A “száguldó riporter” visszatér

Egon Erwin Kisch neve fogalom mindazok részére, akik az újságírásra adják a fejüket s érdeklődnek a hírlapírás gyökerei iránt. Kischnek sok munkáját olvastam, de valahányszor könyvespolcot böngészek, mindig megállok “leltározni”, hátha számomra ismeretlen újdonságra bukkanok, ami az ő szignóját viseli.

A huszadik század első felének párját ritkító tudósítója, a “száguldó riporter” elnevezést azóta is változatlanul viselő párgai születésű újságíró nem kevesebbet, mint az egész bolygót vizsgálódása színterének tekintette. Gyakorlatilag bejárta a fél világot. Megfordult Kínában , Japánban , Észak-Afrikában, a Szovjetunióban , az Egyesült Államokban , Ausztráliában , és Magyarországon is. Lévén a monarchia szülötte és honpolgára, előszeretettel göngyölítette és dolgozta föl kora tanulságos, bonyolult bűnpereit (magyarul: Prágai Pitaval – Bibliotheca, 1958; Kriminalisztikai kalandozások – Gondolat, 1982.), az első világháborúról gyűjtött össze forrásértékű, ugyanakkor szórakoztató történeteket. Ő volt az, aki nyomára bukkant, hogy a legendás Redl ezredes (Szabó István rendező készített életéről nagy hatású, Oscar-jelölésig jutott játékfilmet) tulajdonképpen az oroszoknak kémkedik. Az oknyomozó, a veszély majd’ minden vállfajával szembe szálló riporter rámenősségével tudósított a spanyol polgárháborúról. Ült náci börtönökben, élt Párizsban, bejárta Mexikó tájait. 1923-ban antológiát adott ki Klasszikus újságírás címmel, melyben a zsurnalizmus 400 éves történetét dolgozta fel Luthertől Zoláig. Kalandozásai közben olykor-olykor kényszerpihenőket tartott szülővárosában, Prágában, ahová élete utolsó éveire is visszatért. Bár baloldali meggyőződésű volt, részese volt a Bécsi Köztársaság kikiáltóinak, antifasiszta tevékenysége köz- és elismert volt, a háború utáni csehszlovákiai kommunista fordulatról már nem volt mondanivalója. 1948-ban agyvérzés vitte el.

Írásai szorosan tapadnak a valósághoz, annak látható és rejtett mozgatórugóihoz, s ez azokra a munkáira is jellemző, melyekben a fikció, a meseszövés kedvéért változtat bizonyos kevésbé lényegtelen elemeken, megszólal a rendszerint visszafogott író fantáziája. A könyv (Ciánkáli a vezérkarnak. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1987), amelyből a magyar történelem egy legendájához fűződő történetet közlünk alább, mindenek előtt a Monarchiáról és az első világháborúról, a különböző korok katonai bűnügyeiről, illetve a fasizmus előretörésének és legyűrésének kulcseseményeiről szóló írásokat foglalja egybe. Megtalálhatók benne a Redl-ügy izgalmas, kétféle megközelítésű feldolgozása is (Hogyan tudtam meg, hogy Redl kém; a Redl-ügy), melyek a történelmi tények hűségéhez ragaszkodva nem idealizálnak, ugyanakkor nem is denigrálnak egy lélektanilag és társadalmilag egyaránt izgalmas, sokrétű figurát, aki épp úgy részese és alakítója a régió történelmének, mint jómagunk.

Kisch humora, életvidámsága, súlyos témái ellenére mindegyre fel-feltör, groteszk, olykor abszurdba hajló mesevezetése jeles prágai sorstársai – Kafka és Hasek – mellé emelik.

Cserna Szabó András az író születésének 120. évfordulóján, 2005-ben állapítja meg az ÉS-ben, hogy Kischt, akárcsak a nagy írókat, manapság nem olvassák.

“A minap például a kolozsvári Bulgakov kocsmában népes és félrészeg asztaltársaságot szórakoztattam azzal a sztorival, mikor a csukaszürke mundéros Kisch úrnak a kóterban tetoválás kerül az ülepére. Csendéletnek indul a mű, ám végül mégis portré lesz belőle, Ferdinand Knopp ezredes úr arcképe. A testrajzolat szolid bája, hogy az ezredparancsnoki nyelv a kischi végbélnyílásba tart. Egon belázasodik, az orvos megtalálja a láz okát a hátsón, hívatják az ezredest, aki a látványtól jobb létre szenderül. De mivel fénykép nem készült a derék tisztről, így a tábori festő kénytelen Kisch fenekéről lemásolni az ezredes arcát. A gyászünnepélyen megjelenő özvegy végül a fogdán könnyek között csókolgatja Kisch seggén szeretett férje orcáját. Mikor ezt előadtam, a nem szomjas cimborák veszettül röhögtek, de rögvest meg is gyanúsítottak, az egészet én találtam ki, ilyen nincs. Szívesen vállaltam volna a történetet, de kénytelen voltam megmondani, ez Kisch A tetovált arckép című prózája, fordította Tandori Dezső… Szóval, Kischt sem olvassák. Belekerült a Száguldó Riporter című fiókba (ezt a marhaságot egyébként ő maga találta ki), azzal ad acta.”

