Bölöni Domokos: Csókoltat Hatvani professzor
Egyszer megjártam, de nagyon, egy nem akármiféleképpen bizalmas, majdhogynam baráti küldemény miatt.
Budafokon lakik egy volt barátom, kedvvel látogattuk egymást, el szerettek volna jönni a nagyobbik lányunk esküvőjére. Mikor itthon felkeresett a másik barátom, aki Újpesten lakott, visszatértére rábíztam a lakodalmi meghívó továbbítását: hogy majd a fővárosban tenné postára, küldje el a közeli Budafokra.
A lakodalom lejárt, a budafokiak nem jöttek el. Aztán egy szigorú levélben a szememre vetették, hogy bezzeg meg sem hívtam őket.
Egy év múltán felkerestem az újpesti cimborát, a másikhoz nem mertem kimenni. Előhoztam a dolgot, a borítékkal, a meghívóval. Ekkor hirtelen a homlokára ütött. Majd valahonnan, egy itt , Marosvásárhelyen vásárolt könyvből kivette a kopertát. Hogy ő bizony abban felejtette.
Emiatt mindkét barátság zátonyra futott.
A budafoki máig nem hiszi el, hogy nem a hibámból kerülte el a meghívás. Az újpesti nem volt hajlandó három sort írni vagy kijönni velem Budafokra, hogy előadjuk a pőre valóságot.
Egy ideig még fél szívvel barátkozgattunk, aztán mára semmissé vált az egész. Az újpesti nemrég meghalt, hamvait bizonyára hazahozzák. Nem tudunk igazán szembe nézni.
A budafoki néha üdvözöl e-mailon. Érezzük, hogy nem vétettünk egymásnak.
Valszeg mégis utál, árulónak tart. Közben kedveli, megválaszolta tétova közeledésemet. Hogy ismét írok, akármiket. Ő is ír. Felfedezte ősei kisvárosát, Arad mellett, és monografikus igényű könyvet készített róla.
Elküldte a MEK-en, én is neki ezt-azt. Őszöregekké válva tán meg sem ismerjük egymást. A téveteg bűnösök duplán fehérednek.
Aki meghalt, már tudja, amit Hatvani professzor. Hogy a túlvilágon sem úgy nincs, ahogyan én, de ám amúgy sem, amint azt te képzelted volna.
A másvilág sosincs otthon.
Villámlik és mennydörög Hatvani professzor.
Az ördög dörömböl az ajtón.
Nyitom, de visszahőköl.
Valahonnan ismerjük egymást.
Ajtaján ott krétáll a felirat: Cras.
Kénkőszag, nem vagyunk sehol.
Pusztai Péter rajza