Minden este pontosan ötórakor jelent meg a német lövészárkok fölött Reims városától délre. Különös, eddig ismeretlen alakja, sajátságos szárnyalása, furcsa berregő hangja babonás félelemmel töltötte el az árkok istenfélő embereit.
Mindig ugyanazon az uton jött, mindig ugyanazon a ponton állt meg a levegőben és ahol járt, ahol megállt, emberhalál esett. Egy-két-három halott, de mégis mindennap. És a legjobb céllövők hiába sütötték rá a puskájukat, a vészmadár mindig sértetlenül rebbent tovább. Hetekig tartott a rémitgetése, napról-napra, bámulatos és emberfeletti következetességgel.
A német pilóták maguk sem értették, hogy miféle szörnyeteggel lehet dolguk. Azt tudták a saját tapasztalatukból, hogy a hadi repülőgép csodálnivaló tettekre képes. Ha puskagolyó lyukat fur a födelén, csavarján vagy akár magán a motorján, gyorsan betapasztják — mint a harctéren a katona a könnyebb sebeket flastrommal ragasztja le — és gép tovább repül sértetlenül vagy fölszáll a magasba, hogy eltűnjék felhőben, ködben. És ahogy a föld vándorutasa, a globetrotter az útikufferjén gyűjti a világ legkülönbözőbb hoteljeinek ragasztócéduláját, a gyakorlott és tapasztalt aviatikus csaknem ilyen könnyűséggel szerzi össze utazásain a tapaszokat, dicsőségeinek és sérthetetlenségének beszédes jeleit.
A levegő vámpirja azonban még ezeket az aviatikai tapasztalatokat is felülmulta, mert valósággal játszott a veszedelemmel, a szemébe nevetett és nyugodtan tovalibbent előle, holott a német golyók, ha találtak, legalább is szitává lyukaszthatták volna annyi idő alatt.
Fölrepültek a német aviatikusok is, üldözőbe vették a levegő vámpirját, de ez szembe fordult velük és gépfegyver tüzét bocsátotta rájuk. Csak kitérni lehetett előle. És a legbátrabb sárkányölő hősök hiába vették föl vele szemben a küzdelmet.
Az egyik ilyen német hős történetét talán valamelyik jövő Niebelungen-ének fogja dicsőíteni. Ez a bátor ember — altiszt a német léghajós osztályban — felszállt a hadnagyával együtt egy hadi galambon és bátran, egyenesen nekirepült a levegő vámpírjának, amely csak ugy ontotta magából a gyilkos tüzet.
Az altiszt egyszerre csak visszahanyatlott az ülőhelyén és elsápadt. A hadnagy látta, hogy az altiszt elájulni készül, elengedi a kormánykereket és hogy ezzel mind a ketten halálos veszedelembe kerülnek, tehát magasabb életösztönből oldalba ütötte, hogy magához térjen.
Az altiszt csak gyöngén intett a fejével, hogy nincs semmi baj. És bár egyre sápadtabb lett, bár karja, ujjai mindinkább megmeredtek, görcsösen fogta a kereket, mig a repülőgépet tizennégy kilométernyi vonalon keresztül el nem kormányozta a német táborba^hová siklórepüléssel leereszkedett. Amint a földre ért és társai hozzásiettek, látták, hogy arca már viaszsárga, az agónia facies hipokraticája csucsositja ki vonásait, de hűlő ajka még rebeg és ezt suttogta:
— Ugy-e, ezt jól csináltam?
A hadnagya rémülten nézett a szemébe, amely már üvegesedett. Néhány perc múlva már hideg halott volt a hős, aki a haldoklása lázában még vissza tudta vezetni biztos helyére a hadi galambot.
Igy bővült napról-napra a levegő vámpirja körül az eseménnyel teljes krónika és már-már legendává kezdett dagadni. Csak egy német tartalékos tüzértiszt nem tudott belenyugodni abba, hogy a huszadik században ilyen mesebeli madár nyugtalanítsa a babonás embereket. Törni kezdte a fejét, hogy miként szedhetné le a levegőből a mindennapos veszedelmet és kitalált egy furcsa bonyodalmas szerkezetet, amelyen többi tiszttársai nagyokat nevettek.
— A holdat akarod vele lelőni? — kérdeztek tőle. De a tartalékos tiszt nem törődött a gúnyolódásokkal, hanem katonái segítségével felállított egy tábori mozsarat, amelyet forgatható tonnaszerü kerek állványra helyezett.
Este öt órakor újra megjelent rendes szokása szerint a levegő vámpirja és a német táborból a tüzértisztek inkább mosolyogva, mint izgatottan lesték, hogy a furcsa holdüldözőmozsár mit fog csinálni a mindennapos vészmadárral. Hirtelen nagy durranás, a mozsár első lövése mint tüzes szökőkút szaladt a levegő vámpirja felé, de olyan alacsonyan repült a lövegje, hogv a levegő vámpirja még csak följebb sem szállt előle. De már akkor a tüzérek a második lövésre töltöttek és mesebeli gyorsasággal sütötték el a mozsarat másodszor is.
A levegő vámpírja összecsapta a szárnyait és a következő pillanatban már zuhant alá — egy lángtömeg, amely hosszú kormos füstoszlopot hagyott maga után az esti égen. Amint lezuhant, a németek boldogan és diadalmasan sereglettek köréje, de a következő percben visszatántorodtak az iszonyattól. Az összeégett holmi közt két teljesen megszenesedett emberi test ült mereven azon a helyen, hol a pilóta és a segédje szokott ülni.
Alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy a levegő vámpirja egy különös szerkezetű francia repülőgép. Bármennyire össze is égett, a németek mégis kinyomozták és megállapították szerkezetének titkát.
És amint a levegő vámpirja ott feküdt előttük immár minden titokzatosság nélkül, gépalkatrészeinek romjában, embereinek pusztulásában, a német katonák szivében csodálatos érzések kerekedtek felül. Elfelejtették a halálos veszedelmei, amely mindennap ott lebegett a fejük fölött és megilletődve néztek a két szénné égett francia hősre. Levették a sipkájukat és ezzel tisztelték meg a bátorságnak, a leleményességnek, a kitartásnak két modern
bajnokát. Külön sirba temették őket és a sirt maradó jellel jelölték meg.
Ez a levegő vámpírjának különös története, ahogy egy német haditudósító följegyezte.
(Sz.)

Forrás: Pesti Napló, 1914. november 26.