Úgy tűnik, Háromszék s azon belül is, Erdővidék igen sok je­les nem­zet­kri­ti­kus elmét adott a ma­gyar iro­da­lom­nak, fi­lozófiai-erkölcsi gon­dol­kodásnak. A prog­ra­mot 1653-ban Ult­raj­ec­tum­ban meg­je­lent Ma­gyar Encyc­lo­pa­e­diajában Apátzai Tse­ri János te­rem­tet­te meg, is­kolák és ren­des is­ko­lai rend­tartás nélkül nem tudnánk lerázni ma­gunkról „ama meg­mond­ha­tat­lan gyaláza­tot, mely mi­att más nem­zetségek­nek csudáivá és csúfjává lettünk volt”, íme, ho­gyan írja le Hermányi Die­nes József édes­apjának, Péter­nek ka­landját a derék is­ko­la­mes­ter­rel, Bi­barcz­fal­vi Zsig­mond­dal:

„De lőn nem sok­kal ezután, har­mad na­pig oda való járása s része­ges­kedése után, hogy ha­zajönne és kezébe akadván egy nagy fazék, amely­ben va­la­mi szőröske, va­ka­rat­lan disznóláb vala kaszás lével főve, melyről már azelőtt meg­hagy­ta volt, hogy az atyám ne tar­taná ott,ha­nem enné meg, az atyám pe­dig utálná meg­en­ni, s annyi eszecskéje sem lévén, hogy annyi idő alatt az eb­nek kiöntötte vol­na: úgy ütné a kaján atya­fi s mes­ter az atyámnak fejéhez a disznóhúsos fa­ze­kat, hogy hátul az atyámnak feje in oc­ci­pi­tio hosszan ke­resztül ha­sad­na és a vére bővön ki­om­la­na; mely mi­att az édes atyám annyi­ra magánkívül lőn, hogy magát nem tűrtőztet­te…
Van egy másik erdélyi történet is, ame­lyet annyi­ra nem sze­retünk látni, hal­la­ni; a bor­ge­si el­lentörténet, amely­ben ele­ink egy része igen­is hazaáruló, kurvás la­tor, erősza­kos, tu­dat­lan go­nosz­tevő. A Tündérkert­ben per­sze min­den volt, Móricz Zsig­mond hal­ha­tat­lan érde­me, hogy az Erdély-trilógiában egyáltalán nem ide­a­lizálta azt, amit ne­he­zen is le­he­tett vol­na.
Önma­gunk kri­tikája, a görbe tükör is igen­is ha­gyományunk, a közelmúltra vetítve azon­ban nem olyan könnyű el­fo­gad­ni, hogy igen­is nem min­dig a románok meg a szov­je­tek tették meg velünk, ha­nem sze­re­tett vére­ink, atya­fi­a­ink – le­gyek mégis eny­he, Bogdán László egyik ked­venc fi­gurájával élve – mint agitáto­rok. (Agitáto­rok éjsza­ka. Bon Ami Kiadó, Sep­si­szentgyörgy, 1995.) Az a gyűjtőnév, e regény fősze­replőjének, Szik­sza­i­nak a sza­va­i­val: ők azok, akik együtt élnek a rend­szer­rel, ők a rend­szer hű táma­szai stb. (De a rend­szer is tisztában volt en­nek az ele­men­tum­nak a fon­tosságával, emlékszem, bol­do­gult Kri­ter­ion-szer­kesztő ko­rom­ban, a legsötétebb nyolc­va­nas évek végén a párt­utasításos cenzúra már azt erőltet­te, hogy a prózai írások főhőse immár ne munkás, pa­raszt, bányász stb. le­gyen, ha­nem a – párt­funk­ci­onárius (aki ak­kor már nem agitátor volt, ha­nem kékszemű front­em­ber. Tud­tom­mal ezt az értékes útmu­tatást a romániai ma­gyar iro­da­lom képte­len volt követ­ni, ide­je sem ma­radt már hozzá, gya­kor­la­ti­lag írója sem). Per­sze nem ma­gyar tu­laj­donság, hogy egy akármi­lyen rend­sze­ren belül a nép egyik része el­intézi a nép másik részét (lásd rend­szerhűség és rend­szer­ide­genség).
