Háborús apróságok (4)

Hogy a muszkák milyen kegyetlenül bántak a zsidókkal, élénken bizonyítja egy eset, melyet maga a szenvedő alany, Chájim Lilienblüh panaszolt el nekem. Kolomeában történt, az orosz megszállás alatt. A katonai parancsnok, egy százados, kihirdette a szesztilalmat; megszegőit bot- és pénzbüntetéssel fogja sújtani. Másnap ugyanez a százados elhivatja Chájim Lilienblüh bor- és mindenkereskedőt, hogy estére okvetlenül szerezzen neki két üveg pezsgőt, mert hölgyvendége lesz. A zsidó szabódik, hogy így meg úgy, szesztilalom van, de a százados száz koronát ígér neki a »nagy kockázat« fejében, felét előlegként mindjárt oda is adja. Este Chájim hozta kaftánja alatt a két üveg pezsgőt, meg is kapta a második ötven koronát, de amint kilépett a századostól, egy már ott váró tábori csendőr lefülelte és becsukta. Másnap »tárgyalás«: a százados tiltott szeszárusításért elítélte száz korona pénzbüntetésre és tizenhárom botütésre; a (pezsgőért adott) száz koronát mindjárt el is szedte tőle, a botokat ugyancsak rögtön kimérette. A pénz tehát visszakerült a kiváló tiszthez, akinek ezenfelül megvolt két üveg pezsgője, Chájimnak pedig a 13 botütése, minus két üveg pezsgő, ojváj! . . . Szomorú és igazságtalan eset, de mégis nevetnem kellett rajta, oly furcsán mesélte el szegény »ártatlan« áldozat.

Volhyniában egy szép kis kastélyba kvártélyoztak többünket. A háziasszony nagyon öreg hölgy, aki két felnőtt leányunokájával mindent megtett kényelmünkre,
de kezet nem adtak és le nem ültek velünk — mert ellenségek vagyunk. Mégis, a nagymama előhozott két fényképet — fiatal orosz tisztek, unokái — könnyes szemekkel kérve, hogy ha ezeket elfogjuk, ne bántsuk . . . Nem volt szívünk megmagyarázni, hogy képtelenség az ilyen fölismerés; megnyugtattuk, hogy
unokáit semmi esetre se fogjuk bántani.

Kolera is volt hadseregünkben. Valami miatt be kellett egy kolerás kórházba mennem s a törzsorvos megkérdezte, vájjon be merek-e menni a kórtermekbe
is. Hogyne mernék, hiszen a kolera csak az emésztőcsatornán át ragadós, baktériuma nem a levegőn keresztül fertőz. A kórteremben megkérdeztem, van-e magyar is a betegek között. Van, az a szélső. Odamentem hozzája, jobbacskán volt már; tudakoltam, van-e valami kívánsága. Hát hogy szeretné tudni, vájjon leközelebb esedékes szabadságát megkaphatja-e.
— Ha meggyógyultál, remélhetőleg igen.
— Nem lehetne úgy csinálni, hogy a korelábul egy kicsit meghagyjanak?
— Mi a szösznek?
— Merhogy haza akarok vinni belőle a Túri Pistának. Elszerette a babámat, hogy a rosseb . . .
Ezt a kérését nem lehetett teljesíteni.

Forrás: Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás