[1914] December 13. Tegnap éjjel érkeztünk Belgrádba. A hadvezetőség túlzásba viszi a gavallériát: szigorú parancsot kaptunk, hogy semmi idegen jószághoz ujjal sem szabad nyúlnunk. Éhesen és szomjasan, anélkül mentünk el a gazdája hagyott csemegeüzletek előtt, hogy egy fillérnyi kárt tehettünk bennük.
Éjjeli szállást valami törvényszék-féle épületben kaptunk. A szűk épületben hering módjára összezsúfolva feküdtünk; én 39 fokos lázban a hideg lépcsőházban aludtam.
Most hajnalban látom, hogy a város teljesen kihalt, csak néhány szegény ember maradt benne, akik talán nem tudtak elutazni. A bombázás túlságos kárt nem tett a városban, a középületek közül alig néhányat rongált meg, ellenben a kisebb házak közül sokat döntött össze a gránát légnyomása. A kövezet is sok helyütt föl van tépve, de a konak ép, csak a kerítése pusztult el.
Messziről ágyúdörej hallatszik. Délkeletről muníciós és trénszekerek meg ágyuk kettős sora jön visszafelé. Mi pedig indulunk befelé. Hová, meddig vagy mily föladat elvégzésére, arról sejtelmünk sincs. Pedig ez a bizonytalanság a katonának talán legsúlyosabb terhe. Az emberek igyekeznek kitalálni a parancsot; százféle hír („konyhaparancs”, „pucer-rendelet”) ezer változatban fut végig és vissza a szakaszokon, de az idegek e kinos táncoltatása hiábavaló, egyik hir megöli a másikat és végül csak nem marad egyéb, mint a nyomasztó bizonytalanság.
A szekerek, ágyuk, mozgókonyhák szakadatlan folyama – tarkítva egy-egy katonacsapat, juhnyáj, marha- vagy disznócsorda által – egyre hömpölyög visszafelé. Életem egyik legnagyszerűbb, felejthetetlen látványa ez a sokezerszeresen megnagyított, eleven Feszty-körkép. Mintha csak a népvándorlás egy darabja vonulna el mellettem az északi széltől porfelhőbe burkolt országúton. Az árokban szinte pontosan minden száz lépésnyire egy-egy elhullott ló vagy szarvasmarha temetetlen dögteste nyújtogatja merev lábát az égre vagy mutatja fölszakitott bordáit felénk.
Kérdezgetjük az embereket, hogy honnan jönnek, messze-e még az ellenség. Vagy nem értik meg a magyar szót, vagy nem hallják, egykedvűen mennek tovább. Végre akad egy jóképű csendőr, aki megszán bennünket és elárul ennyit: „Ha igyekeztek, estefelé találkozhattok vele.”
Délután 1 órakor magaslatra értünk, honnét egy szempillantásra elénk tárult az egész harcvonal. Irtózatosan dörögtek az ágyuk, ropogtak a gépfegyverek és minden félpercben fölvillant valahol egy-egy srapnelrakéta. Embereink arcán halálos sápadtság ömlött el; kettő ideggörcsöt kapott; hiszen mind budapesti ember, hivatalnok, kereskedő, gyári munkás és mind tul van a negyvenen. Az első ijedtség azonban hamarosan elmúlt és egy negyedóra múlva már olyan nyugodtan melegítették a konzervgulyást, mintha valami majálison lettek volna.
A háborúval együttjáró cigányélet még az idősebb népfölkelőt is valósággal gyermekké változtatja, akinek a hangulata játszi könnyedséggel szökell egyik szélsőségből a másikba, de általában a vidámság felé hajlik.
Amíg a többiek falatoztak, én kiállottam az országút szélére, ahol sáros, véres, tépett ruháju, torzonborz szakállú, sápadt arcú katonák hallgatagon járnak, mint a hazajáró lelkek. Ezeken csakugyan szemmel látható, hogy míg a kacagás eldurvitja, a szenvedés megfinomitja az arcot! Mennyi igazi Krisztus-fej! Az egyik hirtelen kiválik a sorból, elém áll, szinte féltérdre ereszkedik, keze reszket és remegő hangon – német nyelven – egy cigarettát kér. Szerencsére volt még egy kevés dohányom, felét neki adtam. Azt a hálás tekintetet soha el nem felejtem. Eddig csak a kutya szemében láttam ennyi melegséget, hűséget, ragaszkodást.
Parasztszekereken sebesülteket hoznak, – mieinket, rácot vegyesen. Arcukon a halálos kimerültség fásultsága; egyik viaszksárga, másik kékesfekete, amaz vértől szennyes. Némelyik fölött szinte látom a halál utat parancsoló kézlegyintését; ezek már nem Belgrádba, fölfelé mennek. Eszembe jut sok csatakép : ágaskodó fehér paripán kackiás huszár vágtat előre a robbanó srapnelek között. Mennyi hazugság!
Vajon járnak-e erre festők, meglátják-e az igazságot és meg merik-e festeni ?! Visszagondolok Verescsagin képeire. Most ugy érzem, hogy csak a szándék volt bennük becsületes, de lefestőjük sohasem látott háborút.
Estefelé megered az cső, de az emberek alig veszik észre.
A közelben egy viskó kuporodik, odahúzódom egy szerbül is tudó bajtársammal és beszélgetni kezdek a gazdával. Keservesen zokog az öreg és tolmácsom közli, hogy két fia közül az egyik a bolgár háborúban elesett, a másikat most juliusban behívták és azóta nem hallott felőle semmit. Egyetlen leányát és egyetlen tehenét a szerbek elhajtották, egész élete munkájának gyümölcsét: 40 dinárt pedig elrabolták a katonák, hogy szerbek-e vagy a svábák, nem tudja.
Megsajnáltam nagyon a szegényt, de azért a fölajánlott éjjeli szállást nem mertem elfogadni tőle.

