(A VAK KLARINÉTOS)

Nagy idő után a schönbrunni kertben jártam megint. Valamikor sokat voltam erre. Más világ volt az. Felkötöttkarú katonatisztek sétáltak a parkban, csinos asszony kísérte a legtöbb tisztet s egy májusi hajnalban fölmentünk a Szent István-templom tornyába, mert olyan hír volt, hogy virradat előtt, mikor alszik a város, furcsa dobolást hallani a toronyablakban és senki nem tudja, honnét jönnek ezek a kísérteti hangok.

Mi is hallottuk akkor a dobolást: néha hatszor egymásután, máskor megállás nélkül peregve. Tirol havasai irányából jött ez az álomszerű dobpergés és mi mély meghatottsággal hallgattuk, amint messze-messze szóltak a Ferenc József ágyúi. Talán a hetedik isonzói csatát vívták akkor…

Mert élt még az öreg, de már hajlottan járt. Többször láttuk a park elkerített részében, amint a kastélytól oldalt járkálgatott s Isten tudná, min tünődhetett ősz fejével? Mert túlnyomórészt maga elé gondolkozott s a járása bizonytalanra vált. Senki nem sejtette akkor, mi következik el másnap népekre és császárokra? A kerítés fái alól szívszorongva néztük az öreget. Szokása volt, hogy olykor megállt egy szünetre. Mögötte udvari vadász járt, talán száz lépésnyire. Úgy lépkedett, taktusra, mint elől a király. S ha megállt az öreg, a vadász is megállt visszafogott lélekzettel. A sárga kastély feljárójában magyar baka feszített a poszton s a szemgolyóit se merte megmoccantani. Akkor már esztendők óta katonák haldokoltak a messzi határokon, itt pedig vacogott a vadász s görcsbe-merevült a strázsa. Nagy úr volt az öreg.

Azóta sok minden megváltozott.

Hogy a régi kertbe vetődtem el ismét, sok néhai emlékre alig ismertem rá. A kastélyban kedve szerint kószálhatott mindenki s elhanyagolták a parkot is. Vasárnap volt e napon, elkésett nyárvégi délután. Itt-ott pókhálók szálltak s a nap tündöklött, talán utoljára. Mindenki érezte ereje hanyatlását. Talán ezért is volt, hogy az emberek kiözönlöttek a városból örülni az utolsó napfénynek. Vígan voltak a bécsiek, nevető csoportok tolongtak a park utacskáin, köztársasági gyalogosok jöttek nyalkán s karon hozták a babájukat is. És senki-senki nem akadt, akinek eszébejutott volna, mi volt itt valamikor! Csak a verkliszó volt még a régi, amely távolabbról szállt errefelé, ócska dalt sipítozva. Valahol az állatkert táján nyöszörgött a sípláda.

Súlyos emlékek fogtak közre, ahogy egyesegyedül kóboroltam az utak zeg-zúgain. S itt találkoztam a vak klarinétossal, aki a kert egy zugolyában üldögélt, fatönkön. Nyekeregve játszott egy kéziharmónikán s világtalan szemeit a napnak emelte. Fekete pápaszeme felgyult a napban, keskedt ruhában ült ott egyedül s kitartóan játszott. Néha egy-egy pár vetődött a magányos helyre, félpillantást vetettek a vak emberre s egymásba karolva, fesztelenül haladtak tovább.

Pedig a vak ember katonaféle lehetett valamikor, mert elnyúzott sapka volt kitéve a lába elé. Valaki nehány papírpénzt vetett a sapkába.

A vak katona játszott. Sipítva szólt a hangszer s egyszer-egyszer ő is hozzádalolt. Valami elfelejtett valcert:

Wienerin, du kleine,
Fahre nicht alleine,
Fahre nicht im Schneegebraus’
In das alte Meer hinaus…

Senki sem volt talán, aki emlékezett volna még a kopott dalocskára.

Megálltam oldalt és sokáig elhallgattam a vak katonát. Nem vett észre. Ő csak játszott buzgón és ha úgy érezte, hogy valaki elhalad előtte, dalolni próbált a harmónikához, mialatt mély alázattal mosolygott.

Egyszer megpihent. A harmónikát az ölébe ejtette s kabátja ujjával megtörölte a homlokát. És sóhajtott egyet.

Hozzáléptem:

– Hol sebesült meg, öreg?

– Én, uram? – s meglepődve fordította felém az arcát, mint az olyan ember, akit ritkán szoktak megkérdezni. – Én, uram, Rohatin alatt tizennégybe, őszön. Ott maradt a két szemem…

– S hol szolgált?