A Szentgyörgyi De­mok­ri­tus (Kaláka Köny­vek, Sep­si­szentgyörgy, 1999) nem pusztán egy újabb állomás e gaz­dag és iz­gal­mas életművű szerző pályáján, egy a sok könyv között. Eb­ben az anek­do­ta– és történetgyűjtemény­ben Bogdán vállal­ja a rend­szer– és nem­zet­kri­ti­kus mo­ra­lis­ta hely­zetét és sze­repét. Több ok mi­att al­kal­mas erre, de itt és most azt látom a leg­fon­to­sabb­nak ki­emel­ni, hogy – ez a híres, so­kat em­le­ge­tett sep­si­szentgyörgyisége, a pro­vin­cia ab­szolút nézőpont­ja – az író valóban, zsi­ge­ri­leg is­me­ri a fajtáját: ele­ve­nen ta­nulmányoz­ta és ta­nulmányoz­za, le tud­ja képez­ni érzésmódját és cse­le­ke­de­te­i­nek moz­gatórugóit, ezek va­gyunk.
Mind­emel­lett a Szentgyörgyi De­mok­ri­tus a Bogdán-életműben is kulcs­hely­zet­ben van: en­nek és az agitátor-történe­tek­nek a fényében másként ol­vas­suk a regény­trilógi­a­be­li epizódo­kat is. Bogdán László – sok más pályatársával el­lentétben nem tud és nem akar fe­lej­te­ni: a Ceauşescu-kor­szak mint a kom­mu­nis­ta to­ta­li­ta­riz­mus he­lyi válto­za­ta – nin­cse­nek illúziói – sem­mi­lyen esélyt sem ha­gyott nekünk, és aki ezt ilyen in­tenzíven átélte és átéli – eb­ben szin­te egyedülálló pályatársai között – az természe­te­sen va­la­mi­lyen formát is kell találjon en­nek a víziónak. Ezért a Szentgyörgyi De­mok­ri­tus anek­dotái-történe­tei egy­ben halálos ítéletünk me­ta­forái is. Ter­minátor, Predátor, Agitátor – ne­vess csak, halálraítélt. (De írt Bogdán más műfaj­ban is szépséges pusz­tulás-me­ta­forákat, ilyen a színpompás, gyönyörűséges Nárcisz avagy bálványo­si ősz.)
Eh­hez ha­sonlóan, a Szentgyörgyi De­mok­ri­tus­ban is van leg­alább egy olyan írás, amit én is min­dig meg sze­ret­tem vol­na írni. Címe Az út, alcíme Min­ta­mon­da­tok, van egy mottószerű ma­gyarázata: Egy felháborító, egyelőre fi­gyel­men kívül ha­gyott gya­kor­lat emlékére. (A gya­kor­lat az volt, hogy 1984-től kezd­ve a romániai ma­gyar ki­adványok­ban át kel­lett térni a román he­lységne­vek használatára, írók-szer­kesztők ide­ig-óráig si­ker­rel al­kal­mazták a körülírást, a kin­cses város, Pece-par­ti Párizs, Za­zar-men­ti város, Erdővidék központ­ja, a Me­szes ka­pujánál fekvő város stb. – ta­nulságos ol­vasmány len­ne ma is: egyrészt sajátos memória­za­var­nak tart­hatná az ava­tat­lan szem, másrészt ki­bon­ta­koz­na belőle egy tel­je­sen új kar­tográfiai szemlélet, mely­ben nin­cse­nek ab­szolút te­rep­pon­tok, csak vi­szony­meg­határozások, költői do­log, min­denféleképpen.)
Az írónak látszólag nincs története, ab­ban az érte­lem­ben, hogy a Sfântu-Ghe­orghétól Mi­erc­u­rea-Ci­u­cig ve­zető úton, a vo­na­ton nem esik meg sem­mi utazónk­kal – leszámítva például magát a vo­na­tot: „váróter­mek­re ha­sonlító, hodály­szerű fülkék”, „a va­go­nok ab­la­kai ki van­nak törve, vagy rosszul, vagy egyáltalán nem csukódnak, ezért hu­zat van”, le­hetséges „okádékhal­maz az ülésen avagy az ülés alatt”, „részeg, dülöngélő uta­sok ha­lad­nak végig a hodályon…” Mennyit utaz­tunk (-unk) eze­ken a vo­na­to­kon, hány em­ber töltötte raj­tuk fél életét – ez volt a hazánk. Még annyi esik meg, hogy meg­je­le­nik egy hölgy, aki természe­te­sen melléje ül le és bőröndjét utazónk­kal téteti fel a cso­mag­tartóba, a hölgy még va­la­mi gügye történe­tet is el­mesél, de (ez a nélkülözhe­tet­len kor-elem) hősünk va­la­mi­lyen irány­ban csak fel­gya­nak­szik: „Le­het a személy egy ide­gen, de magát testvéri­nek álcázó külföldi ha­ta­lom ügynöke … Végül, mi­cso­da pompás be­fe­jezés, iga­zi slussz­poén, utazónk megérke­zik az us­que egyórányi­ra fekvő szom­szédos kisváros­ba: „Ak­kor utazónk, búcsút véve a vic­ce­ket ked­velő és hál’is­ten­nek tovább utazó hölgytől, leszáll és kisétál az állomás előtti sötét térre. Itt újabb di­lem­ma elé kerül, gon­dol­koz­hat azon, hogy me­lyik úton is jut el ha­ma­rabb a Mi­erc­u­rea-Ciuc-i új főtérre (értjük, mi­lyen elképesztő nagyságrendű eg­zisz­ten­ciális di­lem­ma előtt áll hősünk?!), ahol ismét útke­resz­teződések­kel találhat­ja szem­be magát – MI­KOR ÉS HOL NEM?!? —, és tovább töpreng­het azon, hogy hova, mer­re, és azon is, hogy most már eset­le­ges célját elérve mi­hez is kezd magával és idejével, amelyből, ám-lám, Ke­let-Európában, a bol­dog és szép Románia Szo­ci­a­lis­ta Köztársaságban is fölösen jut egy személy­nek…” Per­sze itt nem csak arról van szó, hogy idő van, ha­nem és főleg arról, hogy tel­je­sen fe­les­le­ge­sen van és mi is tel­je­sen fe­les­le­ge­sek va­gyunk ben­ne. A tömeg­ességérzésnek igen­is volt egy ilyen szörnyűséges fe­no­me­nológiája –, másfelől, va­la­ho­va megérkez­ni: egy kunszt volt!
Az út – kínos von­szolódás. Még nem múlt el egészen, azok számára, akik ak­kor nem éltek vele, még min­dig adott a le­hetőség – ott hely­ben, sze­re­tett székely kisváro­sa­ink között is, nem kell éppen a Te­mesvár-Paşcani járat­ra fel­merészked­ni. Az útnak a po­ko­li szállítójárművön meg­volt (?) a maga po­li­ti­kai szim­bo­likája a román he­lységne­vek­ben, és meg­volt a maga utolérhe­tet­len, rémálom­szerű valósága, élménye, átéltsége, han­gu­la­ta, memóriája. Főleg az érzékszer­vek si­kolyában volt hang+sza­gok+alapsötét, de em­be­ri létünk fi­lozófiai alap­határoltságában is, amely vi­szont számta­lan szi­nesztéziás átcsapás le­hetőségét je­len­tet­te. Csi­korgó bűz, okádék-lob­banás, görénymély sóhajtás – hát nem a Sátán vi­szen itt va­la­ho­va?! Na­gyon fon­tos