Az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb huszadik századi drámaírója és költője, Páskándi Géza életét sokkal rövidítette meg az a hat esztendő, amelyet 1956 után Románia börtöneiben és munkatáboraiban töltött. Nem igaz! című verse e munkatáborok egyikében született, s mivel a foglárok és a hatalom cenzúrája mást nem viselt volna el, hosszú időn át csak fejben létezett. Félve a felejtéstől, Páskándi Géza arra kérte egy rabtársát, hogy ő is tanulja meg. A rabtárs valóban nem felejtette el a verset, és 1990-ben, a romániai fordulat után közzétette azt.

*

Nem igaz, hogy a rács a rabság,
hanem az igás szolga-szégyen,
hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen,
mert távíród, se könyved nincsen,
az atomszázad közepében.

Nem is a rácsban van a rabság,
hanem az ember szégyenében,
hogy poklokra szállott az Éden.
Ki tudja, hányszor kaszabolta
kis zsuppjainkat tatár-horda,
vityillónk omlott szellőtől gyakran,
de áll időn át moccanatlan
börtönök béna rendje.

Nem is a rácsban van a rabság,
hanem a gondolatban,
belül a szürke agyban
felismerés, ó már te ködlesz,
hogy amíg vályogot vetsz,
azt hiszed, házad épül,
ámde végül
az is bitorló börtönöd lesz.

Nem is rácsban van a rabság,
a kintiekre gondolásban.
akik ölelnek és aratnak –
nem a rácsban, hanem a gondban,
hogy a rabok, jaj, kint maradtak.

Nem is a rácsban van a rabság,
hanem hogy ember lehull,
s így kell, hogy éljen,
szűkölve féljen,
munkátlanul.
Tunyuló észre, s ölbe tett kézre
ítéltetett,
ő, aki földből,
Isten javából,
izmos erőből,
munka porából,
úgy vétetett.

Nem is a rácsban van a rabság,
nem is a hajtépésben,
céltalan sok lépésben,
falhoz forduló imában,
nem is a múltban és a mában,
okoskodásban, a kerekben,
nem is az idegingerekben,
hanem az indulatban
felugró vad tudatban,
hogy jaj, az a boldog, aki tudatlan!

Nem is a rácsban, nem a falakba
vágyunkkal vésett nőalakba’,
hanem szép eszünk tengelyében,
ekörül forgunk este, délben
s ez a bolyongás el sose ül.
Rabság helyett nem a szabadság,
hanem a szebbnek tűnő rabság
csalogat minket már egyedül,
s a hitetlenség tengelyére,
mint könnyű légy a lágy fogóra
ráragadunk, s nincs olyan óra,
hogy ne donognánk – jövőtlenül!