Felszáll egy tenyeres-talpas asszonyság, s addig sem teszi félre a telefonját, mig bemutatja a bérletét a vezetőnek, hanem folyamatosan karattyol belé.
Alig valamicskével régebben még az volt a szokás, hogy köszöntünk a vezetőnek (aki vissza is), mert mi léptünk be, s ráadásul ismertük egymást, hiszen rendszeresen ugyanarra a buszra szálltunk (nem költöztünk minden nap más kerületbe). Szóval szemtől-szembe köszöntöttük egymást, hacsak nem éppen kocsival indultunk el otthonról és úgy nem kellett közvetlen kommunikáció útján üdvözölni senkit (önmagunkat abban az időben sem üdvözöltük minden reggel).
Tizennégyen vagyunk fenn a végállomástól számított harmadik megállónál. Haladunk, haladgatunk egy metróállomás felé.
Immár kilenc ember furulyázik a készülékébe. Olyanokat hallani ki, hogy a buszon vannak, mindjárt odaérnek, ahova mennek, hogy izékével skype-poltak fél éjszaka és, hogy mit mondott izéke. Tenyeres-talpas a tizedik távbeszélő, de vitathatatlanul veri az összes többit, különösen hangerőben (ő még meg van győződve arról, hogy ordítani kell a telefonba), halljuk is hova indul most vásárolni, mit szándékozik ott venni és, hogy mit főz majd abból ma ebédre (azaz tágul a témakör).
Jé! Ott a középrészen valaki olvas! Könyvet! Olvasna. Olvasott volna, mert már csukja is be és kinéz az ablakon.
Jól teszi, mert a következő megállónál érkezik egy csapat középiskolás. Bevágják magukat egymás hegyén-hátán a leghátsó ülésekre és különösebb erőfeszítés nélkül túlüvöltik a telefonálókat, tenyeres-talpast – aki már a salátánál tart- is beleértve. (Beszélgetnek.)
Kisvártatva fölkászálódik egy ágrólszakadt homo sapiens (sapiens sapiens vagy csak sapiens vagy még az se), fűlkagylójába vezetett dobpergéssel, amit azért megoszt a jelenlevőkkel, úgy támolyog mindegyik elé kéregetni. (Elfordulnak az elfoglalt fejek.)
A sofőr bevágja a klímát. Maxra. Ő ugyan a molesztálások, lásd hellyel-közzel késelések – na nem ezen a vonalon, hanem a külvárosban – miatt felállított hermetikusan elzárt fülkéjében nem hallja, amit mi csendesek néhányan, mégsem bánná, ha cakkum-paktum iceberggé fagynánk itt az utolsó szálig. Vagy talán az ébredő illatoktól (melyeket ő szintén nem érez) akar megóvni minket? Mert azok is szálldosnak már jócskán a kakofónia kellős közepén.
Jó reggelt!

(Marseille, 2o15, május 3o-31.)

(Részlet a Csudás az élet sorozatból)

1. Gergely Tamás:
   2015. június 1. 13:29

   Igen, aki belép, elmeséltem itten, Stockholmban, kinevettek

2. Gergely Tamás:
   2015. június 1. 13:31

   É néha szólok, hogy nem érdekel, hogy a barátnõje mit csinál

3. Gergely Tamás:
   2015. június 1. 13:32

   Az ásítást kihagytad, Madame. Én néha a számhoz teszem a kezem, ha velem szemben valaki nyitott szájjal ásít

4. Gergely Tamás:
   2015. június 1. 13:32

   Megtettem azt is, hogy elkezdtem énekelni. Õsszel érik babám a fekete szõlõ

5. AGNEL:
   2015. június 1. 17:12

   Majd egyszer megprobalok énekelni én is, Tamas ! Hatha menten kiürül a busz és kényelmesen utazhatok. (A beleszolas itt nem jo, abbol tömegverekedés adodhat.)

6. Gergely Tamás:
   2015. június 2. 07:39

   Ma káromkodtam magyarul két svédnek. Csak úgym, mintha magamnak. A két svéd nézett, nem értették a helyzetet, de a nõ alábbhagyott a férfi lába felé nyomulással

7. AGNEL:
   2015. június 2. 11:10

   Az se rossz. Itt ilyen cérnavékony gyerekek szoktak smarolni a buszun, a metroban (mert az nem csokolazas), ugy igyekszenek a szerencsétlenek, mintha hires filmszinészek lennének, de arra még nem jöttek ra, hogy mi az elegancia (lasd Mercello Mastroani, Richard Burtun, Ava Gardner, Sophia Loren, stb); ugy össze is akaszkodnak, hogy igy masszaban mar majdnem kitesznek egy valamirevalo emberi testet, csak azt nem lehet kivenni, hogy melyik a fiu és melyik a lany. Altalaban mindketten fogdossak a masik hatso felét. Liberté, égalité, choucroute
   !