az írás tempós sza­ka­szolása, lassítása ez a kínlódás el­vonttá, végte­lenné, tes­tet­lenné te­szi vo­na­tozásunk idejét, mon­datról mon­dat­ra rángunk. Mărăşeşti-en az utazó végre ki­te­kint­het a jégvirágos ab­la­kon, és észre­ve­he­ti, hogy a va­la­ha országos hírű fürdőhe­lyen min­denütt megbízhatóan sötétek az ab­la­kok.” (De miért kel­le­ne az ab­la­kok­nak megbízhatóan sötétek­nek len­niük? Ez az a bi­zo­nyos totálsötét – lásd to­ta­li­ta­riz­mus – tes­tes, tu­da­tos, ninc ben­ne sem­mi­lyen irány, sem múlt, sem jövő nem képzik meg. Régen elszállt Málnásfürdőn is mint ahogy Bálványo­son is Avasbükszádon is, Her­ku­lesfürdőn is az utolsó fürdői éle­tet élt párok önfe­ledt sóhaja. Jöttek pártunk asszi­milációs és de­mográfiai po­li­tikáját biz­tosítani kívánó pionír– és KISZ-tábo­rok, je­len itt Málnásfürdőn azoké tömbházlakóké, és az csupán akik csirkéiket a szo­ba sarkába tartják. Eb­ben a sötétségbe nincs szövétnek, nincs Is­ten.) E menjünk tovább az ezer­szer meg­tett úton: „ha el­ma­rad mögöttünk a fe­nye­getően ko­mor bics­adi kőbánya…”, „jól sejt­he­ti már Tus­nad-Băi-en va­gyunk (egy­kor Erdély gyöngyének ne­vezték, Is­te­nem. E. P.) Fél kettő kettő között ezen a téli éjszakákon olyan ki­hal­tak a stran­dok, hogy az utazónk be­le­bor­zong, és bi­zo­nyos érzel­me­it – ame­lyek a La­cul Ci­u­caş-sal s egy­ko­ri lu­bic­kolása­i­val van­nak összefüggésben…” – ámde be­le­bu­kunk az ob­ligát sötétségbe.
Itt áll­junk meg egy pil­la­nat­ra: ez a létvo­nal a maga önfe­ledt szépségében a mai eg­zisz­ten­ciában foly­tatódik: ha ki­pil­lan­tunk a Ci­u­caş-tóra egy mai téli éjszakán, ugyan­abból a vo­natból, kons­tatálhat­juk, hogy Csukás-tó nincs is. Eltűnt. Megkérdez­tem: állítólag a szúnyog­veszély mi­att en­gedték le. Egyet­len érvényes sze­rel­mes ver­sem ala­nya – az örök értelmében —, a Sza­mos, meg­halt; a Ti­sza a na­pok­ban. A rend­szer él.
(Itt most en­gedjünk meg ma­gunk­nak egy kis stiláris játékot: ne foly­tas­suk utun­kat Mi­erc­u­rea-Ciuc felé. Ha­nem, mi­vel imp­likálva lettünk, mert­hogy velünk történt meg, azaz Bogdán László íróval és alulírot­tal a Törött krig­lik című sto­ry­ban, esemény­ben, történel­mi– és erény-példázat­ban, száll­junk be a történet­be egy másik történet­tel, an­nak példájául, hogy mégis mi történt az em­ber­rel, ha leszállt 1989 januárjának egyik éjszakáján Tusnád Băi-en és nem ment tovább Mi­erc­u­rea-Ciuc felé. Al­szik egyet va­lamék szállóban, gon­dol­ta a kis bo­tor. Mel­les­leg: épp B. L. barátjánál vala, per­sze az állomási söröző ak­ko­ri­ban pont­ban ki­lenc­kor bezárt. De ha nem zárt vol­na be, sört úgy­sem iha­tott vol­na ben­ne, eset­leg Bolta rece-likőrt, Ovi­diu-ko­nya­kot va­la­mint Crişana vodkát – kőolaj­származékok+némi me­til, ízesítésképpen. Bi­zo­nyos öntu­da­to­sodás és rend­szer­el­le­nesség az­zal kezdődött, ami­kor az em­be­rek eze­ket már nem itták meg.
