Úgy tartják, hogy az ember életútját, sorsának alakulását meghatározza, hogy milyen csillagjegy alatt született. Ha ez így van, tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy nyomorúságos gyermekkorom, ifjúkori magamra hagyatottságom ellenére én szerencsés csillagjegy alatt láttam meg a napvilágot, 1938. július 14-én, Székelyudvarhelyen. Az akkori súlyos világgazdasági válság nyomorúsága rányomta bélyegét egész életemre, de e nehéz, a fennmaradásomért folytatott küzdelem annyira megedzett, hogy sikeresen indultam neki „egyedül a világ ellen”, melyből hála Istennek győztesen kerültem ki.
Apai nagyapám a Fehér-Nyikó középső folyásánál meghúzódó Nagykadács faluban volt kántortanító, mely falunak lényegében csak a neve Nagy, valójában alig hetven házszámot kellett a porták kapujára írni, de attól lett Nagy, hogy tõle egy kilométerre található Kiskadács, s a két Kadács együtt alkotott egy kompakt települést, mert a kettőnek egy iskolája, egy temploma, egy kicsi falusi boltja, egy kultúrotthona volt, amit az én gyermekkoromban Faluházának neveztek. Ennek a két Kadácsnak volt tanítója az én áldott emlékű nagyapám. Közmegbecsülésnek örvendő, híres kántortanító, aki a falunak igazi lámpásaként oktatta a gyermekeket, tanította a felnőtteket dalolni, szerepelni, táncolni, mert híres kultúrcsoportja is volt, de tanította gazdálkodni, gyümölcsfákat oltani, nemesíteni,
mindezek mellett idõt szakított az általa létrehozott falusi hitelszövetkezet irányítására is.
Öt gyermeke közül a legnagyobbik volt az én szülőapám, akit semmiképp nem nevezhetek édesapámnak, mert valójában nem is volt az. Hogy lehet édesapának nevezni egy olyan szülőt, aki négyéves gyermekét képes elhagyni?
Ha a cipésznek nincs jó cipõje, a szabónak jó nadrágja, úgy a tanítónak sem volt egyformán jó gyermeke mind az öt. Igaz, az én apámon kívül a többiek mind jól felkészült, híres emberekké váltak, de az õ életútja a bukaresti Orvosi Egyetemen rossz vágányra szaladt. Már a székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban kitűnt éles eszével, úgyannyira, hogy annak elvégzése után simán besétált az Orvosi Egyetemre, s ez lett a veszte. Abban az időben a bukaresti egyetemen csak a dúsgazdagok, nagymódúak gyerekei tanultak, akik már családi helyzetükből kiindulva szokva voltak a könnyelmű, dőzsöléssel tele életmódhoz, akiknél nem számított a pénz, s ha szorult a helyzet, a diplomát is megvásárolták jó pénzért.
Egy tanító gyermeke ezt nem engedhette meg magának, hisz alig éltek egyik napról a másikra a szűkös fizetésből, amit valamennyire megpótolt a kántorizálásért kapott kepe, meg a kántori birtokon termett gabona.
Amint teltek az évek, apám ilyen-olyan indokkal egyre több pénzt követelt román kifejezéssel teleírt leveleiben, s mivel nagyapám egy szót nem tudott románul, igyekezett eleget tenni a kéréseknek. A sok pénzkövetelés oda vezetett, hogy az utolsó, nagy nehezen megvásárolt birtokdarabot is el kellett adnia, nehogy a szegény tanító-csemete hiányt szenvedjen az egyetemen. Csakhogy apám akkor már rég nem látogatta a kurzusokat, egész éjszakákat a vigadóban töltött,
aminek az lett a vége, hogy véglegesen eltanácsolták az egyetemrõl. Ekkor már harmadéves volt. Mivel kitûnõ diagnoszta is volt, nagyon sok mindent megtanult az alatt a két és fél év alatt, s így sikerült elhelyezkednie Székelyudvarhelyen a járási kórháznál, ahol dr. Szilasy András barátja jóvoltából a szakorvos mellett a boncteremben segédkezhetett, így nem
kellett továbbra is a szülei nyakán élősködnie. Itt ismerkedett meg szülõanyámmal, aki szintén nem édesanyám, hiszen
õ is elhagyott bennünket, két testvéremmel együtt.
