Aki­nek meg­ada­tott a történel­mi „sze­ren­cse”, hogy be­leszüles­sen va­la­mely dik­tatúra min­den­nap­ja­i­ba, s ne­velődése is ilyen po­li­ti­kai me­der­ben foly­tatódjon, ta­pasz­tal­hat­ta, hogy – egy kölcsönzött me­ta­forát használva – ama „lassú vírus” jószerével még az em­ber magánéletét is ki­kezd­te. Illyés Gyu­la ver­se, az Egy mon­dat a zsar­nokságról ilyen ol­dalról mu­tat­ja be az önkény­ural­mi rend­sze­re­ket. Bárhol, bármi­lyen hely­zet­ben érez­he­ted a nyílt el­nyomásra és ter­ror­ra „sza­ko­so­dott” re­zsi­mek je­lenlétét, ahogy a költő írta: „nem­csak a val­latásban, / ott van a val­lomásban, / az édes szó-mámor­ban, / mint légy a bor­ban, // mert álma­id­ban / sem vagy ma­gad­ban, / ott van a nászi ágy­ban, / előtte már a vágy­ban, // mert szépnek csak azt véled, / mi egy­szer már övé lett; / vele he­vertél, / ha azt hit­ted, sze­rettél.”

Érde­mes szót ej­te­ni vi­szont a zsar­nokság em­be­ri össze­tevőiről, il­let­ve eredőjéről is, mert hi­szen bennünk van a másik fölötti ural­kodásnak ez a haj­la­ma, amely­nek a min­den­ko­ri vezérek álta­li kiélésében aztán hol egy egész család, hol va­la­mely vélet­len­szerűen összeállt cso­port, il­let­ve intézményes formában működő mun­ka– vagy más közösség leli „örömét”.
Egyik vagy másik családtag például társát, gyer­mekét, a hozzá legköze­lebb állókat keríti hálójába, tart­ja fojtó ölelésében. Mond­juk ki nyíltan, zsa­rol­ja na­pon­ta, mi­vel azt is ő mond­ja meg, mégpe­dig el­lent­mondást nem tűrve, hogy mi és mi­kor len­ne jó és kel­le­mes ne­kik. Általában nem nehéz fel­is­mer­ni, aki vezérsze­rep­re tör. Ízlést, szokást, eljárást, véleményt az ilyen egyet is­mer, és egyet fo­gad el – a sajátját. Ami a másiktól szárma­zik, az csak­is je­lentékte­len, érdek­te­len le­het szemében, mond­hat­ni: az olyan nem is léte­zik…
El­beszélő és színpa­di művek tanúskod­nak, ho­gyan nyilvánul meg az em­ber­ben a zsar­no­ki ösztön, miként erőlte­ti rá mások­ra aka­ratát egy-egy vezér (!), s mit meg nem tesz, hogy véghez­vi­gye akár észbontó ter­ve­it is. Míg nem akad em­berére, pon­to­sab­ban, míg ki nem hívja maga el­len a sor­sot, mely sors például egy lázadó személyében tes­tesülhet meg…
Mert bi­zonyára do­bo­zol­ni jó an­nak – hogy egy iro­dal­mi példával éljek –, ki króni­kus álmat­lanság, ideg­rend­sze­re ki­merültsége okán már nem al­kal­mas ko­moly, fe­lelősséggel járó fel­ada­tok tel­jesítésére, de ha va­la­kit erre kény­szeríte­nek, foly­to­no­san zsa­rol­va, aki képes felmérni, hogy az ilyen időtöltés vagy szóra­kozás, il­let­ve játék nélkülöz min­den ésszerűséget, ab­ban az efféle do­bozkészítés a lázadást érle­li. Mert a do­bozkészítés úgy­mond sem­le­ges vegy­hatású fog­la­la­tosság len­ne, te­kint­het­ni – például ínséges időkben – szerény jöve­de­lem­ki­egészítésnek egy kis család számára, de mi­helyt egy be­teg elme ki­sajátítja, ezáltal kény­szer­munkává téve a ki­szolgálta­tot­tak és meg­zsa­rol­tak számára egy célirányos tevéke­nységet, a ter­ror eszközévé válik. Ez eset­ben már nem va­la­miféle em­ber­hez méltó és valós szükségle­tet kielégítő mun­ka a do­bozkészítés, ha­nem a zsar­no­ki ösztön kiélésének biz­tos jele az il­lető személy részéről, azaz: do­bo­zolás.
Az egy­per­ces no­vellák írójaként számon tar­tott mo­dern klasszi­ku­sunk, Örkény István Tóték című színművében tűnt fel új, az értel­mező szótárak­ban sem rögzített je­lentésében ez a szó, és az önkény(ura­lom) szi­no­nimájaként vált igen plasz­ti­kus ki­fe­jezéssé. A da­rab be­te­ges elméjű őrnagy-hőse meggyőződéssel val­lot­ta, sőt en­nek el­fo­gadására kény­szerítet­te az őt vendégül látó családot, hogy kel­le­mes játék a do­bo­zolás. Környe­ze­te vi­szont ful­do­kolt a rájuk kény­szerített, min­den nap estétől reg­ge­lig tartó és a zsar­nokságot leképező játéktól, s a családfő által készített „guil­lo­tine” le is sújtott az őrnagy­ra. A da­rab nézője látni nem látja, csak a háttérből hall­ja Tót úr „gépének” három­szo­ri ret­te­ne­tes döndülését, de az már közvet­lenül a színen hang­zik el, éspe­dig magának a lázadónak a szájából, hogy élve vágta négy egy­for­ma da­rab­ba azt, aki­nek a do­bo­zolás vált rögeszméjévé…

Forrás: www.hir­mon­do.ro / eirodalom.ro