(Levelek New Yorkból)

Derekasan bevallom, hogy Miss Pery teljesen jogosan vont volna felelőségre, hogy mit kasmatolok szürke Hanes alsónadrágban röviddel hajnali három óra előtt a házunk Hillyer Streetre néző jólápolt főbejáratának bádogtetején, közvetlenül az ő nappalijának ablaka alatt, amennyiben épp nem az igazak álmát aludta volna. És ha már a vallomásoknál tartok, azt is be kell ismernem, roppant boldogan nyugtáztam, hogy Piroskánk nem tart fegyvert a főbejárat bádogtetején át betolakodók elleni önvédelem céljából, mint Miss Dietrich, aki szintén nyolcvanon túl vett maga mellé vadászfegyvert az ablakára tóduló galambok és japán fotóriporterek ellen.
Tisztában vagyok ugyanakkor vele, hogy Miss Pery akár a maga javára is fordíthatta volna az esetet, és suhanc barátnőinek, akik még csak hetven vagy nyolcvan évesek, és tátott szájjal hallgatják sokat megélt barátnéjuk kalandjait afrikai vadásztörténetektől az ablakon át éjszaka beszökkenő nyalka fiatalemberekig, lelkesen újságolhatta volna, hogy lám, hozzá még mindig próbálnak éjszaka titokzatos lovagok beszökni az ablakon… Az pedig már kevésbé érdekel bárkit is, hogy én mennyire nem vagyok nyalka, titokzatos és főleg nem lovag. Sokkalta inkább egy az éjszaka nyugalmában szürke alsógatyában a szendergő kertváros békéjének oltalmában osonkodó félkegyelmű. Arra gondosan vigyáztam, nehogy kizárjam magam, de így is elgondolkodtam rajta, mit is mondhatnék egy éppen arra járó rendőrjárőrnek, ha rákérdez különös megjelenésemre – de szerencsére ez nem kellett, hogy bekövetkezzen. Teljesen szárazon mégsem úszhattam meg, mert a sarki latin diszkó felől a Queens Bulvár vakító fényéből egy imbolygó – és messziről is pacsuliszagot árasztó – úriember alakja bontakozott ki. Nem örültem, hogy neglizsében kell fogadnom köszönését, de illedelmesen viszonoztam azt, és igyekeztem az ingemet a hónom alá csapva vissza a ház felé, mert a végén mégsem érek be a hajnali műszakomba, s akkor teljeen felesleges volt ez az egész történés. De az illuminált fiatalember nem hagyta annyiban. Eltökélt szándéka volt ugyanis, hogy ami érdekli, mindenképpen megtudakolja valakitől, és mivel túl sok erre alkalmas lény nem tartózkodott éppen a közelben, érdeklődése célpontja változatlanul én maradtam.
– Hol van itt a kupleráj? – bökte ki végül tárgyratörően, mellőzve minden amerikai körülményeskedést, mintegy jelezve a dolog sürgősségét
– Nem tudok róla, hogy lenne – feleltem kurtán – Ez egy jó környék… – tettem hozzá kissé jelezve megbántottságomat.
– Azt látom – nézett végig rajtam a figura, aztán ennyiben maradtunk.
Az esti mosásom a hajnali szélben utcaszerte szétterített darabjai után kutatva akadtam még egy pár fekete pamutzoknira Frencsi, a francia szomszéd garázsa előtt. Utoljára egyébként éppen őt láttam bemászni Miss Pery erkélyén, méghozzá amúgy sem különösebben barátságos felesége szeme láttára. De ebben semmi filmbeillő vadromantika sincs, de még csak leányrablás sem, legfennebb börleszk. François ugyanis puszta emberbaráti szeretetből lovagolta meg az erkélyeik közötti korlátot egy tál francia túrótortával – ugyanis külön lépcsőházban laknak, és ahhoz hogy átmenjen Piroskához egy emeletet kell lemennie a lépcsőn, ki az utcára, bebocsájtást kieszközölni a mi bejáratunkon (ami Miss Pery nem teljesen vizslaszerű hallását szem előtt tartva, nem feltétlenül zökkenőmentes), majd fellépkedni egy emeletet a házi néninkhez, aki pedig olykor hajlamos keverni a nyelveket, és előfordul, hogy magyarul idomítja a franciát. Frencsiről sokáig azt hittem, tapló, de aztán rá kellett ébrednem, hogy ez a bűbájos úriember lényegében csak francia. Mint olyan pedig, angol tudása meglehetősen hézagos, így inkább kevésbé kommunikál idegenekkel. Amikor erre rájöttem, már ott lebegett előttem barátságunk megoldásának a kulcsa, mert csak egy raccsolással tarkított, orrban képzett „Franszüá”-t kellett mondanom, és a derék öregurat, aki a Bastille napján mindig kiteszi – jobb híján – az amerikai lobogót az utcafrontra, egy életre barátommá lett, és megnyílt, mint májusban a tubarózsák. Már csak nagyon kevés tartotta vissza attól, hogy örömujjongásban törjön ki, amikor elárultam bizalmasan neki, hogy Edith Piaf a mindenkori kedvencem, és hozzáfűztem, hogy „No, je ne regrette rien!” Azt persze, nem tettem hozzá, hogy ezzel a mondattal francia nyelvtudásom teljesen ki is merült.
François tehát alapvetően jó ember, amit bennem is azonnal felismert. Nem úgy, mint például a szemközti görög, a Mr Valamilyenpulosz (ezek mind puloszok), aki nem cáfolt rá arra az alapgyanumra, hogy tapló, és amikor új szomszédként odaléptem bemutatkozni hozzá, csak ennyit mammogott az orra alá: „No problem!” Bár magam sem gondoltam úgy, hogy bárminemű problémával járna, ha bemutatkoznánk egymásnak és elvétve köszönnénk is, ha már kénytelenek vagyunk minden nap legalább egyszer összefutni a ház előtt. És próbálkozhattam volna én Zorbával előhozakodni vagy bármilyen ógörög adomával, ezt a zselézett hajú gigerlit meg sem rebbentettem volna.

