Háborús apróságok (1)

Szerettem a legénységgel beszélgetni, sohase tapasztaltam, hogy ez bármiként is káros hatással lett volna akár tekintélyi, akár fegyelmi szempontból. Mindenesetre lelkileg közelebb hozza egymáshoz feljebbvalót és közembert, ami csak használhat olyan percekben, midőn a tisztnek mindent kell embereitől követelnie. Emellett pedig nem egy érdekes dolgot tanultam a nép fiaival való közelebbi érintkezéseim folyamán.

Az orosz határ mentén verekedtünk, hol benyomtuk őket néhány napi járásnyira országukba, hol meg ők bennünket vissza, a mi határunkon innen. Közben persze égtek a falvak és városok, itt is, ott is. Megszólal egy nagybajuszú, tartalékos »öreg szentség«:
— Kapitány uram, tessék már megmondani, mi a fenének járogatunk a muszkával egymáshoz vendégségbe gyújtogatni? Hát nem volna egyszerűbb otthon
maradni és gyújtogatnánk kiki a magáét? Nem kéne annyit kínlódni a marsolásokkal meg támadásokkal. Oszt otthun éppúgy el tudnánk végezni a gyújtoga-
tást. . . De meg a fejbeverést is! Mér köll ezer a szomszédba járnunk?

Tréfának volt mondva, de keserű igazság. (Hát más háborúkban nem ugyanígy van? »Ennyi meg ennyi ezer tonna hajótért süllyesztettünk el« stb.) Voltak azonban csiklandósabb természetű kérdéseik is:

— Kapitány uram, a külügyminiszterek és követek mind hadviselt emberek?
Kénytelen voltam tagadóan válaszolni.
— Hát akkor hogyan lehetséges az, hogy ők csinálják a háborút, ők küldik milliószámra az embereket vágóhídra, mikor csak a könyvből tudják, hogy mit szenvedünk mi, katonák?
Igyekeztem szegény diplomatákat védeni, hogy ők csak eszközök, nem ők »csinálják« a háborúkat — de félek, hogy emberemet nem bírtam egészen meggyőzni.
Egy másik öreg huszárom képes folyóiratot tartott elibém, rámutatva József főherceg arcképére:
— Kapitány uram, úgy-e igaz, hogy a József főherceg magyar ember?
Megnyugtattam, hogy szóról-szóra így van.
— Mingyár gondútam, merhogy ott van a leginysíggel, ha valami baj van, oszt akkor mingyár elmúlik a baj. Nem is sajnálom tüle ezt a sok medáliát, én is adnék
neki! (Mindeddig elfelejtettem ezt az utólagos »adományozást« őfenségének megjelenteni — de talán még nem késő.)

József főherceggel egyébként is sokat foglalkozott a legénység. Midőn egyszer Lipót Szalvátor főherceg járt mifelénk, embereim azt kérdezték, hogy mért nem
József főherceg jött hozzánk? Kérdeztem, hogy mi bajuk van Lipót Szalvátor főherceggel? Semmi; de mégis, miért nem a »József Apánk« jön ide?
— Mert nem lehet egyszerre mindenhol.
— De hadd gyünne már ide is . . .
(Tessék erre kielégítő feleletet adni! A válaszok nem mindig voltak könnyűek.)

…Érdekes és kedves volt az a mód is, ahogyan egyszerű katonáink nagy öreg királyunkat búcsúztatták el:
— Ugen jó embör lehetett, mer hogy nímetül beszélt, oszt mégis szerettük! . ..
— Azóta már biztosan kezet fogott Kossuth Apánkkal. ..
— Majd mostan Odaföntrül fog bennünket igazgatni-segíteni…
Nyomát se találtam az állítólagos »király-ellenes« hangulatnak. Mondvacsinált, mesterségesen szított érzés volt ez — nem hasonlít a magyar ember hűségéhez.

Két huszár beszélget; magam hallottam, nem vették észre jelenlétemet:
— Mit olvasol folyton, te?
— Hát újságot. Olvassál te is!
— Én ugyan nem! Mire való az?
— Hogy tudjam, mi történik a nagyvilágban.
— Hát az meg mitül jó?
— Tudni akarom, mi van a nyugati fronton, meg a Doberdón, Mezopotámiában és mindenütt, hiszen ettől függ, hogy meddig tart a háború, te bibasz!
— Ugyan ne legyen olyan nagy pofád! A te tudásod semmit se számít ebbe. Parancs jött, hogy »Nyergelni, háború van!« oszt háborúba mentünk.
Majd megint jön parancs, hogy »Nyergelni, béke van!« oszt megyünk haza. Kár a szemedet rontani újságolvasással!
(Ez a mondás is hej, de gyakran jutott eszembe — újságolvasás közben . . .)

Forrás: Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás