Száz év – nagy háború: Zolnay László
Fények és árnyékok a bölcsőm körül
1916-ban születtem, az első világháború harmadik esztendejében.
1916. március volt ez a – számomra csupán utólag – emlékezetes nap. Színhelye a budai Krisztina körút 83., avagy Bors utca 2. II. em. 4. sz. lakás. Annak is kicsi, későbbi gyerekszobája. A budai Bors utca a Városmajort kötötte össze a Vérmező menti Krisztina körúttal; manapság Hajnóczy József utca a neve. Milyen is volt ekkoriban a csillagok állása? Baljós jelek mindenfelé.
Ha akkoriban, születésem idején, 1916-ban olvasni tudtam volna, megtudom, mi is zajlott akkoriban a nagyvilágban. Ha életem első hónapjainak újságjaiba belenézhetek, azt olvashattam volna: – Megkezdődött a verduni csata! (Utóbb tudtam meg: az osztrák-magyar hadseregből is odavezényeltek egyes alakulatokat. így azt a rohamzászlóaljat is, amelyben – későbbi nevelőapám – Ratkovszky Károly hadnagy és katonatársa, Aba Novak Vilmos, a festő is szolgált. Később, 1976-ban Párizsban megismertem a Musée de l’Armée két munkatársát. A két francia ezredes – az egyik tüzér, a másik huszár – Mr. le Colonel Reverseau, Mr. le Colonel Jean Martel – mesélte el ennek a halálnál is gyötrőbb sokhetes pergőtűznek s a szuronyrohamoknak gyilkos gyötrelmeit. Ők a túloldalon álltak, és – lőttek, rohamoztak.
Olvashattam volna azt is: a német hírszolgálat – és szervilis hazai szócsöve, a magyar sajtó – szerint küszöbön áll Párizs eleste. Hát Párizs városa, ezúttal, mégsem esett el!)
Ha az akkori Népszava kerül kezembe, arról is értesülök: Liebknechtet a császári német bíróság – háborúellenes uszítás okán – négyévi fegyházra ítélte. De júniusra – életem első neve napja táján (június 27-én, Szent László napján) – arról is hallhattam volna, hogy az oroszok áttörték az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének frontját. A Bruszilov-offenzíva során csapatainkat újra visszakergették a Kárpátok mögé. Egyik nagybátyám alakulata is – az I. lovashadosztály – hat napig futott vissza. S a mieink csak lovaik jó lábának köszönhették, hogy – utánpótlás, hadtáp, ember étele és ló abraka nélkül – ütegeiket megmentették. Kétszáz ezer ember elestéről, háromszázezer fogságba eséséről keringett a rémhír. S a szófia beszéd – igaz volt.
Ha jobban fülelek, meghallom a szomszédos szobából átszűrődő szavakat! Ekkoriban vetődött ugyanis haza – tizennyolc havi frontszolgálat után – egyik nagybácsim, Gál Józsi, lovas tüzér főhadnagy.
Gügyögésem hónapjaiban Bruszilov oroszai 80 kilométer szélességben, 50 kilométer mélységben törték át az Osztrák-Magyar Monarchia keleti frontját.
A budai hegyekben, csakúgy, mint 1914-ben, már újra lövészárkokat ástak. Az oroszok ekkor vágták el a mi I. és II. hadseregünket. Arcvonalunk összeroppant. Félmillió embert vesztettünk; 11000 tiszt esett el, vagy esett fogságba. Arcvonalunk 150 kilométerrel meghosszabbodott. S az ingadozó Románia – Hohen-zollern királyával az élen – hadat üzent a központi hatalmaknak.
Ezekben a súlyosodó háborús időkben Grum Feri dédapám – sült osztrák származású hajdanvolt 48-as honvéd – 1916. április 3-án írja Apámnak, Bécsből. Magyarul:
Örömmel hallottam, hogy talán nem fogsz behívatni a harcztéri szolgálatra. Bár a jelenlegi körülmények közt, midőn mind a két ellenséges tábor már eped a béke után, talán mégis sikerül a jelen szerencsétlen állapotoknak véget vetni. Sok vér és pénz fogyott el már minden államban. Pedig e kettő szűkével a háborúnak vége, a béke az ajtó előtt áll.
Majd ugyanő, a kilencvenkét esztendős hadastyán írja komor, váteszi hangon 1916. július 13-án Badenből:
…napokkal a mai után kapod a halálomról való tudósítást. Egyikre, mind a másikra már készen állok. Úgy sincs nagy öröm a továbbélésre ilyen időkben. Ezek folyton rosszabbá válnak, akár béke, akár további harcz lesz a sorsunk.
Isten kezében a Mérleg. De akár béke, akár háború lesz: Vége a mai létnek! Áldás és öröm alig fog belőle származni… **
Grum Ferenc, nem sokkal citált leveleinek kelte után, 1917. nov. 25-én, élete 93. évében Bécsben elhunyt.
Halála után hűséges gondozója – legjobb barátjának idős leánya, házvezetőnője, „mindenem és mindenesem”, Ilka Feitscher nyugdíjas tanítónő – így ír nekünk az elkomorult Bécsről: Itt Bécsben immár nagyon kedélytelen az élet. A sztrájkmozgalom egyre inkább kiszélesedik; ma már az újságok sem jelentek meg. A megélhetési viszonyok is rémítőek itt. Negyed kiló liszt, másfél kiló krumpli, hat deka zsír és egy tojás, kevés kenyérrel, bizony, lehetetlenül kevés a heti megélhetéshez. Főzelékfélét és gyümölcsöt pedig egyáltalán nem lát az ember!
No, élj jól…
*Zolnay László (sz. 1916) – neves magyar régész. A forrésul szolgáló emlékírása Hírünk és hamvunk címmel jelent meg 1986-ban a budapesti Magvetőnél (Tények és tanúk sorozat)
** Grum Henrik Ferenc (1824-1917) az alsó-ausztriai Pottendortban született, ahol atyja az Esterházyak kastélyának gondnoka volt. 1842-től pozsonyi jogász, majd Pesten Marczibányi Lőrinc jurátusa, ügyvédi oklevelet szerez. 1846-tól Sánta Gábor pozsonyi ügyvéd bojtára; utóbb Sánta nővérét, Sánta Fannyt veszi feleségül. 1848-49-es honvéd, majd helytartótanácsi titkár, Nyitra mb. polgármestere, később – mint a posta- és távirdaügyek szakértője – kereskedelmi miniszteri osztálytanácsos. Az 1880/90-es években a budapesti tőzsde miniszteri biztosa. 1900-tól Bécsben élt. Leánya Zolnay Jenőné, a szerző nagyanyja.
Pusztai Péter rajza