Az immár XIX. évfolyamát „taposó” csíkszeredai kulturális folyóirat, a Székelyföld az utóbbi hónapokban (nem meglepően, inkább következetes figyelemmel) több olyan közleménynek is helyet adott, amelyek felfedezésszámba menő tisztázásokat, új adatokat, kiigazításokat tartalmaznak egy-egy irodalmi, művelődési jelenségről, a lapot és a benne foglalt közleményeket hivatkozási támponttá avatva a szellem őrhelyein.

Januárban a hetven esztendős Ferenczes István, a lap alapító főszerkesztője alapos irodalomtörténeti nyomozás (Arghezi/Ergézi. Ki volt Tudor Arghezi édesanyja?) segítségével jut arra a dokumentált következtetésre, hogy a huszadik század román költészetének jeles alakja, Tudor Arghezi tulajdonképpen egy Szentegyházasfaluból származó, Bukarestbe szegődött székely cselédlány, Ergézi Rozália törvénytelen gyermeke. Az 1859-ben katolikus anyától és apától származó székely lány 18 évesen érkezett a román fővárosba s a szomszédban lakó cukrásszal keveredett szerelembe. Kapcsolatukból származik Tudor Arghezi. Az irodalomtörténeti jelentőségű felfedezés természetesen mit sem von le a nagy román költő irodalmi értékéből, sem identitásán nem változtat, hiszen a román közegben született és nevelkedett alkotó – sok más hasonló irodalmi eset (Petőfi, József Attila) ismeretében – azt a kultúrát gazdagította, amelyhez tudata és opciója szerint tartozott.

A legfrissebb, a májusi szám két újabb adalékot tesz az olvasó asztalára. Az egyikben Mirk László tanár, újságíró példás szívóssággal, évek kutatómunkája nyomán kinyomozta, hogy a székelyudvarhelyi Mihály László, a Tamásival együtt induló Tizenegyek tehetséges tagja adatai között a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban egy másik, tehetség dolgában jóval szerényebb, csíktaplocai születésű költő, Mihály Barna László adatai is szerepelnek, így a két, nagyjából egy időben élt, mégis teljesen különböző költő adatai „összeboronálva” egy nem létező alkotói sors képét adják a gyanútlan olvasónak. A szerző tanulmányában az irodalomtörténeti tévedés tényét, okát és történetét fejti föl, helyére téve adatokat és következtetéseket, tanulságként hasonló esetek elkerülése végett.

Ugyanebben a számban közli Farkas Wellmann Endre eddig kiadatlan interjúját néhai Rafi Lajos költővel (Se cigány, se magyar: költő), amely feltehetőleg az utolsó életdokumentumok egyike a két esztendővel ezelőtt, június 23-án tragikus körülmények között, fiatalon elhunyt őstehetséggel. Ám a beszélgetés nem csak ezért roppant érdekes és értékes, hanem azért is, mivel autentikus választ keres és ad is egy sor olyan kérdésre, melyek a Rafi Lajos költői identitásában döntő szerepet játszanak. Már az interjú címe is pontosított definícióra utal: Rafi magát sem igazán magyarnak, sem igazán cigánynak nem tartotta, költőnek viszont igen, akinek mindkét irányban szoros kötődései vannak.

