Háborús apróságok (6)

Hóval befújt keletgalíciai tájon szánkóval haladva keresztül, aiz egyes előretolt őrszemeket vizsgáltam. Szuronyos puskájára támaszkodva bundájában mozdulatlanul áll egy öreg nép fölkelőnk; hó födi sipkáját és vállak, valóságos Verescsagin kép. Nem túlságos szellemességgel kérdezem:
—- No, mit csinál itt, öregem?
— Őrzöm ezt a fene nagy síkságot, hogy el ne szaladjon velünk . . .
Kissé tovább megint egy őrszem; holdvilágképű szélesen mosolygó ábrázat, akinek meglehetősen nehéz a magyarul való jelentkezés. Nemzetisége kétségtelen lévén, »felvidéki francia« nyelven kérdezem:
— No, bratko, kto szi, cso szi, szkagye szi? (Ki vagy, mi vagy, honnét vagy.)
— Papanek Janó honvid szóm, zo Zolyomvarmegye, a domov szóm hajdú ν szólgabírószkej hivatalul.
Ezt akkor is megértettem volna, ha egy szót se tudok tótul.
Messzejáró különítmény jön vissza néhány napi távollét után; felvidéki ezredbeli tótok, szakaszvezetőjük magyarul jelent:
— Voltunk nagyon-nagyon meszi. Lőtünk muszka, muszka lőte mink. Láttunk sok muszka (itt és itt) es három nap nem volta menázsi, csak sok hó. Áztunk, fáztunk, sírtunk, káromkodtunk izs, meg az izs mondtuk, hogy Nooooo! . . .
Ez már igazán megmagyarázta szegény fiúk sanyarú helyzetét.
November végi, napokig tartó hideg eső, átázott öltözet, üres gyomor, meggémberedett tagek, csontvelőig meg- és áthűlt emberek. Ennek megfelelően nyomott, savanyú hangulat, mindenkinek lóg a feje. Egyik legény unalomból nagyokat nyújtózkodva, felsóhajt:
— Hej, idesanyám, idesanyám, de rosszkor is kotlott meg kend! . ..
Olyan nevetés tört ki mindenkin, hogy egyszeriben tűrhetőbbé vált a helyzet.
Érdekes, hogy a legnagyobb nyomorúságban néha igen kevés kell az emberek megnevettetéséhez; mintha a túlfeszített idegzet szinte kívánná a nevetést, ellenszeréül a sok nyomorúságnak. Ilyen keserves időkben történt, hogy a lövészárkon éjjel végigjárva a szakaszonként lőréshez kiállított őrszemek közül egyiket alva találtam, elnyomta a kimerültség. Igaz, hogy pillanatnyilag nem voltunk túlveszedelmes helyzetben, de az ilyesmi mégis főbenjáró bűn, hadbíróság elé való — ha nagyon szigorúan vesszük a szabályzatot. De nem volt szívem a dolgot élére állítani, hát szó nélkül visszalopództam, az alvásra szolgáló árokrészben fölébresztettem néhány embert és súgva meghagytam nekik, hogy az alvó őrszem karabélyának agyát csöndben, vigyázva, jól kenjék be — mondjuk — kocsikenőccsel; amire a megbízottak persze örömmel vállalkoztak. Mikor ez megtörtént, mindnyájan visszahúzódtunk és valamelyikükkel elsüttettem egy karabélyt. Az alvó őrszem felriadt, ész nélkül kapott fegyveréhez és lőrésén át hamar lövöldözni kezdett a sötétbe. Erre rászóltunk, hogy »tüzet szüntess« és villanylámpáinkkal hozzája mentünk. Sohase felejtem el a kicsi köpcös ember megrökönyödött, pislogó és a füléig bebabrált ábrázatát. Olyan röhögés fogadta,
hogy menten elöntötte a pulykaméreg és karabélya boldogabbik végével ütni akart, de lefogták és megmagyarázták neki, hogy jobban jár, ha mosakodni megy, mint hogyha hadbíróság elé viszik amért őrségen elaludt. De az egész szakasz annyira nevetett, hogy azonmód el volt felejtve egész nyomorúságunk — legalább átmenetileg.

Forrás: Nemeskéri Kis Andor: Pipaszó. Derűs emlékek egy változatos életről. Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. II. kiadás