Arthúr bácsi, a matektanár tehát csak azzal a nebulóval foglalkozott, akit eleve érdekelt a számtan, a geometria, a szögfelezőtétel, más tanulóknak csak jegyet adott. Ez azt a jóindulatot tételezte fel, vagy inkább hallgatólagos megállapodást, hogy bizonyos tanulókkal, akiket nem érdekel a matematika, nem foglalkozik, de ők, becsületesen felkészülnek, legalább annyira, hogy az érettségin meglegyen az elégséges. Nos, ezt sem az írótanonc, sem mások nem tartották be. Noha a Tanár úr viszont kémiát meglehetősen eredményesen tanította, patthelyzet alakult ki. Másfelől Bourban Douglas már hetedikes korában Freudot olvasott, és felismerte a Szondi féle ösztöndiagnosztikai kártyákat a pályaválasztási pszichológusok asztalán, valamiként az az aura lengte körül, hogy annyit tud irodalomból és történelemből, hogy matekből úgyis átengedik. Bár, homályosan emlékezett egy példára, amely megragadta:” Egy gyárkémény alját a 7,2 méter magas tetőteraszról 1,5 depressziószög alatt, a gyárkémény csúcsát 8 fokos emelkedési szögről látjuk. Milyen magas a kémény? „
A depressziószög volt azt, ami halvány felismerést, derengést jelentett neki, anélkül, hogy a feladatot pontosan értette volna, bár a feladat puszta hallatán is kirázta a hideg. Ugyanezt a páni félelmet érezte fizika és kémia órákon is, azzal tetézve, hogy már az ottani órákon használt kifejezésekkel sem volt teljesen tisztában. Ráadásul az írópalánta apja műszaki beállítottságú ember volt, s képtelen haragra gerjedt, hogy fia nem örökölte ezt. Minden egyes elégtelen az apában dührohamot, agressziót keltett, a gyerekben meg szorongást, meg kudarcérzetet. A matek érettségin az írásbelin annak rendje és módja szerint meg is bukott (számtalan társával egyetemben), de az6 utcán peckesen járt kelt-akár egy túlképzett neurotikus. Aztán az iskola dodonai döntést hozott. A szóbeli matematika vizsgán szó szerint áttuszkolták a gyermekeket, az írótanoncnak maga az érettségi vizsgabizottság elnöke súgott, mindenki fellélegzett. Arthúr bácsit nyugdíjazták, Bourban Douglas pedig már- már a zsebében érezte a pécsi főiskola sikeres válaszát felvételi kérelméről. A Tanári karnak ugyanis lehetett akkoriban némi önkritikája. Az ország a brezsnyevi pangás reménytelen éveit darálta, minden kilátástalannak tűnt. Barotay, a zseniális biológia tanár pl. fejébe vette, hogy doktorál, de letett róla. Mindent átitatott a kétségbeesés, még Szása bácsin is, aki orosz szakja mellett a Világnézetünk alapjai című tantárgyat adta elő, ami a marxizmus alapjainak felvizezett, lebutított változatának tetszett. Hogy miről szóltak az órák, arról már csak homályos emlékei lehetnek, és lehettek az őket tanító diákságnak, de például jegyet úgy lehetett szerezni ebből a furcsa nevű és még furcsább tartalmú tantárgyból, hogy az akkor pártlapból képeket kellett kivágni és beragasztani az iskolai munkafüzetbe. Szóval inkább a lojalitásra utazott, mint a tudásra, mert tudni ebből a tantárgyból nem volt mit. Csak később tudta meg, hogy Franciaországban milyen komolyan, már-már egyetemi stúdiumként kellett tanulni a filozófiát és a négy év végén középiskolai versenyvizsgával kellett megpecsételniük a megszerzett tudást (a vizsgán pl. Jean Paul Sartre megbukott, később tudta meg Bourban), de ez mit sem segített az orosz partizándalokat vodkás aurával dünnyögő Szása bácsi elkínzott delikvensein. A gimnázium négy éve negyven év távlatából kaotikusnak tűnt. Műszaki rajzból például nem lehetett elhasalni, ha a zsebpénze egy részét arra áldozta fel az ember, hogy az áldott Csucsu, aki főleg rajzkészségével tűnt ki, megvesztegetésével halomba gyártsa a feladatul kapott rajzokat egy kis lóvéért. Művészettörténet órákra be sem kellett járnia, ő ugyanis készpénznek vette Potyi ( a polgári Polgár név becézése), hogy akit nem érdekel a tantárgya, az be se kell, hogy járjon. Sajnos nem volt miért bejárni, Potyi ugyanis nem tanított. Valaha tehetséges ember volt, aki a személytelen szocializmus direktívái alatt lelkileg megtört és az alkoholba menekült. Hétfő reggelenként vad harsogás volt a hétfői óráin, amit Bourban Douglas csak negyven év múltán értett meg: „Valaha volt mivel, de nem volt kivel. Most van kivel, de nincs mivel.” A demoralizált tanerők nem is jártak össze, inkább csak magukban kvaterkáztak, kivéve a gimnázium történetének egy rövid korszakát, amikor az iskola műszaki technikusát, vagy egy vegyészt rá tudták beszélni arra, hogy abszolút alkoholt (ami ugyebár szagtalan) hígítson fel tiszta vízzel, s a desztillált kémcsövekkel koccintgattak a szünetekben a tanárok. Mire a dél elérkezett, egypáran már alaposan pirospozsgásak voltak, de órákon mind a tananyaggal foglalkoztak, már amennyiben ez lehetett.
Ez egybeesett az Írópalánta érettségiző évével. Az új tanulmányi év Arthúr bácsi és alkohol nélkül kezdődött a ceglédi gimnázium történetében, ahol végre fordított napon nem zacskós konyakot kaptak a tanárok reggelire, ez a nap április elsejét, a bolondok napjának iskolai változatát jelentette.