„- Mikor tudatosult benned először az, hogy te nem olyan vagy, mint a magyar gyerekek, az óvodás társaid? Mikor és hogyan szembesültél először azzal, hogy te egy más etnikumhoz tartozol? Gondolom, hogy az egy törés volt az életedben, amikor rájöttél arra, hogy a te családod másképp él, mint azok a gyerekek, akikkel te együtt vagy?
– Volt egy Polgár Karcsi nevű óvodás társam, aki most az egyik legjobb barátom, ilyen keserűlapikkal próbált engem megverni. Letépdesett néhány keserűlapit, s miközben a hátamra pallt, mondta: „Te cigány gyermek vagy, cigány gyermek vagy.” És akkor én hátat fordítottam, hogy üssön, de nem az ütés fájt. Hát keserűlapiból egy gyerek mekkorákat kaphat? Az a levélütés nem fájdalmas. De akkor hirtelen egy kissé sokkos állapotba kerültem, mert rádöbbentem a valóságra, hogy tulajdonképpen én cigány vagyok. Rádöbbentem arra, hogy valóban van valami eltérés. Én beszéltem már magyarul óvodás koromban. Értettem minden egyes szót, és beszéltem, válaszoltam, sőt nagyon jól válaszoltam, rengeteg piros pont, csillagos pont került az én javamra, tehát ilyen problémák nem voltak, de ekkor rájöttem arra, hogy én cigány vagyok, tényleg rádöbbentem.
– Te a cigány anyanyelvet hoztad magaddal a családból, igaz? Többek között erre akartam rákérdezni, hogy ezt hogyan élted meg, hogy te otthon egy más nyelvet beszélsz, mint a többiek az óvodában?
– Ez a későbbiekben volt katasztrofális, amikor már iskolába jártam. Mert mennél mélyebben igyekeztem azonosulni a másik a környezetemmel, annál nagyobb konfliktusokba keveredtem odahaza. Mert elővettem a könyvet, eltöltöttem azt az öt-hat órát az iskolában, majd odahaza folytattam a tanulást, és ez eléggé sok konfliktust szült. Láttam a magatartást az én környezetemben, és láttam a másik környezet magatartását is, ez pedig egy kettős amőba-életet teremtett az én számomra, amely akkora gyökeret vert bennem, hogy mai napig így élek.”
(…)
„- Mi volt az első ilyen, mondjuk morális vagy erkölcsi konfliktusod, amikor a saját kultúrád, vagy hagyományaid rovására kompromisszumot kellett kötnöd azért, hogy a gádzsókkal való, vagy a másik kultúrával való kapcsolatod működni tudjon? Gondolom, a kilencedik osztály volt az első lépés, nem?
– Volt a kilencedik osztályban is egy, amikor édesapám egyáltalán nem engedte, hogy tovább tanuljak, és a felvételit elindítsam. Megtiltotta. Viszont nem tudtam, hová, merre, kihez forduljak, de volt egy olyan törvény a kommunizmusban, hogy kötelező az iskola.
– Most is van különben…
– Jött az ősz, és jött az osztályfőnököm azzal a szöveggel, hogy: „Lajos, a doszárodat, fiam, a gazdasági licibe betettem. Te nem azt érdemelted volna, de ott van. Mondd meg édesapádnak, hogy legyen szíves, engedje meg, hogy járjál iskolába. Neked ott a helyed.” Nem volt, amit csináljak, elkezdtem keményen dolgozni, vödröktől, fazakaktól elkezdve mindent készítettem, napszámba jártam, hogy legyen nekem egyenruhám, ami kötelező volt akkor, legyen nekem füzetem, írószerkészletem, úgy, mint normálisan, ahogy illik.
– Gondolom, ebben az időben aztán még hangsúlyosabb volt mindenféle nehézség.
– Igen, egyre fokozódtak ezek. Különben ekkor már fogalmaztam. Ekkor már a versek annyira megbűvöltek, a magyar irodalom annyira megbűvölt…
– És itt akkor tegyük hozzá, hogy annak ellenére, hogy román iskolába jártál, ugye?
– Igen, román szakon tanultam, de akkorra már annyira megbűvölt volt a magyar irodalom szépsége, a könyvek, a versek, hogy automatikusan fogalmaztam rímben játszó szövegeket. Tizedik osztályban megjelent az első versem a Hargitában, aztán a Brassói Lapokban és az Ifjúmunkásban. Azt akarom mondani, hogy a konfliktus csúcspontja az volt, amikor érettségi előtt édesapám édesanyámmal egy éjszakai beszélgetést folytatott. Valahogy így beszélt édesanyámmal: „- Te, ez a gyerek mintha nem volna normális, vajon meddig akar iskolába járni?” Azt mondja édesanyám: „- Nem tudom, mit akar az életével, de már eléggé kiestünk az időből, meg kellett volna nősítsük hamarabb.” Azt mondja erre édesapám: „- Tudod mit? Te menj, vegyél két korsó bort, ribizli bort, s én a többit beszerzem más úton, tyúkokat is, amint illik, mert megyünk Karácsonyfalvára. Holnap csináld úgy, hogy a