Nos, ak­kor éjjel mégis pis­lo­gott a fény a ben­zinkút mel­let­ti szállo­da vas­tag ab­lakfüggönyei alatt, s én Erdély egy­ko­ri gyöngyének eme fo­gadója felé irányoz­tam lépte­i­met. Oda­bent jó világ van; ma­gas, atléta ter­metű, elegáns tréning­ruhákban iszo­gató – hm – spor­tolók, ügyet sem vet­nek rám. Látszólag. A bárpultnál álló hölgy – egy­ben re­cep­ció is, ak­ko­ri­ban így volt—szúrósan néz rám. Hir­te­len kérek va­la­mi italt s gon­dol­koz­ni kez­dek. Ek­kor va­la­hon­nan előlép, hozzám nyo­mul egy tes­tes rendőr (mi­li­cis­ta) s utánoz­ha­tat­lan hangsúllyal ne­kem szeg­zi a kérdést „Bă.. flăcăule… ce cauţi aici… Ia dă bu­le­ti­nu’, bă!” Oda­ad­tam neki, meg nem fe­led­kezvén arról, hogy ámbár 1978 óta úgy­ne­ve­zett fo­ga­dal­mi szakállat vi­se­lek, a személyi iga­zolványo­mon mégis csu­pasz képem van. Mon­dom, szállást ke­re­sek, itt sze­retnék alud­ni. „Vrei sa dor­mi aici, he… asa deo­dată… sunt fru­moşi munţii nost­ri… te-ai rătăcit si chiar aici… asa deo­dată… na ia să… „Erre odalépett az egyik tréning­ruhás: lasă-l, bă, nu vezi că-i ar­tist? Ha?” Erre a mi­li­cis­ta, amek­ko­ra volt, ak­korát lépett is le. Kérdésem­re, me­lyet újdonsült párt­fogómnak irányoz­tam, hogy tu­laj­donképpen ki­cso­da is len­ne ő, ne­ve­tett, majd az asz­ta­luk­hoz in­vitált: „Sînt de la Echipa de Bas­c­het FC Bi­hor sau mă rog Armătura Zalău, cum vrei tu…” A he­gyes orrú, barnás arcbőrű, kékszemű fi­a­tal­em­ber por­celánfo­gai fölé húzta ínyét, hang­ta­la­nul ne­ve­tett. Ek­kor az ormótlan műbőr-fo­tel karfájára lib­bent egy szintén edzőruhás De­li­lah, alat­ta nem volt sem­mi, látni­valóan, ben­ne azon­ban több adag igen, csil­lo­gott a sze­me. „Sim­pa­ti­cu­le, te-ai rătăcit – ce vor­besc, ar­tis­tu­le, ce drăguţ băiat…” A történet több irány­ban evo­luált, most azon­ban – a szerző iránti tisz­te­letből – mégis csak a tisz­ta igazságot, a szépséges kez­de­tet írtam ide. A ta­pasz­ta­lat­la­nabb ol­vasók kedvéért mégis­csak ideírom, hogy ezek a fi­a­tal­em­be­rek és úrhölgyek egy tel­je­sen más válla­latnál spor­tol­tak ak­ko­ri­ban.
A vo­nat­nak ama bi­zo­nyos észvesztő sötétsége mel­lett akár lüktet­he­tett is az élet, kérem. Az úttal példázni kívántam a Szentgyörgyi De­mok­ri­tus anek­dotáinak szünek­do­chi­kus-szim­bo­li­kus természetét is: részben az egész. De nem­csak stiláris érte­lem­ben van ben­ne a rend­szer, az egész akár a leg­parányibb, látszat­ra je­lentés nélküli történet­ben, rész-ben, ha­nem po­li­ti­ka­i­lag, azaz eg­zisz­tencáli­san is. A to­ta­li­ta­riz­mus éppen az, hogy min­den kon-tex­tuális, csak­hogy ez a kon­tex­tus a totál-brutál.
Ak­ko­ri­ban Sep­si­szentgyörgyön – meg talán Székelyföld más részein is – ez a nem éppen önkri­ti­ka nélkül való ver­se­zet ter­jen­gett: „Hol vat­tok, széke­lyek / Erdélyt bíztam rátok! / S az IFET-tel mind elhúzattátok.” (IFET a kor­szak Erdőki­ter­melési és Fel­dol­gozási Válla­la­ta.)
