Háborús apróságok (3)

Egy másik altiszt… I. Napoleon történetét körülbelül a következőkben ismertette:

— Volt egyszer a franciáknak egy kicsi-kicsi hadnagyuk, Napóleonnak hívták. De ez már nagyon rég volt, még negyvennyolc előtt. Hát az a kicsi hadnagy kigyetlen vitéz ember vót és fölverekedte magát mind magasabbra, huszonöt éves korában már generális vót, mer mindig elül ment a csatában és mindig győzött. Uan nagy úr lett belőle, akár a Kossuth Lajos! Azután a franciák meg is választották császárjuknak. Bizony. De ez még mindig nem volt elég neki, hanem elvette feleségül a Mikirájunk nagyapjának (!) Ferenc császárnak a lányát. De akkó meg már a fejibe szállott a dicsőség és meg akarta hódítani az egísz világot. Minden országot megtámadott és még a római pápával is tisztöletlen vót, amér aztán meg is verte az Isten. Merhogy a rengeteg győzelem után rájárt a rúd.
Képzöljétek, még a saját apósa, a Ferenc császár ellen is fegyvert fogott, de meg Magyarországot is el akarta foglalni, be is gyütt, hanem az Alvinczy generális úr Győrnél úgy megverte (!) hogy menten kitakarodott az országbul. Azután meg Muszkaországba ment, ahol odafagyott az egísz hadserege. Bizony. Aztán meg Lipcsénél a geróf Szécsényi (aki Pesten azt a ménkű nagy hidat építette), úgy megverte, hogy no! Azután meg a Simonyi óbester úr kergette egísz be Franciaországba, meg el is foglalta a palotáját, oszt beleült a trónus-székibe és annak a karfáján verte ki a pipáját. Bizony.
Azután elfogta ütet és bezárta egy szigetre, ahol meg is hótt. Hát ebből láthatjátok, hogy a fák nem nőnek az égig és hogy a magyarok mindenkit meg tudnak verni, ha egyszer akarják. Bizony.
— Látszik, hogy ez az altiszt olvasott Napóleonról, meg is jegyzett belőle egyet-mást és azt saját szájaíze szerint átalakítva úgy adta be a legénységnek, hogy az egyszersmind okuljon is belőle. Annyi bizonyos, hogy a szájukat tátva figyelték és még elhallgatták volna órákhosszat is. (…)

Az altiszti észjárásnak érdekes példáját láttuk egy hadbírósági tárgyaláson, ahol vádlottként egy jóképű alföldi csendőrőrmester állott; bűne az volt, hogy önhatalmúlag akaszttatott fel két csujest.
— Hogyan merte maga ezt megcselekedni?
— Alássan jelentem, rövid úton, a legközelebbi fára.
— Nem ezt kérdem, hanem azt, hogy hogyan merészelt önhatalmúlag, bírósági ítélet nélkül kivégzést végrehajtani?
— Rajtakaptam üket. Áruló legeltetést csináltak: olyan réten, ahová a muszka is ellátott, annyi tehenet legeltettek, ahány századunk, és annyi birkát, ahány ágyúnk volt a szektorunkban. (Ez eléggé gyakori huncutság volt a muszkabarát lakosság körében.)
— Igen ám, de hátha mégis ártatlanok voltak?
— De nem voltak azok ártatlanok!
— Azt eldönteni nem a maga dolga, hanem a hadbíróságé! Hátha a csujesek mégis ártatlanul haltak
meg?
Ekkor őrmesterünket elfutotta a méreg és szinte magából kikelve kiáltotta:
— Alássan jelentem, egy nappal előbb százhuszonnégy ártatlan magyar katona halt meg a szomszédos dombokon!!…
A bíróság egy pillanatra összenézett és elhallgatott. Megértették a vétkes altiszt lelkiállapotát bűne
elkövetésekor. De a büntetés kiszabásától mégse tekinthettek el: lefokozásra ítélték és közemberként sorozták be egy gyalogezredbe, ahol azonban kiváló vitézségével csakhamar visszanyerte rangját.

Kedves volt az a mód, ahogyan katonáink az orosz hadifoglyokkal bántak. Még heves kézitusák után is emberségesen, gyakran szinte barátságosan szóltak hozzájuk, cigarettát, ennivalót adtak nekik, megfelezték velük, amijük volt. »No Iván, mért nem ütöttél nagyobbat, mint mink, mert akkor most mink lennénk a foglok, ti pedig nem várnátok a menázsit, hanem adnátok! — Nesze Iván a zupám fele; a testvíred meg majd hadd adjon az övébül az én testvíremnek, Szibériában! — No muszka, ha már idegyüttél, hát ne mondhassad, hogy a magyarok eléheztettek!« stb.
Segítettek az iménti ellenség sebeit bekötözni, támogatták a sántákat, tréfálkoztak velök, kissé mint önkéntelen vendégeket kezelték. Embereinket alig láttam durván bánni hadifoglyokkal; ha valamelyikök meg is kísérelte volna, a többi mindjárt letorkolta: »Ne-te nee! Akkó legínykedj velük, mikor szurony van a kezükben!«

Forrás: Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás