Kincses vonatok

Fantáziám látómezejében minduntalan megjelennek azok a vonatok, amelyek Galicia elrabolt műkincseit vitték Oroszországba. Hiteles-e a hir vagy nem, azt most nem keresem. Hosszú vonatok voltak-e vagy csak néhány vaggon, nem izgat.
Moziszinpad jelenik meg előttem, a valóság elsötétül körülöttem, csak a vonatot látom a filmen, végtelen kocsisorával; ablakaiból fegyveres őrök hajolnak ki és bámészkodnak bele a végtelen orosz steppébe. Szuronyuk mögül ládák, teheráru-csomagok kandikálnak elő a vaggonok mélyéből. A lapos ládákban képek, az óriási magosakban szobrok lehetnek, a csomagokból pedig egy-egy műtárgy fölismerhetetlen körvonalai csúcsosodnak ki.
Aztán ugrik a film és egy görög vagy renaissance arhitekturáju épületet látok, a vöröshagyma alakú kupoláju templomok és egyhangú városi házak közt egy idegen, mégis otthonos, nemesen komoly házat, valamelyik orosz város muzeumát. Aranykeretü szemüveges kusztoszok bontják ki a ládák és csomagok kincseit. Akármilyen komolyak is különben, most milyen mulatságosak, amint kis gyermekek módjára örülnek a rablott kincseknek és a meghatottságtól elfátyolosodik az okuláré-lencséjük. Lesz mit elraktározni, katalogizálni vagy kiállítani a bámész nép számára! Tudományos folyóiratokba bő és szakszerű ismertetéseket lehet majd irni az uj, lopott kincsekről…
Van tehát a háboru dantei borzalmai közt kulturális gyarapodás is. Ideiglenes-e vagy végleges, az mindig a háboru kockáján múlik. Néha az ideiglenes véglegessé lesz, mint például a Louvre és a British Museum gyűjteménye. A világnak ez a két legnagyobb, legértékesebb, vagyonilag úgyszólván föl nem becsülhető kollekciója nagyobbik felében diadalmas hadjáratokból származik, vagyis a pacifisták felfogása szerint rabolt holmi.
Napoleon valóságos razziát tartott az olaszországi muzeumokban és ami különösen értékes vagy régi volt, Párisba vándorolt. Mi volna ma a Louvre nagy Napoleon nélkül? És a British Museum egyiptomi, asszir-babiloniai, indiai és egyáltalában ázsiai kincsei, amelyek gyűjteményét páratlanná teszik a világon, nem emlékeztetnek-e véres és erőszakos gyarmati háborúkra?
Egyáltalában van-e, vagy volt-e a világon olyan gazdag és merőn Krőzusokból álló nemzet, amely készpénzen, vagyis fegyver nélkül szedhetett volna össze olyan kincstárt, amilyent a British Museum és a Louvre tár az elámuló világ elé? Mi békésebb, elmúlt korszak emberei csak most értjük meg igazán, ha talán nem is szívesen, hogy milyen okokból vágynak az emberek néha a háborúra. A műkincsek, ezekre sohasem gondolnak az örök béke barátai.
Azokból a szűkre szabott dotációkból, amikből békés korszakban a muzeumok gyarapodnak, nem túlságosan hizik meg a gyűjtemény, amely folyton a világ különböző Lex Pacca-it találja magával szemben. A háborúnak hosszú kezei vannak és sokfelé elnyúlnak. Még egy átmeneti zsákmányolás is kimondhatatlan értékű kincsekkel gyarapíthatja a nemzeti vagyont és idővel a kulturát is.
A háboru zsákmányolt kincse nagyon hamar elveszti lőporfüstös és véres eredetének szagát és beleilleszkedik a hódító nemzet békés, szellemi életébe. Az erőszakosan megszerzett idegen műkincs tudósok, művészek, írók, gondolkodók hangyaszorgalmú megemésztésébe és átélésébe kerül bele, a nemzet öntudatává, szellemi fermentumává lesz idővel. A Louvre és British Museum, meg egyéb elsőrendű, többnyire háborús eredetű gyűjtemény még hozzá idegenforgalmat is teremt, amelynek aranytojó tyúkját nem lehet eléggé megbecsülni. Ha hadvezér, vagy diplomata lennék, első sorban is, ha lehet, kizárólag olyan országokra pályáznám, ahol műkincsek vannak.
Ha vérzik is a szivem az elrabolt kincsekért, talán ezeket sajnálom a legkevésbbé a hóditó nemzetektől. Nem holt kincs ez, hanem a benne rejlő szellem sugaraival tovább él új környezetében, sőt valósággal ujjászületik.
Saját kincseikkel szemben a nemzetek vagy természetüknél fogva közömbösek, vagy pedig idővel elfásulnak irántuk. A hóditó nemzetet ellenben rendszerint izgatja és megihleti a rablott kincs idegenszerűsége, újszerűsége, különössége, beleéli magát és megszereti. Sok gyűjtemény jár ngy, mint némely szép asszony, aki férje karjai közt már hervadni kezdett és udvarlója szerelmében újjászületik, újra éled.
Annak a titokzatos munkának, amely az emberek közt való ellentéteket folyton kiegyenlíteni igyekszik és a nemzetek külön termelését közös emberi kulturává törekszik összefoglalni, a hadizsákmányul esett műkincsek hatalmas, félreismerhetetlen tényezői. Csodálatos az emberi természet gonoszsága, de legalább olyan csodálatos az a képessége, amivel a rosszat is a maga javára tudja fordítani. A háború mindent megölhet, csak az emberi szellem örök: rugalmasságát, örök regeneráló képességét nem tudja elpusztítani.

Forrás: Pesti Napló, 1914. november 22.