Szóval a Törött krig­li is a fen­ti­hez ha­sonló édesbús, sírós-ne­vetős min­ta­da­rab. Arról van ugyan­is szó, hogy író barátjával a híres állomás mel­let­ti becsületsüllyesztőben sörözik 1998. júl. l-jén. A hely­zet: „Mint köztu­dott, a csa­polt sert edénybe szokás le­en­ged­ni, eze­ket hívják mindközönsége­sen krig­li­nek. Eb­ben a kocsmában ez most hiány­cikk, ezért azután a szomjúhozó, se­rez­ni vágyó, szor­gal­mas dol­gozók je­lentős része csupán vára­ko­zik. Azok­ra, akik épp isz­nak azok­ra, akik épp isz­nak, a franc a be­lik­be, hogy adják le már a törött krig­li­ket, hogy egy álmos, unott, mocs­kos kezű és büdös leányzó vízsugár alá tart­va mos­sa ki őket, s lökje elénk, hogy próbálkoz­zunk… S nem kap­ta­tok krig­lit? – Végül természe­te­sen kap­tunk vol­na, de ak­kor követ­ke­zett egy újabb tortúra: sor­ban állni krig­li­vel a sörért.” Nos, a sörözés azért meg­fon­toláshoz is ve­ze­tett: 1. Ülhetnénk a Pil­vax­ban is. 2. De nekünk a Pil­vax­ban sem len­ne jó, mert a Pil­vax is Ke­let-Európában van.
De a Törött krig­li Odüssze­u­sza ak­kor már Szentgyörgyi De­mok­ri­tus­nak készült, meg­volt az ötéves terv. A két jó barát azért egy-egy csököttel (ne­gye­des rum) a kezében nem­ze­te, il­let­ve sze­re­tett székely aty­ja­fi­ai morális álla­potának felmérésére is vállal­ko­zott, „…mindég így meg vol­tak itt in­dul­va a sörért? Ami­kor még lencsét ter­mesz­tet­tek, ak­kor is sze­rették. Vol­tak itt serfőzdék is szép számmal. Sza­bad aszalóhe­lyek. Ak­kor a nem­ze­ti jel­lem­mel van baj – így a barát, nézve a sörükért vagy po­ha­rukért rendíthe­tet­lenül vára­kozó széke­lye­ket. Őse­ikről, apja, Háromszék önvédel­mi harcáról dicsérőleg szólott, ki­dom­borítván hősi­ességüket. Úgy vára­koz­nak mint a bar­mok. Egészen úgy – sóhaj­tott O. Ahe­lyett, hogy összetörnék a be­ren­dezést. Ahe­lyett, hogy köve­telőznének – tódított a barát. Ki érti ezt?” Alábjegy­zet sze­rint „Ezt is másként látja ma már a tévelygő Odüssze­usz. Egy­szerűen szom­ja­sak vol­tak, sört akar­tak inni.”
A szépséges me­ta­fi­zi­kai kérdés azon­ban nem ez. E dátum ne­ve­ze­tes: hazánk ak­kor leg­sze­re­tet­tebb fia meg­indítot­ta az em­ber­arcú buldóze­re­ket a védte­len erdélyi fal­vak felé. Min­den­ki tu­dott erről, a térképe­ket ki­csempészték, például e so­rok írója is tud­ta, hogy az erdővidéki es­pe­resség székházául szolgáló Kós Károly ter­vez­te épüle­tet is össze fogják du­vasz­ta­ni, a temp­lom­mal együtt, ahol nagy­ap­ja szolgált, s mely gyönyörűséges tag­ban életének bol­do­gab­bik részét ő is töltötte. „Hol vat­tok széke­lyek?” – gon­dol­koz­tam ak­kor is és ma is, köve­telőző kérdéseim nyomán elrévedő te­kin­tetük után nézve.