Igen, van ez így, s tán Bulgakovval is megesik még…

Cseke Gábor

*

Éppen szemközt ablakommal ott áll egy kis kápolna – mór stílusú épület. Pár sor tégláját meghagyták eredeti piros színében, a többit bemeszelték. Így, piros-fehér csíkosan hunyorog elő most a borostyán mögül, mely a földtől a kupolatető keresztjéig fut, még most is, mikor lombtalan a téli világ. Kopár körül a kert is, az avar oly vastagon borítja útjait, mintha évszázadok óta senki se járt volna arra. A kápolna üvegablakai többségükben kitöredeztek, így belátni a falak mögötti kékes derengés világába. A renoválással lélek se törődik. Mária-szobrot látok benn, a Szűz a Gyermeket tartja, és a nyolcszegletű térség közepén ott egy emléktábla, mélyen a földbe ágyazva, körötte rács. A látogatónak meg akkor is kevés hely maradna odabent, ha nem ott halmozták volna föl ráadásul – fagytól, ágyútűztől védeni őket – a kert valamennyi padját.

Gyakran nézek ki ablakomon, kíváncsian, vajon ama sok népből, kiket Orsova most vendégel, nem támad-e valakinek kedve legalább a kápolna belvilágának megtekintésére? Eddig még senkinek. Holott a kis templomnak története van, s ez legalább oly romantikus, mint egy-egy híres székesegyházé.

1848 márciusában felkelt a magyarság, és másfél évbe telt, mire a Habsburgok cári segítséggel leverték a szabadságharcukat. A magyar miniszterelnök és belügyminiszter, Szemere Bertalan is menekülni kényszerült, ám aggódni talán nem is annyira az életéért aggódott, mint a nemzet szentségéért: az ezeréves koronáért. Szent István koronája nem kerülhet ellenség kezére! Bécs nem kaparinthatja meg a hatalom e drága szimbólumát!

Vasládába került hát a Mohácsnál meggörbült keresztű korona, ott voltak mellette a koronázási jelvények. Szemere ekkor Karánsebesre ment. Itt nem talált alkalmas rejteket. Tovább délnek! Így jutott el Magyarország dunai határához. 1849. augusztus 15-én érkezett Orsovára, ahol „A Fehér Bárányhoz” címzett fogadóban szállt meg. Négy magyar szabadságharcos bujdosó tanyázott már itt: Lórodi, Grimm, Házmán és Hajnik**. Szemere beavatta őket a titokba – de csak félig. Azt mondta nekik:

– Ebben a ládában vannak szabadságharcunk iratai, a nemzet legszentebb okmánya valamennyi. Segítsetek, hadd rejtsük el őket biztos helyre!

A ház – íme, a véletlen! – a 48-as számot viselte, melyben földszinti szobát béreltek, mindjárt a bejárattól balra. Bezárkóztak és lyukatvájtak a földbe. Augusztus 17-éről 18-ára virradó éjszaka akkor oda vitték a ládát, a földbe süllyesztették, földdel betemették. Hogy a nyomokat is eltüntessék, fával tüzet raktak, pontosan a lyuk felett. Másnap ismét elmentek, hogy művüket ellenőrizzék – látták ám, hogy valaki ott már „áskálódott”. Megrémültek; persze, lehetett az illető csak a ház valamelyik kíváncsi lakója – de így is biztosabbnak vélték, ha a vasládát másutt helyezik el.

A várostól északra hegy emelkedik, amelyről belátni a Duna vidékét, Szerbia és Románia csücskét, Erdélyét és a Havasalföldét csakúgy; és mellesleg belátni ide, az én ablakomba is. Allion a hegy neve, és a lábánál bozótos síkság terül el, ott kerestek az összeesküvők alkalmas helyet a ládájuknak. Lyukat ástak, melybe augusztus 20-án, Szent István napján, óvatlanul-óvatosan el is helyezték a ládát, rátemették a földet. Eltüntettek minden nyomot: növényekkel, levelekkel, ágakkal.

Akkor ünnepélyesen megesküdtek, hogy a korona helyét senkinek el nem árulják – vagyis hát négyen úgy tudták, hogy az okmányokét. Ha azonban ötük közül már csak egy maradna életben, ennek kötelessége elárulni a titkot, megesketvén egy jó magyar embert, hogy a dolgot ugyanilyen diszkréten kezeli, es a ládát csupán a törvényes magyar kormánynak adja át – ha ugyan lesz ilyen még, gondolták sóhajtva.

Így szöktek tovább. Közel volt a román határ. Onnét Törökországba vezetett útjuk. Külföldön közölte társaival Szemere az igazságot, amit ezek alighanem sejtettek már: nem iratok vannak abban a ládában, hanem Magyarország szent koronája.

Jókor rejtették el a kincset, valóban – mert öt nappal később már császári lovasok érkeztek Orsovára, Kossuth, Szemere s a többiek nyomában. De a szabadságharcosoknak már bottal üthette a nyomát a monarchia.

Keresni már csak a koronát kereshették. Jöttek a letartóztatások, kihallgatások, vallatások. De csupán annyi derült ki, hogy a koronát nem Kossuth hozta Orsovára; hanem akkor hát bizonnyal Szemere súlyos úti ládájában volt. Szemere viszont láda nélkül ment át a határon. Szent István hatalmi jelvényei tehát Orsován maradhattak!

De hol? Újabb letartóztatások, kihallgatások, vallatások. Átvizsgáltak minden épületet, feltúrták sorra a kerteket, a pajtákat, a csűröket. Talán az elsők között túrták-dúlták fel a 48-as számú házat; csak annyi derült ki, hogy a korona egy napig ott lakozhatott. Aztán kilenc hónapon át szántották a császári katonák Orsova környékét – mindhiába. Zömük elvonult, kisebb különítmények maradtak, tovább kutattak. Eredménytelenül.

Nyugodalmasan pihent a korona négy évig ott, ahol most ablakommal szemben ez a kis kápolna áll.

Kossuth Lajos honi földön töltött utolsó éjszakája az augusztus 16-ai orsovai volt. Aztán már csak külföldön értesült az összeesküvőktől, hol is a korona. Száműzetésének évei alatt egyre gyötörte a kérdés: ott van-e vajon a kincs azon a bizonyos rejtekhelyen. Úgy érezte, ilyen alapos császári kutatással szemben nem védi az a bozót sem elégségesen. Elküldte hát az embereit Orsovára, győződjenek meg róla: nem járnak-e a keresők veszélyesen közel már a koronához. Ha lehet, ássák ki a ládát, csempésszék át a határon. De a küldötteket a fekete-sárga pribékek elkapták.

Közöttük volt Varga István***, korábban a magyar Külügyminisztérium tanácsosa. Ő lett a nemzet Ephialtésze****: négyhónapi őrizet után elárulta a korona rejtekét. 150 000 forintot kapott érte. Ez a júdáspénz nem hozott az életére áldást, hamar elverte-elkutyálta, kénytelen volt állást vállalni Nagyváradon; jól beleilleszkedett a közigazgatás gépezetébe, és – ebben a színmagyar városban! – főjegyzőségig vitte; áruló létére!

1853. szeptember 8-án exhumálták a koronázási ékszereket. Négy nap laktanyafogság várt rájuk; akkor megérkezett a császári utasítás, melynek értelmében – tüntető pompával – hajón Pest-Budára, onnét Bécsbe vitték. Ausztria császára 1856-ban építette ezt a kis kápolnát – azon a helyen, ahol a korona rejtőzött… nem is, inkább ott, ahol a koronát megtalálták. Ez áll a lehető legegyértelműbben a láda helyén a földbe süllyesztett márványtáblán, latinul. Ez az emléktábla nem teketóriázik; úgy fogalmaz, ahogyan Bécs szíve érzett. A kápolna alapítóját csak Austriae Imperatornak (Ausztria Császára – a szerk.) nevezi, szó sincs ott arról, hogy Rex Hungariae (Magyarország Királya – a szerk.) És a korona állítólagos „elrablásáról” van szó: …inter seditionis turbas rapta (a zűrzavaros helyzet közepette elrabolták – a szerk.). Nem Szent Istvánról nevezték el ezt a kápolnát, holott mégiscsak az ő koronázási jelvényei pihentek itt négy éven át, s épp a neve napján ásták el őket ide -, nem, a templomocska Szűz Mária tiszteletére épült, akinek születésnapján a kincset kiásták.

És ennek a kavargó históriának a pora, történelmi időben mérve, még el sem ülhetett úgy igazán. Mégis – milyen rég volt mindez. Ugyanattól a császártól, akitől a koronát 1849-ben ily kalandosán, ennyi veszély s nehézség közepette akarták elragadni, a magyar nemzet nemsokára alkotmányt fogadott el, és Magyarország ünnepelte ezt a Ferenc Józsefet, amikor a ládából kimarkolt koronával megkoronáztatta magát.

És ezért a Ferenc Jóskáért ment harcba milliónyi magyar, és még örült is, hogy a világesemények (a háború) részese lehet általa.

Kossuth meghalt az emigrációban, és a templomocska betört ablakokkal árválkodik, kerti padok téli raktárhelyéül szolgál. Hiába lesem ablakomból, odamegy-e valaki, belép-e bárki. Senkit se látok.

Tandori Dezső fordítása

Jegyzetek:

* Az elbeszélés egyik-másik adata nem egyezik az újabb magyar koronakutatás adataival

** Lórodi Ede politikus, a szabadságharc idején belügyminisztériumi tanácsos, 1849 után török szolgálatba lépett; Grimm Vince tipográfus, nyomdász; Házmán Ferenc politikus, képviselő; Hajnik Pál ügyvéd, politikus, a szabadságharc alatt országos rendőrkapitány

***Helyesen Wargha István

****Ephialtész neve az árulás fogalmával lett egyenlő az antikvitásban, görög létére ugyanis i.e. 480-ban Thermopülainál az ellenséges perzsa sereget a spártaiak háta mögé kalauzolta.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