A dániai szállásunk a koppenhágai Amager Strand nevű üdülőtelep mellett van az öböl partján. Az alkony is mindig szép innen, de a hajnallal semmi sem összevethető. Amikor a szobámban derengeni kezdett a fény, és a nyitott ablakon a tengervíz illata és a rigók trillázása szivárgott be, és a környékbeli tarka faházak barna háztetői láthatóvá váltak, pulóvert húztam és lementem az ösvényen a partra.
Egy pocsolya tükrében vadkacsa pár udvarolt egymásnak, és óriásgerlék suhogtak a lombok közt. A fák koronái közt már láttam, hogy a vízből épp előbukkant a nap. Amikor az ösvény végére értem, elém tárult a végtelen kékség, a baloldalon a szélmalmok sora forgatta meg a hajnali szellőt, amit a nap borzolt a tengerből magával, amikor kikászálódott onnan, és jobbról a reptér távoli kifutója eleresztette az első gépmadarat – minden bizonnyal hosszú útra indult, ha ilyen korán nekiveselkedett.
Az előttem, a vízben magasodó faépítmény a szobám faláról ismerős volt, de nem tudtam célját, és nem szerettem volna felfedezetlenül hagyni, így a hosszú deszkapallón, ami a parthoz kötötte elindultam az irányába. Amikor odaértem a hajnali csendben és a víz halk hullámzásában hirtelen összerezzentem, ugyanis meggyőződésem, hogy teljesen egyedül vagyók a ropogós hajnalon a környéken, teljesen szertefoszlott, amikor anyaszült meztelen dánokat pillantottam meg a jéghideg vízben vidáman fecsegve úszkálni.
És láttam jönni továbbiakat is már a kis fahídon, törülközővel a vállukon, sietve igyekezve a strand irányába, hogy megmártózván a friss vízben, még idejében beérjenek munkahelyeikre. Volt, aki kerékpáron érkezett és a ruháját már a parton otthagyta a járgányra akasztva, szemmel láthatóan meg sem fordul a fejükben, hogy akár valaki el is vihetné azt onnan. Mert nem viszi.
Akkor már láttam, hogy a hullámtörő végén is áll egy halász a szikla tetején. A mögüle emelkedő nap élesen kirajzolja alakját.

Forrás: Égből kapott mesék