Végül azokról a lázas (sep­si­szentgyörgyi) het­ve­nes évekről so­kan írtak elképesztően nosz­tal­gi­kus ver­se­ket. Ho­gyan volt mégis le­hetséges így fel­fog­ni azt az ak­ko­ri éle­tet? Bogdán László példás választ ad erre; ez azért is fon­tos számom­ra, számunk­ra, mert ma­gam (ma­gunk) is így éltük meg, több ok mi­att. Egyrészt, mert a het­ve­nes évek elejétől igen gyak­ran „utaz­tunk le” Sep­si­szentgyörgy­re, s fo­rog­tunk különböző körökben,másrészt, mert a ko­lozsváriak és a szentgyörgyi­ek va­la­mely oknál fog­va igen jól egyez­tek, megértették egymást (lévén hogy egy rész ko­lozsvári on­nan jött, másrészt mert oda ment). A Súgás valóban egy hely volt (számunk­ra is): „Az asz­talfőn dok­tor Darkó Zsig­mond sebész főor­vos ült, és épp pirított kenyérre ken­te a sárgán és puhán el­omló velőt. Körülötte is­merős ala­kok ültek.” (Mindnyájunk nagy­szerű barátja is immár az an­gya­lo­kat operálja.) A Me­gyei Tükörre emlékez­ve írja aztán le Bogdán az il­luzív valóságra utaló szépséges és bor­zon­gató megállapítást: az RKP fény­korában (!) „Alap olyan iz­gal­mas volt ak­ko­ri­ban, az »előidőkben», mint­ha mun­katársai nem is Szentgyörgyön élték vol­na (ön)tevékeny életüket, ha­nem va­la­hol máshol, egy Szentgyörgyhöz ha­sonló, csak éppen működő város­ban. Min­dent az ideális­hoz mértek, ezért véleményük néha lesújtó volt!… Amel­lett fel­fe­dezték ma­guk­nak a vidéket: a háromszéki fal­va­kat Eh­hez tud­ni kell, hogy ezen a vidéken évti­ze­de­kig nem volt újság. Szűzföld volt ez, költőknek való te­rep. Átélhették min­den­nap a valóság és az igazság össze­egyez­tet­hetőségének ner min­den­na­pi nehézségeit (Griff­ma­da­rak a Be­senyői-tó fe­lett).
Tehát életünk leg­jobb pil­la­na­ta­i­ban – azok a lázas het­ve­nes évek – tu­laj­donképpen egy illúziót éltünk meg: „mi­lyen le­he­tett vol­na az, amit leg­inkább ma­gi­unkénak éreztünk, az volt a legtávo­labb a valóságtól (a RKP leg­jobb pil­la­na­tai), de hogy vol­taképpen mi is ez valóság, azt csak azok értik és értették meg, akik nem hal­tak el és nem men­tek előle. Ez a valóság az em­ber­arcú buldóze­rek valóság volt. Nosz­tal­giát csak va­la­mi megélt után le­het érez­ni, het­ve­nes évek nem­zedékének így sajátságo­san sem múltja, sem nosz­tal­giája nem le­het, az ő valósága az, ami nem élhe­tett meg, amit el­ra­bol­tak tőle. Szivárványos vi­szony ez, bódító, le­het ebbe a térben bo­lyon­ga­ni. A vár zászlórúdja című részbe egyéb adaléko­kat is ol­vas­ha­tunk, ami a MT érzésvilág és memóriáját il­le­ti, ama vol­taképpe­ni formáját, be­határoltságát: „Történt egy­szer, hogy egy ka­cifántos, kék szemű ez­re­des, épp az állam biz­tonságát védve tőlünk megkérdez­te, hogy mit mind beszélek mellé, ami­kor itt, ra­gad­ta fel egy írásun­kat, az hogy néztük a hol­dat, és ha­zud­tunk. Kik azok, akik mind? – kérdez­te vészjósló han­gon. Azt akar­ja, hogy ki­verjük magából? Kik azok akikről ír, a többi­ek?!” Hát az, ilye­nek vol­tak a mi leg­szebb éve­ink. És valóban – tesszük hozzá – a normális gim­na­zis­ta kort, mond­juk Apa-élmények, lel­ki­be­teg tanárok gyötrő élményei, majd­nem atyának – aka­rom mon­da­ni leányanyának ma­rad­ni – de ettől ad­dig, hogy állam­biz­tonsági ez­re­de­sek (vagy had­na­gyok) járja­nak az em­ber után és tanítsák meg szükségszerűségre?! „Volt még egy-két sze­rető nő, egy-két görbe este, egy-két nap­fel­kel­te a ten­ge­ren, és egy­szer az asz­tal is ko­po­gott nekünk. Ez­zel a memóriával nem na­gyon le­het di­cse­ked­ni, Bogdán László egész esztétikája vi­szont egy hosszú memória-időben működik, egy század eseménye­it vetíti erdélyi kert­mo­zijában, és különösen érzékeny az átme­ne­tek­re, ame­lyek­ben az idő irányát próbálja meg­ra­gad­ni, „így min­den előre le­het.” „…most megint min­den áttetsző min­den léte­zik…” En­nek a vi­zi­onárius szer­kesztési tech­nikának igen szép meg­valósulása a regény­trilógia utolsó da­rabjának, az Eltűnésnek a zárla­ta.
