Tóth Márton, a Magyar Államvasutak főmérnöke fiatal korában az 1848-49-es szabadságharcban tüzérfőhadnagy volt, s emlékeiről 1905-ben önálló kötetet publikált Nagybányán. Ebben a két történelmi esztendőben átélt harci élményeit sorolja föl a szemtanú becsületes realizmusával. Nem a saját szerepét fényesítgeti, nagyítja ki, hanem környezetét, bajtársait, a harc valóságát ábrázolja – a kor nyelvezetének megfelelően. A kevéssé ismert szabadságharcos veterán debreceni diákként sorozott be a forradalmi seregbe. Még fegyverük se volt, úgy indultak a csatatérre, s csak Nagyváradon jutottak „erőteljes kovás puskák”-hoz. „De azok nagyon békés hajlamú fegyverek voltak, nem igen sültek el” – teszi hozzá. Harcolt a rácokkal, megtaláljuk Damjanich táborában, majd részt vesz az erdélyi hadjáratban. Petőfi nagy csodálója élete végéig, harctéri tanúsága a nagy költőről érdekes életrajzi adalék; alább olvasható. A nem túl nagy terjedelmű emlékiratot érdemes elolvasni: őszintesége, természetes humora fölötte rokonszenvessé teszi.

*

Január közepén az ágyukkal Erdélybe vezényeltek bennünket. Itt. hat első napunk a havasokon Janku ellen voltak az egész szabadságharcz ideje alatt a legkeményebb megpróbáltatások napjai. Fedél alá nem juthattunk, mert az egymástól szórványosan távol eső oláh viskók, részben felégetve, részben szétbontva semminő védelmet se nyújthattak az éles hideg szél- és hóviharok ellen Éheztünk, mert az ellenség kenyér-szállilmányainkat elfogdosta. Csak az oláh viskókban tekenők és kemenczékben hagyott sárga kukoricza tésztát találtunk; ilyesmit is nagyritkán, de azok is sületlenek, nyersek és higak voltak. Az efféléket is egymás kezéből kapkodta ki az éhes honvédség.
Nagy, sovány, piros és fekete sertések gazdátlanul kóboroltak és turkáltak a hóban. Csak csontjuk és bőrük volt szegényeknek. Ezeket szurkátták le honvédeink s a széthányt viskók romjaiból gyújtott tűz mellett, nem annyira sütötték, mint égették, só nélkül. Sokan eme sótalan égetett hússal próbálták enyhíteni éhségüket és sárga luikoriczalisztet ettünk. Ebből szerencsére közel 100 zsákkal találtunk Arszuján.
Éjjel nem volt szabad tüzet gyújtani, mert egy párszori ilyen melegedési próba alkalmával a másik hegytetőről közénk ágyuzott az ellenség. Az éjjeleket úgy szenvedtük át. hogy egyik honvéd lefeküdt a hóra egy bokor tövéhez vagy szikladarabhoz támaszkodott ülő helyzetben s a másik körül szaladgálta azt. S mikor ezerig számlált: akkor álmából föl kellett ráznia az alvót, ami több Ízben nem sikerült, mert az alatt már megfagyott. Az ekként egymásra utalt éjjeli párok aztán szerepet cseréltek. Az 5 napi rettenetes táborozás alatt 3 ízben találtunk 15 — 20 főből álló oláh csoportokat szorosan összebújva és megfagyva. S a honvédek között az elemekkel vívott legborzasztóbb harczban egy szó panasz vagy zúgolódás se volt hallható.
Január tizenkilenczedikén ért véget a rettenetes állapot Bem táborába jutásunkat megváltás gyanánt üdvözöltük. Szelindekre érkezve harcztéri életünk már egészen rendes mederbe tért.
Petőfit: a »Talpra magyar!« teremtőjét, mint századost Szelindeken Bem társaságában, illetőleg kíséretében láttam először. A Mátyás­huszárok Makrav nevű vitéz főhadnagyával beszélgetett s jobb könyökével az én ágyúmhoz támaszkodott. Mi honvédtüzérek birkózással, dalolással, haditervek kieszelésével, a hadvezetőség bírálgatásával — Bemet kivéve; — mert az öreg fensőbbségét még mi is elismertük — igyekeztünk hevíteni a fagyasztó hideget. Szabó Sándor a főágyus halkan figyelmeztetett minket a nagy költő jelenlétére, intettünk egymásnak s a pillanatban felviharzott ajkunkról az »Éljen Petőfi!« mely lobogó lánggal gyúlt tovább a kis táboron. A költő némán, jobbjával integetett köszönetet a figyelemért.
Bodon Tamás sepsiszentgyörgyi hadi szekerészőrmester dörgő hangjával szavalni kezdte a »TaIpra magyar !-t« A riadónak második versszakát tagolás nélkül, egyfolytában fújta el, amint az a népiskolákban még ma is hallani lehet. Ezt a tagolási hibát nem tűrhette a nagy költő. Közénk jött és valóban átszellemült arczczal gyújtó szavalással — mit rövid magyarázattal is kisért – helyreigazította a hibát ekkép: »Rabok voltunk mostanáig — kárhozottak t. i. elkárhozott rabok voltunk. Ősapáink, kik szabadon éltek-haltak, miért, hogyan lettek volna kárhozottak?! Tehát nem ősapáink — mondá — hanem mi voltunk eddigelé kárhozottak.
Szavalása alkalmával mi honvédek tiszteletteljes távolságban köréje csoportosultunk. Bensőséges áhítattal ugv néztünk rá, mint a gyermek a toronyra. Sokszor elszavalta a Honvéd-et és a Tiszteljétek a közkatonákat refrainü költeményét.
Mikor szavalt, nem elég volt őt hallani. Szavalásának velőkig ható tartalma, a költő állása, mozdulatai s kivált kéztartása a látni vágyás ingerét is kihívták. Látni kellett az ő jelentős arczát.
Petőfi költemény-kötetének nagyon sok példánya forgott közkézen Bem táborában s egyes hazafias csatadalainak a táborban szétosztott külön lenyomatait még az irástudatlan honvédek is talizmánul őrizték s olvasni tudó bajtársaikkal olvastatták fel maguknak.
A lelkesedés és szavalási vágy Petőfiről sok müveit ifjú honvédre is átszármazott. Ha valahol tábort ütöttünk vagy pihenőt tartottunk, mindjárt szavalási csoportok képződtek s ezek a jelenségek nagyban emelték a honvédség áldozatkészségét, és szeretetét a haza, meg a nagy költő iránt.
Mikor hire ment, hogy Petőfi szaval vagy szavalni fog, ez a hir az egész tábort mozgásba hozta. Rendkívüli népszerűségének és az iránta való általános szeretetnek kézzel fogható bizonyítéka volt többek között az az általános megdöbbenés is, mely a vesztett vízaknai csata után az egész táboron végigszállott arra a hírre, hogy Petőfit elfogta az ellenség. A lehangoló vereségről alig volt szó, az egész tábor Petőfiről beszélt. S mekkora lett a közöröm, mikor másnap Petőfi előkerült.
Petőfi alakját, magatartását, sokatmondó érdekes arczát az erdélyi hadjáratban minden előfordult alkalommal odaadó figyelemmel szemléltem, úgyszólván tanulmányszerüleg nézegettem. Az ekként szerzett benyomásokat híven megőriztem. Eme benyomások alapján valónak vélem itt megjegyezni, hogy Petőfi különböző eredetű összes arczképei között az 1898 évben megjelent »Petőfi-aIbum«-ban is látható Orlay-félé arczkép: Petőfi Debreczenben 1844-ben cz. kép a legjobb.
Tárgyrokonságnál fogva azt is érdemesnek tartom megemlíteni, hogy a Petőfi-téri szobor a nagy költőnek eddig legjobb szobra. Hadjárati szavalásai alkalmával számtalanszor megfigyeltem állását, kéztartását, mellyel a riadónak, »A magyarok Istenére esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!« ismétlő sorait kisérte: azt a Petőfit ez a szobor oly meglepő hűséggel állítja elénk, hogy aki Petőfit szavalni hallotta és látta, azt az a hűség valósággal megdöbbenti. Mintha azt a kézzelfogható természetről fényképezte volna le a művész fantáziája. Távolról se lehet azonban ezt mondani a költőnek a végzetes hareztéren felállított újabb szobráról…

Forrás: Tóth Márton: Szabadság-harcztéri emlékeim. Nagybányán, nyomatott Nánásy Istvánnál, 1905