Tábori Kornél riportot készít gyerekekkel az Egy halálra ítélt ország borzalmaiból című kötet számára. Budapest, 1920 eleje, Jelfy Gyula felvétele (?)

Az elmúlt napokban igen jelentős könyvritkaság vált világszerte elérhetővé a Magyar Elektgronikus Könyvtár révén: Tábori Kornél Pesti élet című, 130 eredeti fotográfiával illusztrált riportkönyve, amelyet 1910-ben adott ki Révai és Salamon Budapesten. A kortörténeti dokumentumként, illertve korai szociográfiai riportázsként is fölfogható mű egy eléggé nem dicsérhető életfelfogásra irányítja a figyelmet – arra az elszánt dokumentáris tevékenységre, melyet a pesti újságíró, Tábori Kornél honosított meg s gyakorolt magas szinten a magyar sajtóban. A szöveget kísérő helyszíni fotográfiákat sok esetben nem ő, hanem fotós kollégái készítették, de az összehangolás, a szerkesztés, a koncepció vitathatatlanul az övé. Mindent alárendel a valóságábrázolásnak, a valósághűségnek. Meggyőzően beszél minderről a könyv bevezetőjében, amelyet alább elérhetővé tettünk. (K. F.)

Tábori Kornél: Riport és fotográfia

Ez a kísérlet, úgy tudom, a legelső riportkönyv, amely Budapestről beszél és szeretném, ha most nyomban külön is hangsúlyozhatnám ennek a bevezető mondatnak majdnem mindegyik szavát.
Hangsúlyozni szeretném pedig azért, mert minden szó egy-egy magyarázat és mentség, amely a teljes megértést közvetíti olvasóim és csekélységem között. És nem tudom, min kezdjem a ki magyarázkodást. Talán azon, amit a legfontosabbnak tartok, tudniillik, hogy ez a könyv: riportkönyv.
Nem tudományos allűrökkel fellépő dolgozat, de nem is száraz statisztika. Az újságírónak és az amatőrnek szemével nézem ezt a hatalmas, fiatal várost s boldog vagyok, ha akár valami szépségét, akár valami fogyatkozását meglátom, de azért anélkül, hogy a pulzusán rajta tartanám a kezemet s a diagnosztikáié orvos vértfagyasztó komolyságával figyelném.
Annak, amit látok, nem keresem itt a biológiai, szociológiai, és etikai magyarázatait, hanem beérem vele, hogy a látottakat egyszerűen megrögzitsem, szóval és képpel s aminthogy a kép, a fotografáló masina objektív szeme egyetlen mozzanatot, folyamatok, okok és okozatok helyett egyetlen pillanatnyi valóságot örökít meg, úgy igyekeztem én is, hogy ujságiró-szemem ridegen objektív maradjon, magát a jellemző mozzanatot kapja ki, minden egyebeknek: okfejtéseknek,
magyarázatoknak mellőzésével. Tűnő és nem is ritka képeket vonultatok fel itt, olyanokat, amelyek nap-nap után ismétlődnek Budapesten s szorosan hozzátartoznak az életéhez.
Nem fölületesen, de azért mégis az újságíró, a riporter látásával igyekeztem beszámolni erről a mi városunkról és még egyszer hangsúlyozom: tudtommal ez a legelső ilyen munka.
S erre talán már inkább lehetek joggal büszke, mint magára a munkámra, Büszke lehetek rá, mint minden teljesített kötelességre. Mert az újságírónak és különösen a riporternek, kötelessége, hogy első legyen. Ha mások megelőztek volna ezzel az ötlettel, bizonyára nem szegődtem volna a nyomukba, igy azonban, éppen az elsőségem tudatában, mentve látom magamat azért is, hogy a könyvem nem teljes, és nem minden fogyatékosság nélkül való. Mert az elsőség illúziója borzasztóan izgatja, hajtja, tüzeli az újságírót. A megírásában nem a legtökéletesebb az, amit holnap az olvasó kezére ad. Tacitusi komolyság és irói tökély
helyett inkább hevenyészve dolgozik. Az elsőség a fő. Meg a gyorsaság. Meg az információ teljessége. Meg az, hogy képet nyújtson a tárgyáról, ahelyett, hogy akár a pszikológusnak, akár a szociológusnak boncoló késével aprózná és elemezné. Az újságírónak meglátónak kell lennie, észrevevőnek és kérdezőnek. Magyarázatokat ad ni: mások dolga, kötelessége és — kenyere. Eszembe jut Dumas Fils, aki, mikor szemére hányták, hogy a társadalmi problémáit csak fölveti,
de meg nem oldja, ezt felelte:
— Én kérdezek csupán, de felelni a társadalom dolga.
Végül pedig ki akarom emelni a bevezető mondatomnak még egy szavát: azt, hogy ez a könyv kísérlet csupán. Annak tekintem magam is. Az újságírónak kísérletezése a maga erejével, meg azzal, hogy a téma, amelyet talált és amely izgatja, mennyire érdekli a közönséget ? Kiván-e ez az ország
a fővárosáról, kiván-e Budapest önmagáról hallani? Nem riad-e meg, kacér vénasszony módjára, ha igazmondó tükörben megpillantja a tulajdon képét? Erre á kérdésre választ hozni, erre van hivatva a kísérletem, amelyet esetleg követhet másik, már nem kísérlet, hanem teljes komolysággal készülő, kimerítő
munka, felölelvén sok mindent, ami ezekről a lapokról kimaradt, nehogy túlságosan megnehezedjék a próbaiszák.
Hiszen mennyi mindenről kellene még szólni, ha nem kötne túlságosan a szűkre szabott hely! így csak, példának okáért, a politikáról szóló fejezetünket emlitjük. Hány karakterisztikus alakról, mennyi jellegzetes dologról kellett hallgatnunk, ha nem akarjuk (és ez lett volna az egész ország közdolgainak hűséges tükörképe) hogy a politika elnyeljen, felfaljon mindent, amiről beszélni kell, — leírni és bemutatni, így szinte kénytelen voltam vele, hogy a sok-sok mondanivalómat egy nagy szerencsekerékbe öntsem, megpörgessem a kereket, aztán két kis árvagyerekkel huzassam ki, találomra, miről írjak, mit illusztráljak meg fényképekkel, mit szorítsak bele a kötetbe.
Hanem talán a jóakarat megbocsáttatja a könyv minden fogyatkozását. Kettős jóakarat. Az, amelylyel a közönség a kezébe veszi a Budapestről szóló könyvet s az a másik, amellyel én a müvecskén dolgoztam. És ezért a másodikért talán megérdemlem némileg az elsőt . . .
No, de tessék besétálni: kezdődik az előadás!

TARTALOM:

Akik az utcán élnek
Politika az utcán
A szerelmes Budapest
Sport és játék
A mi rendőreink
Katonáék
Nyomor és bűn
Pesti vídámságok

A könyv elérhetősége a Magyar Elektronikus Könyvtárban: Tábori Kornél – Pesti élet