Jessheimi mese

Senkinek sem kell zavartan az emlékei közt keresgélni, hátha valahol lapulna ott valamiféle információ, ami megfoghatóvá, kicsit is valamihez köthetővé tenné Jessheimot az emlékei között. Jessheim nem az a település, amiről nagy mesélők szőnek legendákat, filmekben mutogatnak, vagy a híradásokban csépelnek. Hogy nekem mégis van szerencsém időről-időre ide eljönni, és itt mesékre időt szakítani, az csakis annak köszönhető, hogy az oslói repülőtér közvetlen közelében van, és a „reptéri” szállodák egy része itt van, a békés kisváros tövében. Ugyanakkor ez mégsem Oslo, a város innen tisztes, 50 km-es távolságban fekszik, és a reptér is elég távol ahhoz, hogy a táj csendjét semmi se zavarja.
Nekem egy séta Jessheimban – mivel tavasszal ismerkedtem meg vele – a vad és érintetlen zöldet jelenti, a mélykék eget, amelyet néha egy-egy oldalról esőfelhők díszítenek, de ha körbenéz az ember, egy szegletben biztosan talál egy tenyérnyi kéket akkor is, ha ömlik a fejére az eső.
Ezen az estén nem esett. És estének sem érezhettem igazán, mert június közepén a nap még éjfél előtt is megvilágítja az eget, de tizenegy óráig még a tájat is süti. Olyasmi este volt ez is. Los Angelesből, egy majdnem tizenegy órás útról érkeztem, és kis esti bevásárlásnak néztem utána a város szupermarketjében. Most olvasom, – milyen furcsa! – hogy Norvégia legnagyobb bevásárlóközpontja van Jessheimban. Éppen itt. Pedig Norvégia hatalmas. És Oslo meg olyan világváros, ami még arról is elhíresült, hogy a világon a legdrágább. Mégis az én szupermarketem éppen a legnagyobb bevásárlóközpontban van, itt, Jessheimban. Nem mintha ez bármiféle jelentőséggel bírna, mert nem a nagy bevásárlások céljával hagytam el a szállodát, csak az ittlétem idejére beszerezni a legszükségesebbeket. Az erdőn vágtam át, a sofőr a buszon mondta, hogy van ott egy ösvény, ha nem vagyok félős, azon nyugodtan mehetek. Akkor is mehetnék, ha félős lennék, mert semmi bajom sem esnék, mondta, de ha nem vagyok félős, akkor még élvezhetem is. Nehéz is lett volna nem élvezni a vastag levegőt a fenyvesek közt igyekezve előre a kicsi ösvényen, madarakra figyelve, és a rengeteg virágra a tisztásokon. Amikor a tavat megpillantottam, tudtam, hogy jó irányba haladok. El is döntöttem, hogy visszafelé majd a tóparton elidőzöm. Jártam már itt esőben, nyirkos hajnalon, és most hétágra sütött az esti nap, még szebbnek, és érintetlennek lehetett érezni az egész környéket. Néha elkocogott vagy elkerekezett mellettem egy-egy család vagy csak egy magányos sportoló, az egyik tisztáson meg a helyi focicsapat hosszúhajú szőke ifjai edzettek. Olvastam, hogy ez az ullensakeri válogatott, biza, valamilyen magasabb ligába is befutballozta magát.
A tóparti romantikázás gondolatával a fejemben gyorsan végeztem a bevásárlással, és nemsokára már ereszkedtem is le az országútról a tó völgyébe. Ott feszült kivasaltan a fenyőerdő által körbeölelve és mikor megláttam, tudtam, hogy a napnak feszítette ki tükrét, hogy mielőtt három-négy órára megbújik kicsit a fenyves alatt pihenni, nézhesse meg magát a víztükörben. Leültem a tó fölötti egyik padra, és az egész tájat beláttam. Buja zöld volt most is minden, és telistele a pitypangok nyári, szélnekeresztett piheernyőivel, és tele zümmögéssel, ciripeléssel. Izgalmas egyszerre látni az ibolyákat virágozni az orgonákkal, íriszekkel, azáleákkal. Mintha a természet a rövidreszabott, egy-két hónapos nyár alatt szeretné minden kincsét felvezetni, egyszerre pompázik minden. Egy nő egy bozontos fejű kutyával sétált arra, és a kutya olyan huncutul vinnyogott, amikor a tavat meglátta, hogy a gazdája nem ellenkezhetett sokat, és beleengedte. A kutya meg nagyot csobbanva csaholt bele a vízbe, majd kiszaladt, megrázta a bundáját, majd fülig érő szájjal körbefutotta a gazdit, és újra beletoccsant a vízbe…
Észre sem vettem, egy idős férfi állt meg mellettem. Mosolygott, és mikor látta, hogy észrevettem, nagy kört rajzolva a karjával körbemutatott. Nem szólt egy hangot sem, csak mosolygott, és állt előttem elégedetten. Talán nem tudta, hogyan szólaljon meg, valószínüleg nem úgy festettem, mint valami unatkozó norvég. Azért mégis norvégül kezdte, és amikor intettem, hogy én ezt a nyelvet még semennyire nem tettem magamévá, angolra váltott, és ismét leírta karjával a mozdulatot:
– Édenkert! … Ez az édenkert, uram! Vagy ha nem is az, akkor is nagyon közel áll hozzá.
Egyetértettem, és beszédbe elegyedtünk az édenkertek kapcsán, és látom egy kopottas okostelefont szorongat a kezében, és a telefonon sok apró fénykép van. Kicsit tétován, és tördelt angollal aztán azt mondja:
– Isten jó. Hiszek Isten jóságában.
Majd a fejére mutat, és vágásszerű mozdulatot tesz a feje körül.
– Nekem meg kellett volna halni.
– Meg-e? Ugyanbiza mi vitte rá, hogy ezt higgye?
– Baleset volt. Nem messze innen. És azt mondták az orvosok, hogy erre nincs gyógyszer.
– Örömmel látom, hogy most mégis itt áll és beszélget velem…
– Imádkoztak értem. Az orvosok és a nővérek is. Én zsidó vagyok.
Felnéztem erre a hirtelen váltásra, és miközben arcberendezését fürkésztem, már meg is válaszolta a kérdésemet, amit nem is tettem fel:
– Akkor kezdtem el Istenben hinni, és áttértem a keresztény hitre. A nővért pedig elvettem feleségül…
A kezéből aztán megmutatta a telefont. Nyolc fotó volt rajta. A védőburkolatra voltak rányomtatva az arcképek.
– Az unokáink. Nyolc unokánk van. És ha megérjük, az ősszel megüljük az ötvenedik házassági évfordulónkat.
Csobbant a víz. Egy fiú és egy lány, mindketten ruha nélkül – fürödtek a tóban. Kirázott a hideg, hűvös lett alkonyatra. Az öreg észrevette a borzongásomat és nevetett.
– Nordbytjernet.
– Az mi?
– A tó neve: Nordby. Minden hajnalban kijövök, és úszok egyet. Jöjjön ki maga is. Találkozzunk itt reggel.
Nevettem, és mondtam, hogy semmi akadálya a reggeli találkának, de semmiképp sem ígérhetem meg, hogy én is ilyen felhőtlenül vetem majd bele magam a jéghideg vízbe.
Mosolygott, és intett, hogy azért majd csak menjek el.

Forrás: Égből kapott mesék