Anyám Székelyudvarhelyen egy árvaházi ülnök egyetlen lánya, elvált asszony, aki szintén rabja volt az alkoholnak. Amint sorra a világra jöttünk, röviddel születésünk után elvittek nagyszüleinkhez pár napra, és végleg ottfelejtettek mindhármunkat. Hogy még jobban eltávolodhassanak tõlünk, Medgyesen kozmetikai üzletet nyitottak, ami persze nemsokára bebukott, mert a kevés befolyt összeget nem árubeszerzésre fordították, hanem eldorbézolták.
Nagyszüleim előtt a medgyesi vállalkozásukat sikeresnek tüntettél fel, aminek az lett számunkra a szomorú következménye, hogy a család egyesítése érdekében nagyapám odavitt minket is. Ekkor a nővérem öt, én négy, a kisebbik fiútestvérem egyéves volt. Talán ez volt életemnek a legszomorúbb szakasza, és bár négy éves voltam, ma is tisztán emlékszem azokra a borzasztó, borgőzös éjszakai szülői veszekedésekre, kiabálásokra, ami mellé sok-sok éhezés társult. Mert anyám napokig nem főzött semmit, ők reggeltől-estig a kocsmában töltötték az időt. Ha a jószívű szomszédok nem sajnáltak volna meg néha, éhhalál által pusztultunk volna el mindhárman. Szüleim igen sokszor még éjszaka sem jöttek haza, berúgva a kozmetikai üzletben aludtak. Mi ilyenkor egész éjszaka a kapuban állva minden arra járótól kérdezgettük: bácsi, néni, nem látta édesanyánkat? Annyira féltünk a sötét szobában, hogy az éjszakáinkat inkább az utcán, a kapuban töltöttük.
Aztán bekövetkezett, amire számítani lehetett (de nem kisgyermek ésszel). Már ötödik napja voltunk magunkra éjjel-nappal. Elfogyott minden tartalékunk, a szomszédok hoztak néha egy kevés ezt-azt, amit az ötéves nővérem meg én azonnal felfaltunk, de arra már nem gondoltunk, hogy az éhségtől az ágyból már felkelni sem tudó egyéves öcsénknek is adjunk néhány falatot, a szomszédok meg nem törõdtek azzal, hogy hol van a kisebbik.
Mintha az Isten küldte volna, az ötödik napon estefelé látogatóba érkezett hozzánk apánk testvére Kolozsvárról, aki akkor az unitárius teológián volt egyetemista. Annyira elhanyagolt, legyengült, borzasztó állapotban talált minket, hogy sírva fakadt. A kisebbik testvéremet csak az azonnali kórházi kezelés mentette meg az éhhaláltól, és mindhármunkat az, hogy teológus bátyánk végül hazavitt Nagykadácsba, a nagyszüleinkhez.
Még abban az évben tüdőgyulladásban meghalt nagyapánk, így szegény nagyanyánk gondjaira maradtunk, sajnos nem sokáig, mert rá két évre õt is elszólította mellőlünk a Mindenható. Egyedül nem bírt annyit varrni, hogy hármunkat gondozni tudjon belőle. A sok éjszakázás meg nélkülözés áldozatává vált. Amikor már nagybeteg volt, az országban tartózkodó két fia felvitte a marosvásárhelyi klinikára, de segíteni már nem tudtak rajta, ott halt meg. A gyógyíthatatlan rák végzett vele. Amint a történelem, úgy a mi szomorú sorsunk is megismétlődött. Mert ezen, aránylag rövid idő alatt mi hárman újra csak magunkra maradtunk. Ekkor a nővérem már harmadik, én második osztályos voltam, az öcsénk meg óvodás. A nappalok nem voltak annyira borzasztóak, de az éjszakák annál kísértetiesebbek. Újra a szomszédok kegyelemkenyerére szorultunk, de volt olyan is, aki kihasználva szorult helyzetünket, a budapesti rokonoktól kapott, falusi viszonylatban luxuscikknek számító játékszereinket csalta el egy-egy darabka kenyér ellenében. Adtuk szívesen, mert az éhség a legnagyobb úr. Ezt csak az tudja, akinek része volt benne…

A szerző önéletrajzi írásának indító részlete.
Forrás: Átalvető, 2012/1