December 14. Kilenc óra körül elhallgattak az ágyuk. Lekuporodtam én is a pásztortűz mellé és onnan néztem a visszavonulók sötéten hullámzó, csikorgó, csörömpölő, dübörgő folyamát. Azután elaludtam ott a szabad ég alatt, a szélben, esőben és virradni kezdett már, amikor fölébredtem. Éppen a reggeli feketekávét készültek kiosztani – én egy közeli forrásnál kerestem mosdóvizet –, amikor megjött a parancs: vissza Belgrád felé! Milyen szívesen, fiatalosan lépkedtünk mi, másodosztályú népfölkelők! Vidáman integettünk a fölöttünk berregve bugó röpülőgépeknek és angolosan sült vesepecsenyét „rendeltünk” az országút melletti réten egész marhákat nyúzó katonáknál, akik a tréfás parancsra vesepecsenye helyett a .,regruta” gunyszót dobálták utánunk.
Egy félóra múlva megálltunk, sáncárkokat kellett rögtönöznünk. A sáncárkokban közvetlen szomszédaim S. I. budapesti telekkönyvvezető és Sch. A., a „Telefon Hirmondó” tisztviselője voltak. Hárman megállapodtunk, hogy egymásnak életre-halálra védelmezői leszünk, amelyik megsebesül, azt a másik bekötözi és aki elesik, annak haláláról családját a másik értesiti. Azután nyugodtan – mintha valamelyik gyorsvonat pamlagán hevernénk – elkezdtünk csöndesen filozofálni. Hogy milyen különös is az, hogy az embernek ilyenkor nem jutnak eszébe szülei,barátai, könyvei, hivatala; még a gyermekei is csak egy-egy pillanatra tűnnek föl, ellenben minden gondolata egyetlen élőlény…a feleség körül csoportosul. Szinte önkénytelenül vettem elő egyetlen levélpapíromat, fegyverem agyára magam elé fektettem és törött hegyű ceruzámmal megírtam feleségemnek ezt a búcsúlevelet:

