Kilencven éve (június 20-án) született a Nagyenyeden élő borász-író, Csávossy György. A Népújság Múzsájának interjújában (szerző: Székely Ferenc) arra a kérdésre, mi volt előbb: a vers vagy a bor a költő életében, határozott a válasz: „Mindenképp a bor; első versem 1955-ben jelent meg az Utunkban.” Persze, mi is szeretjük a bort, és elismerjük az Erdély-szerte ismert és elismert borászunk szakértői életművét, de mi leginkább mégis a Költőt-Színműírót szeretjük benne, ezért is idézzük az interjú erre vonatkozó passzusait:

– Verssel vagy prózával kezdted?

– Verssel. Sokat olvastam Áprilytól, az enyedi tájról, késôbb össze is barátkoztunk. Jó barátságban voltam Jékely Zsolival, a fiával. Ô Szent György napján született, s az ô tiszteletére egyik nap írtam egy négysoros verset: „Ki Szent György napján született/ Sárkányölônek álmodta magát/ A költô mindent tud már/ Elviselte a glóriára kötött zabolát”. Elküldtem Létay Lajosnak, aki közölte az Utunkban. Felhívattak az Utunkhoz, ahol Kiss Jenô fogadott, ô volt a versszerkesztô. Vittem néhány verset magammal. „Fiatalember, magának meg kell tanulnia a poétikát. Nem mindegy, hogy a jambust a trocheussal keveri.” Késôbb írtam idômértékes klasszikus verseket is.

– A vers után jött a színmûírás. Mi adta az ötletet?

– Volt Magyarbecében – itt van Magyarlapád mellett – egy tanító, akit kirúgtak a színiakadémiáról, mert állítólag bement a lányok hálójába. Komzsik Istvánnak hívták. Többször eljött Csombordra, beszélgettünk, s egyszer azt mondta: – Te Gyuri, gyere írjunk ketten egy színdarabot. Akkor írtam le, hogy milyen tolvajlások mennek végbe a kollektív gazdaságokban. Ez volt A fül. Ô is tett hozzá, én is, s beküldtem a Szatmári Északi Színházhoz, Kovács Ferenc dramaturghoz. Nem lett semmi belôle. Újraírtam, s beadtam Hunyadi Andrásnak Marosvásárhelyre. Ôk elfogadták, de a bemutatót Székelyudvarhelyre tervezték (ez ’67-ben volt), mert féltek a bukástól. Hatalmas sikere volt, több mint 150 elôadást ért meg. Késôbb írtam az Édes méreg címû darabot, amely a bor felfedezésérôl szól, egy perzsa legenda alapján. Ez tulajdonképpen a Ceausescu-korszak parodizálása volt, de a cenzorok, a hivatal nem vette észre, átengedték. 1970-ben, amikor lementem a bemutatóra Sepsiszentgyörgyre – akkor Dukász Anna volt az igazgató –, az elsô sorban egy szekusezredest láttam öltönyben. Szünetben felszaladok a színfalak mögé, s mondom: mi lesz itt, fiúk, né ki van itt! „Nyugodj meg, Gyuri bátyám – csitítottak –, ez csak egy színházbolond, aki nem tud otthon ülni.”

*

(És akkor jöjjön a vers is…)

Csávossy György: Télutó

Szitál az elvirágzott hó,
kezedet fogni volna jó,
öledbe hajtani fejem,
a csődleltárt felejtenem.

Az elbitangolt holnapot,
csöpp napfényt kolduló vakot,
a gyász rongyát toronyhegyen,
az amen-szót, hogy úgy legyen.

Szitál az elvirágzott hó,
kezedet fogni volna jó,
az üdvösség kis, meztelen
mécslánggal égő szerelem.