– Én uram, csak a zenekarba. Ott fújtam a klarinétot, amíg meg nem vakultam. Akkor veszett el az egész banda, mert mind hősi halált haltak. Csak a tamburmajor maradt meg, de az ijedtségtől ő is sokáig rángatta a fejét. Aztán, hogy meghalt a zenekar, sebesültszállítónak állították be vagy két hét mulva. Más hasznát úgyse vehették többet.

A banda tömeges pusztulására elhallgatott. Az utacska irányába fordult és sokáig elfigyelt arrafelé… Észrevettem, hogy sétálókra les.

– Senki nem jön az úton, – mondtam neki.

– Gondoltam, uram. Ha lépést hallok, játszani kezdek nekik. De mindig kevesebben járnak énfelém s leginkább csak magamnak húzom. Maholnap mindenki elhagy, uram.

Egy darabig maga elé meredt. Aztán beszélni kezdett:

– Úgy volt az, kérem, hogy rosszul állhattunk akkoriban, mármint tizennégyes őszön. A nap igen sütött s minket egy erdőcske tisztására állítottak fel. Úgy sütött, akárcsak most, mert azért megérzem az arcommal. Annyi volt a halott, hogy már nem is számolták őket, a sebesülteket meg nem győzték hordani hátrafelé. Szóltak az ágyúk, de hogy! Már a lábunk is rángatózott, amikor hozzánklovagolt az ezredes úr, kihúzta a kardját, úgy lelkesített: „fiúk, fújjátok el az ezredmarsot, minden ember ahogy bírja!” Mi belevágtunk azonnal, mint soha azelőtt. Egy pillanat alatt recsegtek a kürtök, bőgtek a bombardonok, doboltak a dobok, kiabált a sok klarinét. Az egész erdő zengett, mert akkor ment rohamra az ezredünk…

Összenyomta a harmónikát, letette az ölébe:

– Sokan abban a föltevésben élnek, hogy a zenekar csak úgy gépiesen játszik. Lehetséges, hogy egyéb alkalmakkor előfordul. De akkor délután, ott Rohatin alatt, minket is elkapott a lelkesedés s elmondhatom, hogy szinte hősiesen fújtuk. Köröskörül velünkdörgött az erdő, amiből nagy baj lett aztán. Mert az ellenség is meghallotta, hol vagyunk. Amiatt vakultam meg. Nagy tűzzel játszottunk abban a pillanatban, a cintányéros még bokázott is jókedvibe, miközben a tányérokat csattogtatta, amikor egyszerre csak sivítás támadt a levegőben s amire feleszmélhettünk volna, valami nagy sötétség vágódott a félkör legközepibe, majdnem a tamburmajor lábához. Elállt bennünk a szív, de még lélekzeni se volt időnk, amikor megnyílt a föld s felvágódott a fák tetején túl. Annyit láttam csak, hogy a tamburmajor a hátára esik, aztán egy csattanás, de olyan, hogy megreszketett az erdő, aztán nagy veresség lángolt fel, a szemembe csapott, aztán még nagyobb feketeséget láttam. Olyan csönd lett, hogy visított tőle a fejem. Csak a tamburmajor nyöszörgését hallottam: a zenekar minden többi tagja hallgatott. Mert elesett az egész zenekar. Ketten maradtunk meg a tamburmajorral, de a tamburmajornak, mint később mondták, úgy rángatózott a feje, mint valami nyavalyásnak. Én pedig, hogy beleestem akkor a nagy setétségbe, még mindig bennevagyok. Azóta nem látok, uram.

Megállt, sokáig nem szólt. Egyszer még annyit mondott csöndesen:

– Azóta csak hallgatom a világot, de semmit se látok belőle. Talán jobb is így. Mert sok minden megváltozott itten, uram…

Lecsüggesztette a fejét s végleg elhallgatott.

A kertnek azon a részén, hol a vak klarinétos üldögélt, nagy elhagyatottság ült. A verkliszó távolról, egy-egy villamos csengője s idébb a kirándulók zsibongása mély melankóliába mosódott, amire idáig jutott el. Egyik szomszédos utacskán felkacagott valaki, különben csönd volt.

A vak ember megmozdult egyszer:

– Mindig klarinétos voltam, kérem a félbalról álltam a második sorban. Mindenki a maga helyén, mert nagy volt a fegyelmezettség. Azóta sok minden másképp van…

Hirtelen fölfigyelt s az utacska irányába emelte arcát. Aztán felémfordult:

– Jön valaki, kérem?

S a harmónika után nyúlt izgatottan, talán, hogy a kellő pillanatban belecsapjon valami hetyke marsba. Végignéztem az útvonalon s annyit mondtam neki:

– Üres a környék.

Elszontyolodott. S ahogy beszélni kezdett megint, sok keserűség volt a hangjában:

– Itt szokok ülni minden vasárnap. Kevés a kereset, de legalább magamba vagyok. A klarinétot akkor fújtam utoljára, mikor megvakultam. Egyszer-kétszer próbáltam még, de nem ment. Meggyengült a tüdőm. Az ismerősök tanácsolták akkor ezt a hangszert. Nem sokat hoz a konyhára, de nem is zavar senki. Olyankor elgondolkozok sok régi dolgon. És látom is őket, mert sok esztendőt szolgáltam a zenekarba. A császárt is láttam, uram. Sokszor láttam. A parádén is én fújtam a klarinétot. Nagy dolog volt az, kérem.

Rámfüggesztette kialudt szemeit:

– Látott valaha császárparádét, uram?

– Nem láttam.

– Hát majd elmondom. Hanem tessék szólni, ha valaki jönni találna erre. Majd játszok neki.

Hogy a régi emlékekhez készülődött, izgatott lett. Oldalt tette a harmónikát s tétova ujjait végighúzta a bajuszán. Kihúzta magát:

– A zenekar jobbszélről állt föl, egyvonalba az ezreddel… De rosszul kezdtem. Mert már három nappal elébb jött ki napiparancsba, hogy parádé lesz a Schmelzen s a császár is meg fog nézni minket. No, lett aztán, ami nem volt még a kaszárnyákban! Az ezredesek szigorúan intézkedtek, a kapitányok az őrmesterekre kiabáltak, az őrmesterek a káplárokra káromkodtak, a káplárok pedig pofot igértek a bakáknak. Mindenfele nagy abriktolás, hogy minden ember tisztában legyen vele, mi az, mikor a császár jön… Volt katona, uram?

– Voltam.

– Akkor tudja, mi az: három lépésről distanc! Nohát, amikor minden baka jól meg volt már dolgozva, előző napon próbaparádéra rukkoltak ki az ezredek. Zsinórral meg cövekkel mérték ki a teret és távolságot s mikor a legények egymásután kezdtek felkanyarodni és a tisztek kardjaikat villogtatták, volt ott, ami még nem volt! Nagy vezényszók meg káromkodás: minden percben hallatszott a tajfelbagázs, meg az ájncellareszt. Estek a büntetések, mint a csillaghullás: minden parádé után be volt csukva az ezred harmadrésze. Szép világ volt, uram!

Hallgattam. A vak ember lázasan beszélt, halántéka csillogott a napfényben:

– De mindez semmi. Hanem mikor az igazi parádéhoz kellett felvonulni! Az emberek le nem hunyták a szemüket, mert nem hagyták őket a feljebbvalók. A közlegényeket már éjfél előtt fölverték a káplárok s akkor kezdődött csak a pucolás! Félóra mulva a káplárok keltek föl. Egy órakor az őrmesterek, félháromkor a zászlósok, négy előtt a hadnagyok, ötkor a kapitányok fel, egész a tábornokokig, sarzsi szerint. A huszárok az istállókban csutakoltak, a tüzérek az ágyúkat készítették, az árkászok a lapátokat dörzsölgették smirglivel, a szekerészek a kerekeket kenték kulimázzal… Így virradt ránk a nap. Akkor érkeztek a tiszt urak egymásután, díszben. Mind összeszidta az alantasokat, őket pedig a feljebbvalók. Kilenc órakor megindultunk aztán.

Melege volt: kabátja ujját végighúzta a homlokán. Egyet fújt:

– Nohát, kilenckor indultunk. Mi zenészek legelől, nagy zeneszóval. A város összes utcáin és terein vonultak már a csapatok és mind, mind a Schmelz felé. Az csak a gyakorlótér, uram! A nép az utcákra tódult, úgy gyönyörködött bennünk. Mi pedig meneteltünk nagyvígan s voltunk, Isten tudja, mennyien. Mikor a Schmelzre kezdtünk felkanyarodni, nem lehetett látni mást, csak az eget, meg a sok katonát. Voltak ott bakancsosok, vadászok, dragonyosok, ulánusok, huszárok, tüzérek, utászok, szekerészek, árkászok, hidászok. S a sok katona már vagy másfélórája kanyarodott a Schmelzre, mert voltunk talán húszezren. Minden emberben vert a szív… A császárt vártuk, uram.

– Aztán hogy álltak fel?

Mosolyogva felelt:

– Igen szép volt az, kérem. A zászlóaljak tömegben álltak föl, a századok oszlopban, négy század egymás mellett. Legmesszebb, elől, az ezredesek, szembefordulva az ezredekkel, minden ezredes mögött az ezredsegédtiszt. A zászlóalj-parancsnokok a zászlóaljak előtt, a kapitányok a századok jobbszárnyán, a szakaszparancsnokok az arcvonal hátában. Majdnem elfelejtettem, hogy az első vonalban a gyalogosok álltak kifeszített mellel, azok megett lovasok ültek kényesen a lovaikon, aztán a tüzérség következett az ágyúkkal, legvégül a többiek. A bakák sapkahegyein csillogtak a rézrózsák, a huszárok fekete forgói himbálóztak, ha egy kis szél jött, a tüzérek lófarkos csákókban rukkoltak ki. Mi az ezred jobbszárnyán sorakoztunk, legszélről… Régen volt az, uram.

Kis szünetre megpihent. És ahogy beszélni kezdett újra, egyre-inkább tűzbejött:

– Azalatt tizenegy óra lett s mi halálos csendben vártunk. Csak a sziveink dobogtak a félelemtől. És amikor már jó sokat vártunk, nagy távolságból a díszjelet kezdte fújni valaki. A figyelő trombitás volt, akit azért állítottak ki egy pontra, hogyha sok tábornokot lát ügetni felénk egy csomóban, fújjon bele, mert ott jön majd a császár is. Abban a szempillantásban az ezredesek fölemelték kardjaikat a napban s vezényszót kiáltottak, a kapitányok és főhadnagyok utánakiáltották rekedten, mert mindenki igen be volt már gyulladva. Egy másik szempillantás alatt a katonák vállra kapták a fegyvert, s olyan csend lett utána, hogy belenyilallott a talpunkba.

Akkor jött a császár!

Messze járt még, de ahogy közeledett ügetve, mindig nagyobbnak látszott. Vagy huszonhárom tábornok és egyéb nagykutya lovagolt utána zöldtollas kalapokban, széles hassal. A császár legelől, mint a szél s már nem is tudtuk, hol vagyunk? Szinte repült felénk fekete lován. Fehér waffenrokk rajta, piros volt a nadrágja s arany-lampassz húzódott végig azon, a tollak pedig lobogtak a kalapján. Keményen tartotta magát a nyeregben…

Akkor az ezredesek magosra suhintották a kardjaikat s remegve kiabáltak valamit, a tamburmajor jelt adott az ütenybottal s abban a másodpercben már bele is vágtunk a Gotterhaltébe. Azt kellett volna hallani, uram! S mialatt megszólaltak az ezredkürtösök és a generálmarsot fújták egyszerre mind, a zászlótartók földig hajtották a zászlókat, mi pedig fújtuk, hogy zengett a világ. Cifráztak a klarinétok, sikoltoztak a sípok, jajgattak a csavarkürtök, kiabáltak a vadásztrombiták, peregtek a kisdobok, puffogott az öregdob s a bombardonok bőgtek. Minden kavargott már körülöttünk, az ezredkürtösök két pofára fújtak, a zászlók rúdhegyei a földre buktak, mi pedig ész nélkül trilláztunk a klarinétok billentyűin…

Sötét lett velünk a világ, mert akkor már a tér közepén volt a császár.

És hogy mi történt azután? Alig lehet azt elmondani.

A legfőbb parancsnok a császár elé ugratott és míg tollbokrétái lobogtak, egymásután háromszor vágott le a kardjával, úgy tisztelgett. A császár szalutált s akkor megindult a csapatok felé.

Kicövekelve állt minden ember. A bőr kifeszült az arccsontokon, a szemek nem moccantak. A zene szólt, az ezredkürtösök a generálmarsot fújták megállás nélkül, a zászlók hegyükkel a földet érintették. A császár pedig ment lépést és siket csöndben az első vonal előtt, utána legalább huszonhárom nagykutya ugyanúgy. Jól megnézte a fejvonalat s néha megcsóválta a fejét, tetszése jeléül. Némelyik bakának szalutált is, ha kedvére volt a peckes tartása. Ment a császár nagy csendben. Mikor az ezred végibe ért, a másik ezredben vágott fel a zenekar. Mi elhallgattunk már akkor, odaát pedig felsikítottak a klarinétok, kiabáltak a vadásztrombiták, peregtek a kisdobok, puffogott az öregdob s a bombardonok morogtak. Az ezredkürtösök fújták, hogy majd szétment a pofájuk, a zászlók pedig hegyükkel földreestek a császár előtt. Nagy úr volt az, kérem.

