Török Sándor említi önéletírásában* az öreg postást, aki másképpen csönge­tett be a bérház lakása­i­ba, ha messzi baráttól jött levél, és másként, ha közeli ro­kontól; számon­tar­tot­ta, ki kitől kap le­ve­let, és személyes ügyének te­kin­tet­te, hogy min­den levél és képes­lap kézbesítésének egye­di, különle­ges jel­le­get ad­jon. Aztán ami­kor prak­ti­kus meg­oldásként levélszekrényt sze­rel­tek fel a bérház bejáratánál, címzett és postás el­ide­ge­ned­tek egymástól, alig látták-hal­lották már egymást, a le­ve­lek, képes­la­pok, újságok személy­te­lenül érkez­tek és he­ver­tek a pos­taládák mélyén. Va­la­mi em­be­ri megint el­ve­szett, arc­ta­lanná lett.

Pár évvel ezelőtt, ha ko­mo­lyab­ban utána akar­tam nézni va­la­mi­nek, el­men­tem a könyvtárba, s míg vártam a kikért köny­ve­ket, szépe­ket mond­tam a ked­ves és csi­nos könyvtárosnőnek. Ma már beütöm lap­to­po­mon a Go­og­le ke­resőbe a va­la­mi nevét, ami érde­kel, és azon­nal ol­vas­ha­tom a kap­csolódó in­formációkat. Ren­ge­teg idő ta­karítható így meg, kétségte­len. A meg­ta­karított időben pe­dig el­me­he­tek a könyvtárba, hogy szépe­ket mond­jak a ked­ves és csi­nos könyvtárosnőnek.
Nem a gépek­kel van baj, de­hogy­is, azok ta­gad­ha­tat­la­nul megkönnyítik az éle­tet, ha­nem az elgépiesülő em­be­ri kap­cso­la­tok­kal. Ha arc­ta­lan, személy­te­len az em­be­rek között a kap­cso­lat, sok­kal haj­la­mo­sab­bak árta­ni egymásnak. Ka­to­naságnál a kiképzőtiszt ad­dig volt a leg­ko­mi­szabb velünk, ko­pasz újon­cok­kal, amíg már meg tu­dott különböztet­ni min­ket egymástól és meg­is­mer­te a nevünket is, attól fog­va so­kat szelídült. Vagy ol­vas­va mos­tanság a különböző in­ter­ne­tes portálok hozzászólás-ro­vatában a fedőne­vek vi­selői között ide-oda röpködő, gyűlölettől fűtött üze­ne­te­ket, tu­dom, nem üzen­getnének egymásnak ilyen hang­nem­ben, ha min­den­ki a saját becsüle­tes (?) nevén tenné ezt, és név sze­rint is­merné a mási­kat.
Török Sándor említett könyve a hu­sza­dik század elgépiesülő em­be­ri vi­szo­nyairól szól, ami­kor a különféle kormányra kerülő iz­mu­sok le­cserélhető és el­dob­ható al­katrészként ke­zelték az egyént. Volt iz­mus, ame­lyik faji és vallási ala­pon dob­ta ki a gi­gan­ti­kus, tel­jesítmény­ori­entált ma­sinának te­kin­tett társa­da­lomból az oda nem illőnek vélte­ket, és volt olyan, ame­lyik ugyan­ezt tet­te, de az eltávolítandók társa­dal­mi hovátar­tozására fi­gyel­ve. Ab­ban meg min­den iz­mus ha­sonlított, hogy te­kin­tet nélkül faj­ra, vallásra vagy társa­dal­mi hovátar­tozásra, az egyén életét, érzéseit, elképzeléseit sem­mi­be vet­te és aláren­del­te a rend­szer működésének.
De Török Sándor könyve nem ke­serű könyv. A szerző megértéssel, belső derűvel közelít a nem túl ro­kon­szen­ves em­be­ri meg­nyilvánulások­hoz is. Kiváncsisággal és nyi­tottsággal for­dul min­den­ki felé, mert „…a leg­je­lentékte­le­nebb em­ber is bi­zo­nyos fo­kig je­lentős, és vi­szont a leg­na­gyob­bak­ban is je­lent­ke­zik különböző fokú je­lentékte­lenség.” Aztán meg az em­ber­te­lenségben buk­kan­nak fel a leg­szebb példái az em­berségnek. Török Sándor könyve en­nek meg­fe­lelően sok történe­tet és számos arcképvázla­tot tar­tal­maz kezd­ve Kosz­tolányitól és Ka­rin­thytól, aki­ket jól is­mert, író-ol­vasó találkozókon ol­va­sott fel velük, egészen erdőmunkáso­kig, állomásfőnökökig, akik­kel va­la­mi­kor együtt dol­go­zott.
Mert Török Sándor életútja leg­alább olyan érde­kes és válto­za­tos, mint Jack Lon­doné. Az erdélyi Ho­moróddarócon szüle­tett 1904-ben, is­kolába Brassóban és Fo­ga­ra­son járt, de már 14 éves korában ott­hagy­ta, volt kazánfűtő, ko­csis, me­zei munkás, facsúsztató a ha­va­sok­ban, ipa­ri ta­nuló, majd napszámos, aztán pálya­fenn­tartó, kovács, pos­tai al­kal­ma­zott, gépszíjgyártó és kóris­ta meg színész, idővel újságíróvá avanzsált, de ka­tonának is el­vitték Moldvába. 1929-től Ma­gyar­országon élt, a Sze­ge­di Napló fe­lelős szer­kesztője, 1931-től Bu­da­pes­ten a Ma­gyarság mun­katársa, színda­ra­bo­kat és regénye­ket ír, de máig ke­re­sett mesésköny­ve­ket is. 1933-ban Baum­gar­ten-díjat ka­pott, 1938-tól a Petőfi Társaság tag­ja lett. Ő jut­tat­ta el Hor­thy Miklós kormányzóhoz az Ausch­witz-jegyzőkönyv egy példányát, 1945-től 1948-ig a Ma­gyar Rádió Ünne­pi le­ve­lek c. so­ro­zatát szer­kesz­ti, ahol többek között olyan szel­le­mi nagyságo­kat bírt szóra levélben, mint Al­bert Eins­tein vagy Ber­nard Shaw. Közben ren­ge­te­get írt, több színda­rabját játszták, köny­ve­iből fil­mek szület­tek. 1985-ben hunyt el, ma egy Wal­dorf-is­ko­la van a nevéről el­ne­vez­ve, mert­hogy a Wal­dorf ok­tatási módszer­hez is köze volt.
Sok meghökkentő, jó mon­da­ta van Török Sándor­nak. Ha egyet kéne idézzek, ezt válasz­tanám: „Eb­ben az egész tel­jes nagy­világban min­den cso­da, vagy sem­mi sem az.”
A félig-med­dig el­fe­lej­tett íróink közé tar­to­zik, bár az erdélyi­ek­nek főként il­le­ne számon­tar­ta­ni őt.

*Török Sándor: Egy kis ker­tet sze­ret­tem vol­na. Bu­da­pest, 1979, Mag­vető Kiadó.

Molnár Vilmos

Forrás: eirodalom.ro

Török Sándorral kapcsolatban lásd még: Fiúk – mundérban (olvasónapló). urszu2