– Biztos benne, hogy erre nincs kupleráj? – balanszírozott vissza újkeletű latin barátom.
– Biztosak soha semmiben sem lehetünk, tudja…
– Magát meg kirúgták? – vágott közbe, miközben szélesen és ugyanakkor együttérzően vigyorogva mutatott a hónom alá gyűrt ingemre s a pár fekete pamutzoknira a kezemben.
– Ugyan! Dolgozni készülök.
– No hiszen! …
Gondolom ez a bensőséges eszmecsere még sokáig eltarthatott volna, és bimbózó barátságunk újabb és újabb csúcsokat érhetett volna el, de dacolva minden bennem feltolult jóérzéssel, faképnél hagytam a már ellenkező irányba vonagló kéjéhes latinót.
Ezen a hajnalon, azon túl, hogy vajon sikerül-e idejében bejutni a munkahelyemre, egy dolog foglalkoztatott, hogy vajon mondanak-e a hiradóban valamit arról, hogy a bukaresti konzulátuson egy nyugdíjas szőke asszony randalírozott vagy netán szájontörölt egy tisztet. Jóanyámmal már napokkal azelőtt, hogy a konzulátusra utazott volna tisztáznom kellett néhány dolgot. A vízumkérelmet s az ehhez tartozó bokros nyomtatványokat töltögettem csendes odaadással, és próbáltam legjobb tudásom szerint nyilatkozni anyu terrorista múltjáról, kábítószercsempész aktivitásáról illetve arra a kérdésre is megválaszoltam, ami afelől tudakozódott, hogy szeretett szülőm rabolt-e el valaha is amerikai állampolgárságú (vagy egyéb) gyermeket. Aztán, hogy pontosabb képet vázolhassak fel a céltudatos kérdésekre, inkább felhívtam az illetékest, hogy személyesen is feltehessek neki néhányat az említett kérdéskörökből. Anyám egy pillanatig némán hallgatott, majd kifakadt:
– Arturka, nekem nincs időm most a hülyéskedésekre! Miért hívtál?…
Eleget bizonygattam, hogy márpedig ezek komoly és az amerikai védelmi rendszerben stratégiai információk, amelyek hiányával a bel- és világbiztonságon üthetünk rést, tehát válaszolni kell rájuk.
– Anya, követtél-e el valaha is agressziót amerikai állampolgár vagy egyéb állampolgár ellen?
– Igen! Az apádat egyszer felképeltem. De az nem volt agresszió, mert megérdemelte! És a hülye nem is amerikai…
Ezek után már csak reménykedtem, hogy jóanyám nem borogatja rá az asztalt valamelyik konzulátusi tisztre, ha valami olyasfélét kérdez, ami az ő meglátása szerint pimaszság. Márpedig, ha anyut kihozzák a sodrából, nem minden helyzetben talpig úrinő.
Ám, mivel a hiradóban egy hangot nem mondtak incidensekről, sem külhoni diplomatákat ért atrocitásokról, jobbnak láttam személyesen jóanyámat megkérdezni, milyen eredménnyel nyugtázhatjuk az amerikai diplomáciánál tett villámlátogatását. De már a beköszönéséből megneszelhettem, hogy a vártnál sokkalta gördülékenyebben zajlott a délelőtt, és az én sötétre sikeredett fantomképeimmel ellentétben, az édesnek csupa barátságos és rokonszenves emberekkel volt dolga.
És ez az egész eset úgy lobogott fel előttem, mint kellemes példa arra, hogy az embert rendíthetetlenül érhetik meglepetések, és ha egyszer arra adta a fejét, hogy New Yorkba költözzék huzamosabb időket erre a városra áldozni szűkre mért életéből, pláne szokja meg, hogy itt bármikor bármi megeshet az ember fiával. Meg az anyjával is, hogy kiterjesszük ezt a hirtelen kelt bölcsességet a konkrét esetre is, amikor majdan jóanyám beereszkedik a Kennedy felől a Nagy Almába, s ezáltal élete egy újabb izgalmas kalandjába. Már látom is, micsoda hangulatos kis elmés történeteket fogunk anyussal tető alá hozni New York-i üdülése idején, csak győzzük majd papírra vetni, és az utókornak említést tenni mindarról, ami ezután következik.

Fényképezgetek az éjszakában...

Egészen messzire jutottam el a fantáziálásokban és a Fifth Avenue-n késő este, és különösebb meglepődés nélkül, mondhatni egykedvűen és békés belső derűvel fényképezgettem a pálmafákat. Tudtam, hogy csakis provokáció lehet, és csakazértsem fogok azon morfondírozni, hogy a trópusi növények mi a búbánatot keresnek a Rockefeller Center sétányán. Épp a 47. utca sarkára értem, a Gyémánt Negyednek is mondott, ékszerkereskedők teljes arzenálját felvonultató üzletsorhoz, amikor három szolid fiatalember bukkant elém, és kissé szégyenlősen megkértek, fotóznám le őket együtt mindharmójukat. És be is álltak összekapaszkodva, szélesen mosolyogva és hálás pillantásokat vetve felém, amiért ezt a nagy szívességet most megteszem nekik. Mivel éjszakai tájfotózásra voltam ráállva, kis macerába került a gépet beállítani, ám ők ezt nem tudhatták, hanem, amikor arra számítottak, hogy lekattintom a gombot belevéve a Fifth Avenue és a Diamond District kereszteződését a legjobb képkivágással, szinte egy – természetesen begyakorlott – mozdulattal egyszerre mindhárman megfordultak, és hirtelen csak három csupasz hátsót volt alkalmam magam előtt látni. Annyira megrökönyödtem, hogy a gépet ki is kapcsoltam, mire egy lelkes drukker járókelő odasietett noszogtatni: „Hát miért nem fotózza?! Fotózza!… Siessen már!” … De mire a gép üzemképes lett, a fiatalok már a sugárút túloldalán álltak körül egy másik járókelőt – valószínűleg ugyanazzal a kéréssel.
Na, tessék. Múltkor szétröhögtem a metrót, most meg újfent találok valamit New Yorkban, amin megrökönyödök… Tényleg nem vagyok igazi! De ami ennél sokkal fontosabb, alaposan meg kell fontolnom, merre viszem majd csatangolni a jóanyámat, mert egy-két ilyen incidens, és amellett, hogy valakiket nagyon felpofoz, engem sürgősen hazaparancsol a vadonból, mint az özvegy Baradlayné. Arról nem is beszélve, hogy most egy időre fel kell majd függesztenem a bejárati ajtónk feletti bádogtetőn való éjszakai kasmatolást is.

New York, 2010 szeptember 12.

1. Frici:
   2010. szeptember 13. 14:46

   Nagyon jó írás, élvezettel olvastam !

2. Art úr:
   2010. szeptember 13. 23:13

   Nagyon nagy megtiszteltetés, köszönöm!

3. Art úr:
   2010. szeptember 13. 23:14

   A csatolt képen éppen ama három szolid(nak látszó) fiatalember közelít bele a Fifth Ave és Gyémánt Negyed sarkán olyan ügyesen eltervezett képembe… :)

4. Sz.M.:
   2010. október 9. 19:12

   Érdekes :)
   Láttam is amit írtál.