Édes Feleségem!
Sáncárokban, az ellenségtől pár száz lépésnyire írom e levelet. Remélem, hogy jószerencsém és higgadtságom meg fognak kímélni a komolyabb bajtól, de viszont el kell készülnünk arra is, hogy hazám, nemzetem javáért életemet kell adnom. Már nem félek a haláltól, megbékéltem vele; hiszen lehet, hogy sok rossztól szabadit meg. Megnyugtat az a gondolat, hogy a veszélyt nem kerestem és hogy halálommal talán gyermekeink jövő szerencséjét mozdítom elő.
A halál kapujában jól esik meggyónnom neked, hogy amióta megismertelek, mindig és igazán szerettelek, akkor is, amikor a látszat talán mást mutatott. Testem-lelkem szerette testedet-lelkedet, apró kis hibácskáidat is, főleg azonban azt a páratlan, okos jóságodat, amellyel bocsánatkérésem utján mindig elibém siettél.
Jól esett tudnom, tapasztalnom, hogy igaz és hűséges barátom vagy, akit soha semmi körülmény el nem tántoríthat mellőlem. És mivel így szerettelek és így szerettél, oly boldog voltam melletted, amennyire ember egyáltalán boldog lehet. Köszönöm azt a sok-sok gyönyörűséget, amit nekem szereztél és kérlek, bocsásd meg minden bántásomat, amelyekért különben megbánásom úgyis mindig eléggé megbüntetett.
Sajnállak, hogy síromat nem gondozhatod, nem ültethetsz föléje virágot; elképzelem, mennyire nagyobb lesz a te gyászod halottak ünnepén, mint a többi asszonyé. De gondolj arra, hogy viszont én mennyiszer mondottam, hogy szeretnék siratók nélkül, valami erdő mélyén temetkezni. Ne bándd tehát, hogy ebben is az én kívánságom teljesült.
Jövődre vonatkozólag azt tanácslom, hogy ne menj másodszor férjhez. Dc ha máskép fogsz határozni, áldásomat már előre megadom frigyedre. Tudom, hogy azért emlékemet meg fogod őrizni.
Gyermekeinket neveld abban a szellemben, mint eddig. Keresd bennük a vigasztalást; adja isten, hogy azt meg is találjad bennük.
Kezedet meleg, baráti hálával megszorítva,
sokszor csókol szerető K – .

Kedves Fiaim!
Édes apikátok utolsó üdvözletét és csókjait küldi e levélben azzal a kívánsággal, hogy szeressétek egymást mindig ugy, ahogy édes apika szeretett titeket. De még egymásnál s önmagatoknál is jobban szeressétek a ti áldottlelkü anyátokat, akinek most már igazán ti lesztek egyedüli támaszai és vigasztalói. Legyetek szépség- és igazságkedvelő emberek, mely magaslatra azonban csakis lelketek kiművelésével: a természet és a könyv kedvelése utján juthattok el. Minden tettetek, sőt minden gondolatotok előtt kérdezzétek önmagatoktól: vajjon örülne-e, ha ezt látná, vagy tudná… az én édes Anyám?! Ha csak ezt, ezt az egyetlen jó tanácsomat megfogadjátok, föltétlenül derék s egyúttal szerenesés férfiak lesztek, mert édes Anyikátok jó és okos asszony s a világon mindenkinél jobban és önzetlenebbül szeret benneteket.
Ezekben a kis rajzocskákban pedig utolsó, szent csókjaimat küldöm mindegyikötöknek. Tegyétek el emlékül magatoknak; a körülrajzolt helyeken ugy csókoltam meg a papirt, mintha a ti édes ajkatok lenne.
Isten veletek, ti hároni legkedvesebbje szívemnek,
3 csók édes Feleségemnek,
3 csók kedves Kari fiamnak.
3 csók kedves Tibi fiamnak.