gyermek ne menjen iskolába. A holnapi déli vonattal megyünk, és elhozzuk neki Etát. Meg fog nősülni.” Ezt a párnán hallottam. Jött a reggel, én elmentem iskolába. Ők még aludtak, én már kihúztam az ajtón. Elmentem iskolába és a legjobb barátomnak mondtam: „- Nézd meg te! Édesapám, a te kedvenc öreg barátod mit akar velem csinálni.” (Attila járogatott be hozzánk, és édesapám annyira megkedvelte, hogy megengedte, tegeződjenek.) Azt mondja: „- Nem hiszem, hogy Lajos bácsi ezt megcsinálná veled.” Mondom: „- Jól van Attila, majd meggyőződsz a valóságról. Ha nem fogadok szót, baj lesz. Muszáj szót fogadnom. De kapok megoldást.” Ez úgy történt, hogy hazamentem az iskolából és azt mondja édesapám: „- Na, már el kellett volna menjünk a vonattal, mert a Nyárád mentén a gázszámlák, villanyszámlák felgyűltek nagyon, s te is kell gyere, hogy menjünk, nézzük meg, hogy lesz odahaza a Nyárád mentén. Ki kell fizessük az adókat, mindent.” Mondom: „- Miért nem vagy őszinte? Meg akarsz nősíteni?” „- Igen fiam. Azt akarom, hogy legyen egy normális életed. Eddig nem mondható, nem vertelek, nem erőszakoskodtam, az egy dolog, hogy rád ordibáltam néha, de most már eljött az idő, hogy megnősülj.” Na, hát másnap hajnalban felkészültünk, és én mind a két korsót eltörtem. Úgy csináltam, hogy törjön el mind a két korsó. Nálunk egy ilyen alkalomkor, ha törik valami, akkor szerencsétlenséget jelent, és édesapám már nem is akart felülni a vonatra, azt mondta: „- Elintézted az életedet. Szerencsétlenül megyünk és szerencsétlenül jövünk.” Azt mondtam: „- Véletlenül kicsúszott a kezemből, majd Vásárhelyen veszünk mást.” Amikor megérkeztünk a helyszínre, tudtak az érkezésünkről, és édesapám bedugott a zsebembe két nagy tábla csokit, két tasak cukorkát, s azt mondta: „- Akire rámutatok, az lesz a te menyasszonyod.” Megdöbbentem, amikor egy kis vézna kislányt mutatott édesapám. Egy tizenhárom és fél éves gyereket mutatott. Egy kékszemű, aranyos, szép lánygyereket. Az apósom fölállt, üdvözölt, és azt mondta: „- Íme, a te menyasszonyod.” Hát az én apósom nem tudta, hogy én nem akarom nagyon ezt az akciót. Ő nem tudta.
– És mit ereztél ebben a pillanatban?
– Nagyon mély keserűséget. Később, amikor koccintottak, én is koccintottam, fenékig ittam velük a bort, hogy ne vállaljam tiszta fejjel ezt az ügyet. Azt akartam, hogy ittasodjak meg. Részegedjek meg. Mert nem mertem szembenézni önmagammal. A mai napig az én számomra egy házassági fogadalom, egy frigykötés nem a cigányok törvényei szerint zajlik le. Számomra a házasságkötés nem olyanfajta történés, ami hétköznapi. No, amikor minden a javában folyt, táncok, párbeszédek, és tárgyalták, hogy mikor hozzuk el a menyasszonyt, akkor azt mondtam, egy kikötésem van: „Egyetlenegy mozdulatot sem teszek ki a házból a menyasszonnyal, ha nem egyeztek bele, hogy leérettségizzek. Mindennap fogok iskolába járni addig, amíg le nem érettségizek. A másik dolog, állami, magyar állami munkahelyet fogok választani.” És azt mondta édesapám: „Fiam, hát én érted mit ne tennék meg, hát akkor érettségizz le, de iskola után, ugyebár, dolgozunk együtt, mert a menyasszonyodnak kell cipő, kell csizma, kell ez, kell az…” „Ezeket a dolgokat vállalom.” „Hát te már kész mesterember vagy.” „Vállalom.” És ez így történt. Akkor volt még egy olyan dolog, hogy kellett tisztáznom – tisztáztam is magammal -, hogy én ezzel a nővel nem fogok tudni azonosulni. Hiszen ez a kislány egy egészen kis gyerek. Elmagyaráztam, hogy nekem kell az iskola, elmagyaráztam, hogy nekem ez az életem. És hogyha most, helyből nem ért velem egyet, mondja meg. Ez így ment egy pár hónapig, aztán cinikusságból egy alkalommal bepakolta a táskámba a pléhvágó ollót, a patentfogót, a kalapácsot. Én meg csodálkoztam, hogy mért nehéz a táskám. Egy adott pillanatban órán nyitom ki a táskát, és benne találtam a szerszámokat. Hazamentem s megkérdeztem: „Ezt miért csináltad? – Hát azért, hogy már legyen vége ennek az iskolának egyszer, ember! Már egyszer legyen vége, unatkozom nélküled, te meg mész iskolába. Én nem értem, milyen ember vagy.”…

A beszélgetés jóval hosszabb és tartalmasabb, érdemes utána keresni és elejétől a végéig figyelmesen elolvasni!

Szemlézte: Cseke Gábor