Tánczos G. Károly: Kocsmai miniatűrök 149. (Szövegbe csomagolt italok)
– A te korodban? Nesze, itt egy fél Courvoisier! Hatékony a kurvák felcsípésénél.
– Nem, én azt vallom: bourbon az igazság, bourbon a vigasz! Egyébként meg, minek nevezted azokat a lányokat?
– Jó, legyenek prostik! Proszit!
– Iraki a csaj?
– Nem, török.
A színpadias felvezetés után egy szobába jutunk, ahol egy férfi, nevezzük Áronnak, és egy Máriának elnevezett nő beszélget.
– Nem kell azért elszamorodni, leányka! Ismered a mondást: „Nem a keményfa szú rágta meg!” Ne szamárkodj! Egyszer te is férjre találsz.
– Mit jelent az a szólás?
– Hát, hogy az idő minden lyukat befoltoz. Kábé. Hogy a bánatod elmúlik.
– Te quilakoltatnád a szívemet? Pörére vetkőztetnéd a lelkemet!
– Nem föltétlenül a lelkedet!
– Gazember! – sziszegte Mária és Áronhoz bújt.
A férfi megsimogatta a haját.
– Az én kósher rymám vagy!
A nő megpaskolta a száját.
– Rima az anyád malaga!
– A haver muterja jó bőr.
– Mi az, féltékennyé akarsz tenni?
– Kiskegyelmed ok nélkül lenne féltékeny.
– Már nem szeretsz?
– Nem arról van szó! Egyszerűen nem akarok szürke barát maradni!
Mária igyekezett másra terelni a szót.
– Egy kis lamur, cicám? – érdeklődött a minap a Kövi.
Áron nem reagált, Mária félénken szólt.
– Ez a Kövi dinka!
– De hát nem is néger!
– Akkor dilinyós!
– Ó, te ló! Pontosabban gyönyörű kancácska.És a Paál, inka?
– Ő is dinka! Igyunk valamit!
– Jó! Sorolom a kínálatot, vagy stílszerűbben vinálatot! Először is, ezer jó bor közül választhatsz!
– Egyszer a sauvignon foglak, de elég egy is! Arra kérlek, ne ereszd bó lére, mert a szomjazástól megfájdul a torkom!
– Kumisz dolog, de a Negro gyógyítja! Elég a tréfából! Itt az idő! Must vagy noah! Olaszrising? Kéknyelű (inglisü Bluelingis”)?
– Nagyon furmintos észjárásod van!
– Döbrögi hárslevelű? És az alkoholizmus kotálya, amiből húzzák nekünk a cigányok, s amitől a szebbik a vérpadra küld engem…
– Ki az a szebbik? Biztosan egy másik nő!
A férfi unta az örökös féltékenykedést.
– Nem, csak egy gyatra, miniszoknyában feszengő transzvesztita!
Mielőtt elmérgesedett volna a helyzet, kopogtatás nélkül, teátrálisan belépett Csaba, a színész.
– Daru madár fenn az égen – énekelte, ha azt éneklésnek lehetett nevezni.
Mária félhangosan szólt.
– Ez a Csaba? Gyöngye az emberiségnek! Mindig inna a jámbor, pedig, úgy hírlik, őrzik jól a készletet.
A mámoros színész prózában folytatta.
– Ki mer lottózni, mikor Warwick komoly?
Kuncogást hallott maga mögött, sejtette, hogy tévesztett, ám nem esett kétségbe, sőt a malőr egészen felvillanyozta, deklamált, mintha Beckett Godot-jából Lucky monológját mondaná.
– A siller szemben ne pisáljunk, kérem! Abrakadarka, legyen alacsonyabb a hab szintje! A zöldszilvániában készítenek-e bort szilvából? A piálás tényleg a temetőbe whisky? Vigyázz, a kapun csengő van. Ó, portósan nem adom fel, míg egy darabban látsz! Ez a műszaké lesz, ha jól dolgoznak! Ez a műszaké lesz, ha jól dolgoznak! Ez a műszaké… ah!
Egy széles karlendítéssel meghajolt és távozott.
Áron fejezi be a szöveget.
– Mint a nagy Levin jakóban!
Mária egy mélyet sóhajt.
Pusztai Péter rajza