A kedélyes Súgást felváltot­ta a Gol­go­ta, ez az immár sok­kal veszélye­sebb becsületsüllyesztő, amely a je­len erővo­na­la­i­nak a leképezésére szolgál, mel­les­leg fo­lyik ben­ne a sör, bor, pálin­ka (az erdélyi része­ges­kedés, a-melyről már Diósze­gi Borús Mátyásnak is meg­volt a maga véleménye). Az Agitáto­rok éjsza­ka céloz egy bi­zo­nyos meg­fejtési irányra, de ez csak az egyik: „Ha egy ilyen fe­leségem len­ne, mint maga – mond­ja a borbély – aki­vel ott­hon is koc­cint­hatnék, aki­vel min­dig koc­cint­hatnék, ahány­szor csak eszem­be jut, ahány­szor csak koc­cin­ta­ni támad ked­vem, az élet­be többé be nem tenném a lábam a Gol­gotába.”
A Gol­go­ta per­sze az a hely is, ahol meg­for­dul­hat­nak a dol­gok, összemérődnek események és em­be­rek. Bo­ti­csel­li La­jos, magánzó, Bogdán írása­i­nak egyik főhőse meg­ad­ja a de­finíciót és prob­le­ma­tizálja a kérdést: „A Ceauşescu-féle kont­ra­sze­lek­ció ki­ter­mel­te a nómenk­latúrát, a világ leg­os­tobább, leg-szűklátókörűbb és leg­ra­va­szabb balkáni em­bertípusát. Nem, őket azon­nal meg le­het különböztet­ni a többi em­bertől, öntel­teb­bek, beképzel-teb­bek, mindég iga­zuk van!” Amint a másik Bogdán főhős, Hu­tera megállapítja, egy alap­vető különbség min­dig ma­rad: „ha egy ak­ti­vis­ta berúg, ak­kor egy részeg ak­ti­vis­ta lesz, én pe­dig egy részeg em­ber.” A Gol­go­ta az ago­ra, ahol min­den le­zaj­lik (avagy itt is), ki­ta­pint­ható az idő új iránya, a Ri­por­ter le­von­ja a konklúziót: „Itt va­gyunk a Gol­go­ta nevű becsületsüllyesztőben, ahol a de­cem­ber 22-i for­ra­da­lom is meg­kezdődött és be is fe­jeződött. Megjött a sör. Az ak­ti­visták és az em­be­rek össze­ke­ve­red­nek. Hang­za­var.” Meg­valósul­ni látszik az egyenlőség örök ideálja.
A mi­lye­nek va­gyunk kérdésére Bogdán László nem részle­ges vála­szo­kat ad. A Szentgyörgyi De­mok­ri­tus, érzel­mes természetétől és írásmódjától eltérő fe­le­le­te­ket nyújt, szikárak, szar­kasz­ti­ku­sak, jól formáltak ezek az anek­do­ti­kus történe­tek, mert raj­tunk csat­tan­nak.

A szerző Irodalmi rosta c. kötetének anyagából. Po­lis Kiadó, Ko­lozsvár, 2015. Egyed Péterrel tegnap, június 22-én találkozhatott a kolozsvári közönség a Helikon-estek keretében (a Bulgakov Kávéházban). Forrás: eirodalom.ro