Délelőtt 11 óra. Amikor a levelet megcsókoltam… kicsordult a könnyem. Aztán megkértem Sch. pajtásomat, irja le szerbül e mondatot: „Aki levelemet megtalálja, az égre kérem, küldje el postán szegény özvegyem címére.” A nyitott borítékba betettem még megmaradt néhány korona papírpénzemet és hátlapjára magyarul, németül és szerbül a kérő szókat.
Közben S. szomszédom megkérdezte, hogymit irok és válaszomat megkapván, igy szólt:
– Milyen érdekes lenne, ha fogságba kerülnél, leveledet elvesztenéd, valaki postára adná és amire hazakerülnél, a feleséged már második férje oldalán fogadna.
Mindhárman jót nevettünk a tréfán, de a másik pillanatban már megláttam, hogy az ő szemük is nedves, mert ők is búcsúlevelet írnak… feleségüknek.

Délután 1 óra. Alighogy a levélírással elkészültem, elhagytuk a sáncárkot, mert az ellenség oldaltámadásra készült és mi fölmentünk egy másik hegy gerincére. Az egyik szakaszt nyomban kiküldik, hogy a hegygerinc szélén sáncokat ásson. Tőlünk alig 100 lépésnyire irtózatos erővel dolgozik egy ütegünk. Csattanása olyan, mint amikor egészen közelre csap le a villám. Fönséges ez az emberi kéztől készített villám. Köröskörül borzalmasan dörögnek, böffögnek az ágyuk, szakadatlanul ropognak a gépfegyverek. Mi a tartalékvonalban pipázgatunk. Csodálatosan, érthetetlenül
nyugodt vagyok. Futnak a mi sáncásóink!…
Egy gránát talán ötven lépésnyire csap le. Mint valami füst- és koromszökőkut…

Délután 4 óra. Az előbbi mondatot dülöngő betükkel írtam, a megriadt népfölkelők lökdöstek. Menekülnünk kellett, mert egymásután nyolc gránátot dobtak közibénk a szerbek. Nyilván „be volt lőve” ez a terület is, máskép nem találtak volna reánk oly hamar. És mi födözék nélkül álltunk a nyilt hegytetőn! Isten csodája, hogy egyetlen emberünkben sem esett kár. Most kaptuk a parancsot, hogy az országúttól jobbra-balra sáncokat kell ásnunk.
Naplómat ismét csak két nap múlva folytatom, közben nem volt alkalom az írásra. Századparancsnokunk azt mondta, hogy ezt a sáncot nekünk életre-halálra védenünk kell, amig a visszavonuló sereg utolsó katonája biztonságban nincs, öt óra körül megeredt az eső, de hat felé már készen volt az árok. Egy szó, egy hang nélkül, halálra készen vártuk az ellenséget. Az eső szakadatlanul zuhogott, az ágyuk megfeszített erővel dolgoztak. Kilenc óra körül lőtávolunkba jutott az ellenség. Tüzelni kezdtünk, de csak ugy vaktában; csak hallottuk a halk zörgést, de látni nem láttunk
semmit. Ök ellenben tudhatták, hol vagyunk, mert fejünk fölött sürün fütyültek a golyók. Egyszerre egészen közelről megláttuk a mozgó alakokat. Jobbszárnyunkon elhangzott a parancs: „Ki a sáncokból!… Roham az ellenség ellen! Előre!… Talán csak képzelődés volt, de mintha hallottam volna azt a rémes nyisszanást, amint a bajonett átszalad az emberi testen… A puskaropogáson is áthallattszott egy-egy elnyújtott, üvöltésszerü „Bozse… bozse moj…”-kiáltás. Azután élesen fölharsant a mi tisztünk kiáltása: „Vissza!”
Akik megmaradtunk, rendben visszajöttünk; egyetlen golyó sem jött utánunk. Éjfél után két órakor Belgrádban és reggel fél négykor már hazai földön, Zimonyban rogytam le egy a feneketlen sárból kilátszó fatörzsre. Nyomban el is aludtam, ugy, ülve. Hanem azt a képet, amit este tíztől reggelig, az utolsó sáncároktól Zimonyig láttam, nem felejtem el soha. Majd egyszer megkísérlem azt leirni. Aligha fog azonban sikerülni: Dante tolla kellene hozzá.
S. K.

Forrás: Népszava, 1915. február 15.