Lehetséges, hogy egy meghitt családi életet élő szemével nézve, a mi munkánk kényelmetlenségekkel teli, zaklatott, hektikus mindennapokat eredményez. Tagadhatatlan, hogy sokszor kiszámíthatatlan az életünk, ugyanakkor ez talán, ami a legtöbb izgalmat is hozza a mindennapokba. Amint arról már szóltam, az első, ami megszűnik, amikor az ember világcsavargóvá válik, az a saját időnk. Mindig azt az időt kell magunkénak elfogadnunk, amelyik zónájában éppen vagyunk. És ez fehér éjszakákat, de éppen úgy aktív hajnalokat, kalandvágyó délelőttöket vagy mozgalmas délutánokat jelenthet. Hajlamosak vagyunk belefásulni az életünkbe. Mindenbe. Ez az emberi természet egyik velejárója a jelek szerint. Az egyformaságba és a sorozatos változásokba is. A mi feladatunk ezen változtatni. Akkor is, ha egy kis tanyán éljük le az életet, ahol örülni lehet a reggeli napsugárnak, a nyári esőnek, a téli havazásnak és a természet közelségének. Akkor is, ha nyughatatlan világvárosokban hajtjuk nyugalomra a fejünket, és a sziréna zaja és a tülkölés már nemhogy nem zavaró, hanem álombaringató. Akkor is, ha óceánra néz épp az ablakunk, amikor felkelünk, és akkor is, amikor a szeméttárolós belső udvarra, ahonnan a szomszédék veszekedése is áthallatszik csendesebb estéken.
Sokan azt hiszik, ha egyszer kijutott nekem az, hogy este Manhattan tornyainak fénye világítja be a szűk lakomat, nehezen tudnám másutt a szépséget megtalálni. Csak a legbeavatottabb barátok tudják igazán, mennyire nem így van ez. És hogy mennyire kedves a reggel anyám házának ablakán a fákra kinézni és távolban a németi templom tornyát fürkészni, és hogy sosem feledem a piros rózsákat ontó rózsafára nyíló ablakot nagyanyám gyermekkorombéli házában sem, amelyen a játszani csalogató gerlék és perlekedő verebek hangzavara hallatszott be nyári reggeleken.
Amióta a világ megnyílt előttem, ezek a szépségek nemhogy elhalványultak volna, de élénkebbek, még drágábbak lettek. És melléjük íródik a sok-sok új kép, madárcsicsergés, hajnal vagy épp fülledt éjszaka. Sok-sok új mese. Hosszabbak-rövidebbek. Ezekből a pillanatokból áll az életünk. A mesékből, amelyek körülöttünk élnek, velünk, és csak be kell engednünk magunkba őket.

Copthorne-i mese

Ha az ember naponta más-más időzónában van épp, és nem szeretné a szervezetét az őrületbe kergetni, mindenképp legajánlatosabb akkor és úgy aludni, amikor azt a szervezete megkívánja és a lehetőségei megengedik. A londoni pihenőnk a várostól távol, a vidéki Anglia barátságos és rusztikus kisvárosi részén van, Copthorne-ban. És ha hajnalban hatkor jön az embernek, hogy reggelizzen, a legjobb, ha ahelyt végére is jár a dolognak. A román pincérnő eltakarította előlem a tányérokat, és mikor az ezüst kannából kitöltötte a kávémat a csinos porceláncsészébe, azzal a kezemben elindultam át a hallon a kert irányába. A sarokban csendesen pihent még a zongora a nagy falióra alatt, a kandalló pedig hidegen bóbiskolt.
– Jó reggelt, jó reggelt! – integettem oda vidáman a recepciós fiúnak, és miután elolvastam a nevét, elégedetten állapítottam meg:
– Mennyire jó, hogy a világ különböző pontjain belefutok egy-egy Adnanba, és mind olyan kedves és segítőkész.
– Mindenképpen, uram – hajtott fejet előttem Adnan a pult mögül – Tehetek valamit Önért ezen a korai reggelen.
– Azt hiszem, hosszú távra lekötelezne, ha lenne olyan szíves és az ajtót, ami a téli vendéglő teraszon át vezet a kertbe, kinyitná nekem.
– A legnagyobb örömmel! – és a bőrhuzatos kanapékkal és fotelekkel berendezett hallon át máris a világos, a kertre nyíló sokablakos zárt teraszra nyitottunk be, és csikorogva fordult a kulcs a zárban, mikor Adnan kiengedett a kertbe.
Madárcsiviteléstől volt hangos a májusi hajnal, és buja zöld volt minden. A kert közel eső gyepén faasztalok és székek itták a friss harmatot, a fűszálak pedig üdére mosták a cipőmet, amint átvágtam a pázsiton és a patak felé vettem az irányt. A patak valahonnan a szállodára néző erdőből eredhet, és csak azért hozhatták be ide a kertbe, hogy hidat lehessen fölé építeni, kicsiny fapallót, ami alatt a vadrécék szívesen elhápognak csendes reggeleken. A víz innenső partján óriási vadrebarbara levelek legyezték a hajnali szellőt, odaát pedig várt a bukszusokból álló labirintus és a rhododendronok. Az angolkert oldalán egy kőlóca is állingált, de nem csábított leülni, sokkal inkább a madárcsicsergésbe és hajnali üdeségbe csomagolt kert vonzott. Percekig jártam fel és alá, körbe az apró ösvényeken, követtem a barátságos útvesztő szögletes kanyarjait, és mintha nem tudnám, hogy nincs illata, minden rhododendron virágot magamhoz húzva megérintettem az arcommal. Egyik bokor fehéren omlott alá, mint egy menyasszonyi fátyol, a másik rózsaszínben pompázott, a sárgákat és a narancsszínűt pedig a feljövő napsugarak tették tündöklőekké. A kertből visszatekintve a patak túloldalára, a még pihenő szálloda rusztikus képe tárult elém, vidám ablakaival és meghitt hangulatú mesék emlékeivel.
Mielőtt visszamentem volna a kertre ablakot tárt szobámba, még egy kicsit elidőztem az egyik asztalnál a harmatos széken elköltve a feketekávét. Amikor a nap már annyira feljött, hogy ébreszteni kezdte a életet a ház körül, csendesen visszaszivárogtam a szobámba, útkozben megköszönve Adnannak, hogy széppé tette a napomat. A kicsi tavon pedig a ház hattyúja a tó közepére állított tutajról beletottyant a vízbe a vadkacsák közé…

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék