édesanyámnak (2.)

Benyitottam egy szörnyű kórterembe,
tegnap történt vagy ki tudja mikor,
ott kerestelek, nem találtalak,
magamat láttam egy ezüst lámpavason,
torz nyakra illesztett lehajtott fejjel
nézegettem a buzgó jövés-menést,
hallgattam a fehér, csörömpölő
párbeszédeket, hogy: hát várható volt…
alig lehetett több harminc kilónál…
huszonnégy óra alatt felfalta a végzet,
lerágta, mint egy csirkecombot,
olyan a fátum, mint a lottó vagy a rulett.
Így történt… Elvégeztetett.

Gyűl az ócskaság a zöld tornác alatt,
bűzlik a szomszéd koravén elmebaja,
túl nagy már nekem ez a gyógyintézet,
várom az őszt, a vándormadarakat,
szállni kell, költözni egy másik naprendszerbe,
ahol nincs éghajlat, ahol vonzerő sincs,
ott majd véget ér vesszőfutásom,
ott majd téged sem elemezlek.

Veszem a kelyhet, olcsó üvegből van,
bort illene inni, nem silány ásványvizet,
kenyeret majszolok, füstölt húslegyeket,
(meginogtak meggyőződéseim?)
Tántorogva csókolom a semmit,
elalszom a tudat pincéiben.
Mosolygó arc az álmom, tán boldog lehetsz,
ez dönt, nem a vérfagyasztó hiány,
nem az előítéletek.

Váltókezelő úr, más irányt kérek,
különben kegyetlen ütközések lesznek
idők és terek járatai között.
Csak irányok vannak, a kormányok, a fékek
és minden egyéb hasonló szerkezet
az ócskatelepre költözött.

2015. június 5.