Mikor aztán elhaladt az első vonal előtt, a második vonal elé kanyarodott, aztán a harmadik elé, a negyedik elé, végig. Ahogy elléptetett a szekerészek előtt is, lovába vágta a sarkantyút s elvágtatott messzebbre, ott megállt egy ponton, mert onnét akarta megszemlélni a díszmenetet. Látott már díszmenetet, uram?

– Láttam, – feleltem szorongó szívvel.

– Az lehetséges, – sóhajtott egy mélyet. – De olyat soha, mint mikor a császár előtt vágták a lépést!

– Nem is lehet azt elmondani… Az első zenekar felkanyarodott s elhelyezkedett szemközt a császárral, aki megett akkor már vagy harminc tábornoki sarzsi foglalt állást lóháton. Tollaik megborzolódtak a gyenge szélben, az öreg meg csak ült a nyeregbe peckesen, pedig koros ember volt már abban az időtájban. Az első vonal már közeledett is ekkorára, de micsoda lineában, hej! A tisztek kardjai felsuhantak a napban, mellek és puskaszíjak kifeszültek, a fejek a császár felé vágódtak, dörgött a föld a bakancsoktól. Akkor intett ütenybotjával a tamburmajor, mi belecsaptunk egy marsba, mint a fergeteg! Elvonult az első linea, jött a második, a harmadik, a tizedik, az arcok remegtek az erőfeszítéstől, jöttek a dragonyosok, jöttek a huszárok kényesen s fekete forgóik hajladoztak. Mi vágtuk a marsot, hogy csörgött a halántékunk, a császár pedig szalutálgatott. Öreg ember volt már, tehát a fejével bólogatott a feltartott kezéhez, de azért látszott rajta, hogy sok öröme telik az egyes alakulatokban. Azalatt mindig jöttek s egy zúgás volt már a mező a felvonulástól. Jöttek lófarkos csákókban a tüzérek s ágyúik torkai szakadatlanul kongtak, jöttek az utászok, a szekerészek, az árkászok, a hidászok. Volt ott húszezer ember is talán. Amikor az utolsó linea is ellépett, a császár – hajlandósága jeléül – szalutált a tábornokoknak, megrántotta a kantárszárat és akkor nagy vágtában átrepült a széles mezőn, a Burgnak. A sok tábornok meg utána, repkedő tollaikkal. A császár legelől!… Elzúgtak, mint a szél! És akkor egy nagyot fújt mindenki: vége volt a parádénak…

A vak ember itt elhallgatott hosszan, mintha rajzó emlékeivel küzködött volna. Ahogy megszólalt mégegyszer, alig ismertem a hangjára:

– Ma rongyvilág van, uram… Császárok, királyok visszajönnek egyszer, mert nem élet ez így… Visszajön a császár, de én már nem fogom megérni. Mások fújják majd a klarinétot…

Leesett a feje. Később annyit kérdett még:

– Nem jön valaki az úton, uram?

– Nem. Senkisem jár mostan erre.

Némi pénzt csúsztattam a sapkájába s elosontam mellőle nesztelenül.

Nehány perc mulva megálltam a kastély előtt annál a drótkerítésnél, mely a park egy kis részét elzárta a kastély körül s ahol nehány esztendővel előbb annyiszor figyelgettem elálló szívvel, mialatt a kastélytól oldalt az öreg király sétálgatott egyesegyedül. Koros ember volt már abban az időben, de azért keményen tartotta magát. Vagy száz lépésre udvari vadász kísérte és ha a király megállt olykor, az udvari vadász is megállt, visszafojtott lélekzettel. Ha aztán tovább ment a király, ő is megmozdult, taktusra.

Most szabad volt a kastély. A széles lépcsőkön jókedvű kirándulók, köztársasági bakák rajzottak ki és be, karjukon a babáikkal. Múzeum, vagy valami látványosság lehetett odabent. Nem tudom, mert nem kérdeztem senkit.

Álltam a régi kerítésnél, álltam. Abból az irányból, hol a vak klarinétost hagytam el, egyszer megszólalt még a harmónika. Nyekeregve játszott a hangszer s a vak ember nyekeregve próbált hozzádalolni egy régi vakért:

Wienerin, du kleine,
Fahre nicht alleine…

Eltünődtem sok néhai dolgon. Vasárnap volt, csodafényű délután. Később hűvösebb áramlat húzott át a Kahlenberg felől s hosszút sóhajtott tőle a kert.

Az ősz üzent már.

Forrás: Komáromi János: Szülőföldem szép határa. Regény. Magyar Elektronikus Könyvtár

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