­hogy fel­tornászta magát a félig le­sza­kadt lépcsőn a fo­lyosóra, és végre meg­találni vélte a bak­ter­szárnyú látóem­bert, az már a másik szer­elvény ab­lakból vi­gyor­gott vissza.
Ak­ko­ri­ban ke­let­ke­zett két ked­ves is­merőse: egyik az öreg­em­ber a Mákföldről, a másik pe­dig a Musz­tikás.
A Mákföldre úgy került a rücsi im­pegát, hogy ami­kor már tel­je­sen szétverték a va­go­no­kat, és a síne­ket is el­hordták ócska­vas­ba, meg­je­lent neki ez a Csi­gur Mi­gur, és azt mond­ta tisztán, világo­san, ért­hetően: Csi­gur mi­gur. A rücsi im­pegát könyökig meg­hatódva követ­te a sántikáló öreg­em­bert.
Sokféle szer­zet él a Mákföldön. Per­sze nem egy­szer­re s nem egy időben, leg­alábbis úgy tűnik, más-más di­men­zióban lakják be a dom­bot, ame­lyen már csak csípős tor­ma te­rem. Mióta össze­vissza turkálták a kincs­ke­resők, alig ma­radt művel­hető terület. Az iga­zi ara­nyat pe­dig, ami csak-csak biz­ta­tott eggyel-mással, az ara­nyat termő mákültetvényt: fi­a­tal korában bot­tal őriz­te ez a Csi­gur Mi­gur. De egy éjszakán régi el­lenségük, a kecs­ke­csicsű kis­asszo­nyok klánja rájuk hoz­ta a far­kas­fogú lótetűket és a dinglózabáló sáskákat, ezek a ret­te­ne­tes férgek pe­dig azonmód mind fel­zabálták a gubókat. Meg is része­ged­tek be­zony a gaz­dag cse­megétől. Bot­tal verték agyon va­la­mennyit. Hogy mégse vesszen min­den kárba, ki­do­bolták a fa­lu­ban, s a la­kosság ket­re­cestől szállítot­ta ma­jorságát a sza­bad zabára.
De saj­nos, a mák is oda­lett.
Húsvétra a tyúkok far­kas­fogú dinglókat és sáska­fejű lótetűket toj­tak gar­madával.
Azo­kat a kutyák falják. Ki tudná, köly­kezéskor mi jön ki.
Min­den­ki­nek van egy bánata, mond­ta a rücsi im­pegát, mi­kor a fa­lucs­ka bőbeszédű bol­to­sa fel­világosítot­ta a hely­zetről.
Igaz-e, öreg? – kérdez­te Csi­gur Mi­gurt a derék, százki­lenc­venötös ke­res­kedő.
Az öreg ezt fe­lel­te: – Csi­gur mi­gur.
Éppen érke­zik a postás. – Ná, ná, dom­nu im­pegát, meg­hoz­tam a nyugdíját.
A bőbeszédű bol­tos bi­zal­ma­san odasúgott az im­pegátnak. Amiből ki­derült, hogy a hóri­hor­gas fi­gu­ra régebb musz­tikásként ősöreg, ro­zo­ga gebén járta a fal­va­kat, lépet gyűjtött, árul­ta a vi­asz­kot. Lábán li­kas gu­mi­csiz­ma s fol­to­zott ülepű nadrág, fején elnyűtt ka­lap, hátán tet­ves be­kecs, tízméte­renként da­lolt egyet-egyet égigérő nyújtott fej­han­gon, amit sen­ki sem értett, de abból mégis tud­ni le­he­tett, hogy hej, hopp!, megjött a musz­tikás.
Most íme, pénzt számol az im­pegát markába. Meg­van-e, nem-e –, a rücsi so­sem fir­tat­ta, mennyi a járadéka.
Már azért is remuskálás – önmar­cang – kénoz­za, hogy egyáltalán. Hogy ő még a román állam­vas­utak szolgálatában áll, hol­ott valójában csak buj­do­sik itt, a porrá vert tündérkert­ben.
Eb­ben a kvázi Erdély­ben.
Sapkáját néha úgy for­gat­ja, mint­ha ő lopná az országot.
A bolt­ban a szin­te sem­mi mel­lett szi­rup­pal édesített mo­no­polt is mértek. – Min­den­ki a vendégem – rik­kan­tot­ta a rücsi im­pegát. No, ad­dig­ra a bol­tos­sal össze­sen hárman let­tek.
Maj­szol­tak hozzá ajzséniát.
A követ­kező décent után a postássá ved­lett musz­tikás már anya­nyel­vi szin­ten társal­gott az öreg mákter­mesztővel.
– Digár dun­gor? – kérdez­te csak úgy, melléke­sen. Mire az öreg:
– Csi­gur mi­gur.
– Do­gur dögör? – ma­kacs­ko­dott a musz­tikás.
– Csi­gur mi­gur – ma­ka­csol­ta meg magát Csi­gur Mi­gur.
A bol­tos ismét töltött a tölcséres szájú de­cis üve­gek­be, úgy­hogy eb­ben ma­rad­tak.
A rücsi im­pegát nem szíve­sen jósolt en­nek a két derék lélek­nek. De ami­kor a musz­tikás fordítani kezd­te a párbeszédet, félre­tol­ta az italát.
– Azt mond­ja – fi­tog­tat­ta tudását a musz­tikás –, azt mond­ja, hogy az em­be­rek hitványak. De azért van közöttük sze­ret­hető.
Az im­pegát le­vet­te a sapkáját, és gond­ter­hel­ten va­kar­gat­ta a búbját.
Mi a baj? – értet­len­ke­dett a musz­tikás.
Most jobb, ha ki­megyünk – mond­ta a rücsi.

A nyo­mo­za­ti anyag sze­rint nincs azo­nosítható tet­te­se a kettős gyil­kosságnak. A százki­lenc­venötös bol­tos val­lomása gye­re­kes. Értékel­he­tet­len. Sze­rin­te ha­tal­mas radácska kap­ta ölbe őket. Nem is csak vit­tel, el is ra­gad­ta. Su­han­va tűnt el, mint egy űrhajó. Az óriás szar­vas­bogár egyik szarván ült a musz­tikás, a mási­kon az öreg. És a bogárhátú űrhajó ak­kor emel­ke­dett a ma­gas­ba, mi­kor Csi­gur Mi­gur azt mond­ta a pilótának (pájlot), hogy:
– Csájgör májgör.

Hol érnek véget, ki­derül.

Forrás: eirodalom.ro